2. Kérdések és válaszok
Egy hétig semmit sem lehetett tudni Cristopherről, de mára és ez utánra esős időt mondtak, napsugárzás nélkül.
Reggel felkeltem, felöltöztem, megmostam a fogam. Ránéztem az órára: fél hat. Első órám nincs, szóval kilencre megyek, ami azt is jelenti, hogy nem Noémivel. Mivel volt időm lezuhanyoztam és még a hajamat is megmostam. Megszárítottam, újból felöltöztem, de most nem az otthoni ruhámba, hanem egy kék tunikát vettem fel és egy háromnegyedes farmer nadrágot, kiegészítőnek felvettem egy nagy fekete fagolyókból álló nyakláncot és hozzá tartozó karkötőt, de a kis farkasos karkötőmet is felvettem. A hajamat mivel derékig ért, először behullámosítottam majd, másodszor befogtam lófarokba. Mivel a sminkből a természetest használtam nem húztam ki a szemem, hanem halványkék szemhéj púderrel kifestettem magam, a számat nem rúzsoztam ki. Belenéztem a tükörbe és nem akartam elhinni, hogy milyen szép vagyok, csak a fülbevaló hiányzott, mivel tesi nem volt így egy ezüst kövekkel kirakott lógó fülbevalót választottam. Most igazán jól éreztem magam a bőrömben. Fogtam a telefonomat és a fülhallgatómat és elindultam a táskám irányába, miután felvettem a táskám a fél vállamra elindultam a pulcsimért. Leraktam a táskám bedugtam a telefonba és utána bedugtam a fülembe, elindítottam a zenét, felvettem a pulcsimat utána a kabátomat é elindultam táskával a kezemben. Felvettem a cipőmet kiléptem az ajtón, becsuktam és elindultam a suliba. Sokan megbámultak és én mosolyogva mentem a buszmegállóba. Szerencsére hamar jött a busz.
Leszálltam a buszról, elsétáltam az iskola épületéhez.
Bementem az ajtón, köszöntem a portás néninek.
Elindultam a szekrényekhez, mindenki megbámult. A szekrény előtt egy isten szépségű fiú állt.
- Szia!- mondta és le nem vette rólam a szemét, mosolygott azzal az édes mosolyával.
- Szia!- mondtam, aztán gyorsan kihúztam a fülhallgatót, amibe már nem szólt a zene. - Mi van?- kérdeztem nevetve.
Nem értettem miért néz engem mindenki.
- Semmi. – mondta, majd halkan hozzá tette- csak az, hogy gyönyörű vagy. – mosolyától az összes lány holtan rogyna össze, de én nem.
- Köszi. – suttogtam a fülébe.
- Azt figyelik, hogy mi ismerjük-e egymást.
„ Rebecca, ő az én fiúm lesz, majd meglátod”- valamit fontolgatott a gondolataiban egy 6/b-s lány.
És ezt mind a ketten hallottuk, egymásra néztünk.
- Itt harc lesz?- kérdezte.
- Lehet. – mondtam sejtelmesen.
- Van valami esély arra, hogy én válasszak?
- Nem sok. Miért, te kit választanál?- hülye kérdés, mert a bevésődés szerint nem szerethet mást.
- A gondolataimból úgyis kiolvasod, de helyette inkább elmondom- kicsit habozott- téged.
Azt hittem elolvadok.
- Engem?- nem akartam elhinni pedig tudtam, de az ő szájából hallani egészen más volt.
- Délután sétáljunk egyet a közeli kiserdőben. Jó?
- Persze.
A nap hátralévő része gyorsan eltelt. Mire észbe kaptam már a suli kijárata előtt várt rám és én rögtön elindultam felé. Egymás mellett mentünk, gyorsan ott voltunk. Az erdő közepébe mentünk.
- Rebecca tudod, hogy én mi vagyok?
- Igen.
- Mond ki!- utasított.
- Vámpír. – mondtam, mint a világ legtermészetesebb dolgát.
- Te, nem félsz tőlem?
- Nem. Miért kéne?
- Hát, a törékeny emberi lények szoktak tőlem félni.
- Még szerencse, hogy nem vagyok lény. – vágtam vissza.
- Nem úgy értem.
- Tudom. De most kérdezhetek én?
- Nem, még nem. Még én.
- Jó.
- Milyen teljes embernek lenni?
- Nem tudom. – mosolyogtam.
- Hogy-hogy?- nem értette.
- Elmondom, de nem mondhatod el senkinek. Rendben?
- Rendben.
- Én nem vagyok teljes ember.
- Ezt most nem értem.
- Elmagyarázom, de nem vághatsz közbe.
- Jó.
- Egy harmad ember vagyok: eszem, iszom, alszom.
- Egy harmad vérfarkas: erős és gyors vagyok, átváltozni is képes vagyok, ha akarok. Nálam is van bevésődés.
- És végül egy harmad… vámpír vagyok: képességeim is vannak: gondolatolvasás, emlékezet kitörlés, a vér illatának elrejtése, gondolataim elrejtése, a rám bocsátott fájdalom (Jane képessége) visszaverése, meg tudom ütni a vámpírokat és a vérfarkasokat úgy, hogy az fájjon. A legjobb a térutazás. Hát ennyi és megértem, ha ezek után nem akarsz velem beszélni.
- Eszméletetlen. Te vagy helyettem a legerősebb. – mondta ámulattal.
- Legerősebb?
- Igen. Választanod kell, hogy Volturi tag leszel vagy meghalsz.
- Ez a választás?- kiakadtam.
- Igen. De mi megértünk.
- De én nem leszek Volturi tag. – jelentettem ki.
- És akkor mit fogsz csinálni?
- Nem tudom.
- Mik a terveid az életben?
- Először is feleség akarok lenni és utána anya.
- De a vámpíroknak nem lehet gyerekük.
- Nekem két harmadom képes teherbe esni.
- Igaz. – elhallgatott – Olyan mintha ezer éve ismernélek. Kérlek, maradj mozdulatlan.
Tudtam, hogy meg akar csókolni. Félt. Féltett engem nehogy bármi bajom legyen. És félt attól, amit, mondtam. Az járt a fejében, hogy én teherbe tudok esni, de neki nem lehetnek gyerekei.
És aztán az ő jéghideg ajkát óvatosan és lassan az enyémhez nyomta. Belélegeztem jéghideg leheletét. Aztán hirtelen vége. Nem baj. Jó volt.
- Mi az?- kérdezte az arcom láttán, amely a boldogságtól sugárzott.
- Semmi. – rá néztem, ő meg rám mosolygott. – Csak én még soha sem csókolóztam. – mondtam kicsit szégyellve.
- Én vagyok az első?
- Igen.
- Rossz volt?- kérdezte kicsit szomorkás hangon.
- Nem. Nagyon jó volt.
Közelebb húzott magához és leült. Én is leültem és átölelt. Szerettem közel lenni hozzá, mert féltem, hogy elveszítem.
- Sose hagysz el, ugye?
- Ígérem. De neked egy olyan fiú kéne…- a szájára tettem a kezem.
- Nekem TE kellesz.
- Tudom. Nekem is TE kellesz.
- Megnyugtató. – nem mintha lenne más választása.
- Már csak két hónap és elmegyek. – mondta és láttam, hogy örül, rám nézett és bocsánatkérően nézett. Én elnéztem, de amikor visszanéztem azzal az ellenállhatatlan mosolyával nézett.
- Na, jó! Megbocsátok. – szomorúan mondtam, mert ha ő elmegy, akkor én megint egyedül leszek.
- Mi a baj?
- Semmi, csak az, hogy elmész. – egy könnycsepp csordult végig az arcomon.
- Te most sírsz? Azt hittem…
- Én nem használom a képességeimet csak nagyon ritkán. És amikor tehetem, akkor csak egy lány vagyok.
- Miért, te mit fogsz csinálni?
- Elmegyek, mert felvettek egy suliba.
- Hova?
,, Forks.” – gondoltam és tudtam, hogy hallja. Meglepődött.
- Akkor velem jössz. – jelentett ki. Az arcom láttán rögtön hozzá tette. – Bemutatlak a családomnak.
- A családodnak? És mi van, ha nem fogadnak el, mert Bella is vámpír akart lenni és az is lett és azt hiszik majd, hogy én is az akarok lenni és ezért nem akarnak majd elfogadni vagy megismerni.
- Bella után szabadon. És amúgy is el kell fogadniuk, mert te velem vagy.
- De előtte szeretném megismerni a te családodat. – mondta és egy finom csókot lehelt az ajkamra.
- Az – nem bírtam kimondani és nem akartam, hogy kiolvassa a gondolataimat az ezzel az üggyel kapcsolatos dolgokat, így elzártam előle. – Az lehetetlen.
- Akkor csak az anyukádat.
- Az, lehetetlen.
- Nem értem. Miért lehetetlen az, hogy meg akarom ismerni édesanyádat?- kérdezte mintha direkt mondtam volna azt, hogy lehetetlen.
- Mert meghalt!- csattantam fel dühösen.
Felálltam és el akartam menni, de ő is felállt.
- Sajnálom. – mondta és átölelt. – Nem tudtam.
Tíz percig így álltunk. Már kezdett beesteledni.
Christopher hangja törte meg a csendet.
- Nem vagy fáradt?
- De, egy kicsit. Haza kísérsz?
- Persze.
Megfogta a kezem és lassan sétáltunk.
A másnap úgy kezdődött, hogy Christopher várt rám egy fekete Mercedes Benz-zel.
- Aszta.
- Tessék. – a kezembe nyomta a kulcsot, amin még masni is volt.
- Ez az enyém?
- Igen. – mosolygott és egy percig nem kaptam levegőt.
Aztán egy finom jéghideg csókot kaptam.
- Köszönöm.
Az Én autómmal mentünk a suliba. A suli előtt megálltam és Christopher kinyitotta nekem az ajtót.
Mindenki megbámulta az autót.
A nap többi része nagyon gyorsan és unalmasan telt. Mindenki az autóról beszélt és a ,,hónap végi buliról”. Az órák után megegyeztem Christopherrel, hogy elmegyünk a cukrászdába, de tudtam, hogy ő nem eszik.
Beültem az autóba és megvártam, míg ő is beül.
- Kérdezhetek még egy valamit?- kérdezte.
- Persze.
- Hogy hívnak?
- Ó, biztos kíváncsi vagy rá?
- Igen – mondta határozottan,
- Hát, jó. Rebecca Lillian Carlie Black.
- Rebecca? Lillian? Carlie? Black?
- Rebecca: apu egyik nővére után kaptam.
- Lillian: Rosalie második nevét megörököltem.
- Carlie: anyu nevéből, mert én is olyan nyugodt vagyok, mint Carlisle és anyu szerette volna, hogyha valamit az ő nevéből is kapok.
- Black: apu családneve
- Rosalie?
- Igen. Ő vigyázott anyura, amikor kicsi volt.
- Hogy hívják anyukád?
- Hívták. És amúgy Renesmee ’’Nessie” Carlie Cullen.
- De akkor mi rokonok vagyunk, és nem lehetünk együtt, már, mint úgy, mint egy szerelmespár.
- Hát…
- Mi az?
- Tudod, van az a bevésődés.
- Igen, de mi az?
- Azt jelenti, hogy első látásra szerelem.
- Szóval, akkor neked én vagyok a bevésődés?
- Igen.
- Szeretlek. – most először mondta ki.
- Tényleg?- nem akartam elhinni.
- Igen. – rám mosolygott.
- Én is szeretlek.
Közben megérkeztünk a cukrászda elé. Én kiszálltam, bementem, megvettem a sütit és visszaültem a kocsiba és haza mentünk. Otthon megebédeltem. És utána kimentünk a kertbe. Mivel nagy volt a kert elkezdett kergetni. Időt kértem, beszaladtam a házba és átvettem a farmerem egy kis sport sortra. Kihasználtam a jó időt Aztán kimentem és egész estig kergetőztünk. Teliholdvolt. Bevilágított mindent.
- Mutatnom kell valamit.
Átváltoztam.
- Nagyon gyönyörű vagy! Lesem tagadhatnád, mert te egy várbeli Alpha vagy.
Hófehér bundám volt, de a farkam és a fülem vöröses barna és a homlokomon volt egy ugyanilyen színű csík. fel a fejem tetejéig. Aztán visszaváltoztam és bementünk a házba. Én lefeküdtem, ő pedig mellém feküdt. Rátettem a fejem a hideg mellkasára és elaludtam.
Oldalak
1. fejezet | Daybreak - Pirkadat
1. Az új fiú
2010. május 5. Forróság volt. Soha ilyen meleg még nem volt itt, de a nap nem sütött csak délben és utána egy kicsit.
Noémihez mentem, ő már várt rám a kapuba.
(Mindig együtt megyünk)
-Szia!- mondta jókedven.
-Szia!- mondtam én is, és mosolygtam.
-Hogy vagy?- kérdezte.
-Jól. És te?
-Én is csak ne lenne ilyen meleg.
-Hát igen. Te tudod mikor volt utoljára ilyen meleg?- kérdeztem kíváncsian.
-Anyu azt mondta, hogy 18 éve lehetett utoljára ilyen meleg.- mondta és ezzel tisztáztuk ezt a kérdést.
A suli elött megállt .
-Azta!- mondta csodálkozva
-Mi az?- kérdeztem és felnéztem és akkormegláttam azt a négy, gyönyörű autót. Egy Volvo(szürke színű), egy BMW (piros színű, sport kocsi), egy Porsche (sárga színű) és egy Mercedes (fekete színű). Nekem színét tekintve is a Mercedes jött be. Imádtam a gyorsaságot és a Mercedes-t.
-Neked melyik tetszik?- kérdezte kíváncian Noémi.
-Aaa...- nem birtam válaszolni, de utána végre sikerült megtalálnom a hangomat- nekem a Mercedes tetszijk. Neked?
-Nekem az a piros BMW.
Elindultunk a suli kapuja felé, de a kapu elött Noémi megállt.
-A tanárok busza leragadt, de szó szerint és a suliba most buli van.- hadarta amilyen gyorsan csak tudta.
-Jó az nem baj.
Amikor beléptünk a zene elárasztotta a testünket.
-Sziasztok!- köszöntött minket boldogan Fanni.
-Szia!- mondta Noémi.
-Szia!- mondtam.
Nekem volt egy rossz tulajdonságom. Nem nézetm fel, ha valaki idegennel találkoztam, mert volt egy dolog amitől féltem.
-Ja és Misi bácsi rád hagyta, hogy felvedd az új fiút.
A távólból hallottam valakit aki nagyon ideges volt.
- Szerintetek úgy őszintén lesz itt valaki normális aki megcsinálja az iratokat?- kérdezte egy számomra ismeretlen női hang.
-Rosalie!- szólt rá egy férfi, a hangja nyugodt volt és mintha hallottam volna már.
-Nyugi Rose mindjrt itt lesz.- mondta egy másik nő, de a hangjában volt valami érdekes.
Elindultam a kis aula felé, de Fanni utánam szólt.
-Reb, itt a barátnőd.
-Ki?- kérdeztem.
-Jane.- mondta és az emlegetett személy egy pillanat allatt ott volt mellette.
-Szia!- üdvözöltem boldogan
Oda sietett hozzám.
-Hogy vagy?- kérdezet Jane.
-Jól. És te?
-Én is.
Miközben hozzám beszélt valahova a hátam mögé nézett. Elkezdtem keresni a kulcsot, de sehol se találtam. Amikor végre megtaláltam Noémi a másik aulból át kiltott.
-Rebecca!- rá néztem Jane-re a szeme a vörösből hirtelen feketévé vált.
Át rohantam a a másik aulába. Vekas és Kristóf összeverekedtek. Vekas orra vérzet,de állandóan felállt és rátámadt Kristófra. Közéjük futotam. Kristóf egy nagyot lendített az öklével és teljes erejével bele ütött a kezembe. Hangos reccsenés és mindenki azt kérdezgeti: ,,mi volt ez?". Vekasna adok egy zsebkendőt, Kristófot pedig a többiek vitték el. Vissza mentem az aulába a többiek miután lenyugodtak folytatták a bulizást. Ránéztem Jane-re a szemei még mindig feketék voltak.
-Jane, jól vagy? kérdeztem aggódva.
-Igen- mondta nyugodtan.
-Hol voltál?- kérdezte a hátam mögül egy női hang.
-Szívtam egy kis friss levegőt.- mondta egy fiú bársonyos hangon.
Nem tudtam megállni, hogy hátra ne forduljak. És akkor megláttam Őt. Nem akartam hinni a szememnek. Egy magas, fekete hajú fiú állt velem szembe. És reztem, hogy csak Ő lehet nekem az igazi. Én egy igazán érdekes ,,lény" vagyok: tulajdonképpen harmadolva vagyok: ember: eszem, iszom, alszok
vámpír: képességeim: gondolatolvasás, emlékezet kitörlés, a vér illatának elrejtése, gondolataim elrejtése, Jane képességének visszaverése, megtudom ütni az embereket, vámpírok, vérfarkasokat úgy, hogy az fájjon és a legjobb térutazás.
vérfarkas: gyors és erős vagyok s még egy vérfarkasos dolog a bevésődés ami miatt nem néztem fel olyankor, ha idegenekkel találkoztam és a vámpíroknak is csak egy igaz szerelmük van tehát: bevésődés+ vámpír szerelem= nincs választás.
-Te vagy az új fiú?- kérdeztem, de akkor már csak egy férfi állt a fiútól nem messze.
-Igen.- mondta a bársonyos hangján és elmosolyodott (biztos meghallotta a gondolataimat), de nagyon aranyos volt.
-Kire vársz, vártok?
-Valakire aki elintézi a papírokat.
Hoppá szóval rám.
-Akkor azt hiszem rám.- mondtam és elpirultem- akkor menjünk be.- mondtam és a jobb kezemmel elkezdtem keresni megnt a kulcsot vagyis csak akartam, mert a kezembe belenyilalt egy erős fájdalom. És ezt nem csak én vettem észre.
-Mi volt az a hatalmas reccsenés?- kérdezte és a mellette áló szőke hajú férfi aki olyan volt, mint egy modell kérdőn nézett rám.
-Hát, én azt hittem, hogy nem volt olyan hangos, de...- felemeltem a jobb csuklómat óvatosan és a msik kezemmel rá mutattam.
-Aszta- ámélkodott a fiú- nem fáj?
-Ki lehet bírni.- mondtam meggyőzően.
-Jane.
-Igen?
-Gyere.
-Jó.
,,Cullen az új fiú? Itt lesznek még bajok."- gondolta Jane.
-Cullen?
-Igen úgy hívnak.- mondta értetlenűl az új fiú.
-Héé megszegted az ígéreted.- mondta dühösen Jane.
-Bocsi csak ma kezdtem- mondtam és lenéztem.
,,Persze."- gondolta Jane.
-Tényleg. Esküszöm.- mondtam és a szívemre tettem a kezem.
-Vicces.- csúnyán néztem rá- Jó hiszek neked.
Hátra néztem és csak most vettem észre, hogy a fiú mellett álló szőka hajú férfi, hogy néz ki.
Szőke haja rendezett volt, kedvesen, de ugyanakkor értetlenül mosolygott. Egy fekete vékony pulcsi szerű ing volt rajat és farmer. Elállt a kélegzetem A fehér bőrét nem is mondtam még.
-Jól vagy?- kérdezte barátságosan.
-Igen.- csak... nem ilyennek képzeltem... hagjuk.- jelentettem ki.
A hangja olyan ismerős volt, mégsem tudtam honnan.
-Nem akarlak siettetni, de nekünk még haza is kell mennünk.- mondta.
-Forksba.- mondtam.
-Rebecca!- kiálltott rám Jane.
-Jól van na.
Aztán eszembe jutott, hogy elfelejtettem bemutatkozni. Elnézést kértem majd bemutatkoztam
-Rebecca Lillian...- de tovább nem mondtam direkt. Az új fiú kezet rázott velem, majd azt mondta:
-Örülök, hogy megismerhettelek Rebecca. Én Cristopher Cullen vagyok.- és mosolygott, olyan lélegzet elállítóan.
Utána a másiik férfi rázott kezet velem, de úgy, mint régebben a finom úri hölgyeknek szoktak.
-Dr. Carlisle Cullen vagyok, de kérlek szólíts Carlislenak.
-Rendben, Carlisle.- mondtam.- Menjünk be az irodába.
Előre engedett és bementünk az irodába: Jane, Cristopher, Carlisle, és én. Elkezdtem keresni a papírokat, de nem találtam sehol.
-Misi bácsi nem csinált balesetit, de a másik papírt nézd meg a te fiokódba.- mondta Jane.
-Megvan. Köszi Jane.- mondtam hálásan.
-Semmiség.
-Szerinted csináljak balesetit?
-Nekem is csináltál. Tényleg irogadhatok néhány dolgot az elmút két napra?
-Miért? Jah nem voltál. Persze, de én írom alá.
-Jó.
-Akkor töltsük ki az iratokat.
-Jó.- mondta egyszerre Cristopher és Carlisle.
- A tanuló neve?
-Cristopher Culle- mondta Cristopher.
-Született?
-1992. szeptember 24.
-Apja neve?
-Dr. Carlisle Cullen- mondta Carlisle.
-Született?
-Hát, akkor még nemigen jegyezték fel, de az 1640-es években. De ugye nem ezt akarod írni?
-Nem. Hanem arra gondoltam 1973. október 4. Jó?
-Igen. Persze.
-Anyja neve?
-Esme Anne Platt Evenson Cullen.- mondta Carlisle.
-Születet? 195 mrcius 21. Jó?
-Persze.
-És te mikor születtél?
-1993. július 10., de ez valós.
-Szóval 17 éves vagy.
-Igen.
-Rebecca! Múltkor még nem volt ennyi.- mondta meglepődve Jane és hirtelen k9ikapta a fiókot.
-Jah, hogy az. Történt egykét dolog azóta.- mondtam.
-Na, de ennyi minden?
-Olvass bele!
-Jó! Akkor az első, tönmegverekedési kéztörés...
-Ezt nem én írtam be.
-Sejtettem. És ezt? Nagyon-nagyon magas láz.
-Ezt sem.
-Hány fokos?- kédezte Carlisle.
-Mondhatom?- kérdezte tőlem Jane.
-Mond!- jelengtégtelenül mondtam.
-48°C- os láz.- mondta kiakadva Jane.
-Menni? 48°C-os?- kérdezte elképedve Cristopher.
Carlisle rám nézett.
,,Ez érdekes, ilyen magas láza csak a vérfarkasoknak szokott lenni."- gondolta Carlisle.
Cristopher is hallotta és hirtelen megszólalt:
-Lehet, hogy csak elromlott- miközben mondta rm nézett és bátorítóan mosolygot rám.
-Lehet.- mondta Carlisle és Cristopherre nézett.
Jane-nek is leesett, hogy mit mondott,
,,Bocsi, elfelejtettem"- miközben ezt gndolta rám mosolygott.
-Ne, Kristóf, ne csináld.- hallottam az ajtó elöttről Tina hangját.
És a következő pillanatba Kristóf betörte az ajtót és nekem támadt. A nyakamat megragadta és neki nyomott a falnak. A kezében észre vettem egy n,agy kést a következő pillanatba a kést az oldalamba szúrta, majd utána kitépte onnan.
-Ki innen!- ordítottam.- Jane, sajnálom, de te is menj ki kérlek. mondtam kicsit lágyabban, közben a sebemet fogtam.
-Ki bírom.Te is kibírod, és nem hagylak cserben.
-Nem vagyok, olyan erős nem tudom megvédeni a többieket.
-Hagy segítsek.- hirtelen mellettem termett Carlisle és óvatosan átkarolt.
-Hogy csinálod? Hogy...- eddig jutottam el és összeestem.
Carlisle felkapott és lefektetett a kanapéra.
-Jane van itt valahol elsősegély lda?- kérdezte Carlisle.
-Tessék, Rebecca táskáj, de minden cucc benne van.- mondta Jane.
-Köszönöm.
Carlisle összevart és két percen belül magamhoz tértem. A jobb csuklómat oda nyújtottam neki.
-Na nézzenek oda, csak nem azt akarod, hogy bekössem?- rám mosolygott.
-De.- visszamosolyogtam.
Bekötötte a kezemet.
-Köszönöm.
-Nincs mit ez a munkám.
,, Élem az életem"- gondoltam.
-Nem mondod?- kérdezte Cristopher.
-Tudtam.
-Mit?
-Hogy halgatózól.
-És most akkor mit csinlsz? Talán megütsz?
-Ezt nem kellett volna.- mondta Jane.
-Ugyan Jane, mi történhet?- kérdezte Carlisle.
Odamentem Cristopher elé és megpofoztam.
-Aú.-mondta- Carlisle nem azt mondtad, hogy...?
-Tényleg fájt?- kérdezte Carlisle.
-Nagyon?- kérdeztem.
-Igen mindkettőre a válasz.
-Bocsi én nem akartam erősen és sajnálom és bocsi.
-Semmi baj.
-Én még mindig nem érte, remélem egyszer elmondjátok, de nekem most menem kell.
-Szia!- köszöntem.
-Szia!- Jane köszönt el
-Szia!- Cristopher köszönt el.
-Sziasztok!
Hát az első fejezet a komikat várom.
Előszó | Daybreak - Pirkadat
Előszó
Én élek, de egy ember az életét áldozta értem. Választanom kell a Volturi vagy a halál...
Az életem romokba nem tudom mi volt 12 éves koromig. De van egykét dolog amit tudok.
Tudom hol él a családom, de mégse mehetek oda, hogy: ,,Én vagyok Nessie lánya.",ha ilyen könnyű lenne...
Közben találkoztam vele. A neve Cristopher Cullen. Összetörte a szívem, elhagyott..., de most visszajött és magával visz Forksba. Ahol születtem ezt még tudom és azt is tudom, hogy mi vagyok...Eltelt egy kis idő. Megkérte a kezem. És kezd összeállni az életem. Váratlan bonyodalom. És most itt állok és várom a Volturi döntését. Készen állok a halálra, ha gy megmenthetem a két, gyönyörű lányomat. A családom kiáll mellettem... De ezzel nekem kell megbirkózni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)