Oldalak

4. fejezet | Broken Angel - Összetört Angyal


4. Bevésődés

Reggel éppen, hogy tízkor sikerült felkelnem.
Ránéztem az órára és rögtön ki is ugrottam az ágyból. Rögtön az első munkanapomon el is kések. Gratulálok!
Bosszúsan mentem le a konyhába, ahol Vania már javában sütötte a tojásokat.

-         Jó sokáig aludtál. Éppen most készült el a reggeli.

-         Nagyon megharagudnál rám, ha azt mondanám, hogy el kell mennem La Push-ba?

-         Gondolom azért, hogy kiderítsétek a nem-átváltozásod okát.

-         Igen, és, hogy munkába álljak. Kaptam egy állás lehetőséget.

-         Az szuper. De nem kéne már ott lenned? Gyorsan egyél, aztán menj!- parancsolt rám, mintha az anyám lenne. Fintorogtam egyet, majd befaltam egy tányér tojásrántottát.

Felszaladtam, de hirtelen azt se tudtam, hogy jó lesz-e a ruha, amit tegnap bepakoltam mára. Egy rózsaszín, térdfölé érő, enyhén fodros, pánt nélküli ruhát tettem el. Néha szerettem magam elkényeztetni különféle ruhakölteményekkel. Azért, hogy ne legyen túl kihívó, kölcsönvettem Vaniától egy sötétbordó bolerót.
A tükör előtt álltam és hol összefogtam, hol kiengedtem a hajam. Végül a kiengedetnél döntöttem.

Most nem botlottam bele semmilyen farkasba. Követtem az utat, hogy odataláljak a kórházhoz.

-         Dr. Cullen! Miért akar maga felvenni egy alkalmazottat?

-         Jonathan, én megértem az ellenérveid, de Esther nagyon rendes.

-         Jó napot!- a két szempár rám szegeződött. Sikeresen megtaláltam a kórházat, de úgy látszik nem vártak kitörő örömmel.  – Akkor én nem is zavarok, majd valahol találok munkát.

-         Te vagy Esther?- kerekedtek el Jonathan szemei. – Doki, én azt hittem, hogy ő is…

-         Nem, én nem vagyok vámpír. – nevettem fel. – Esther Evenson. – mutatkoztam be. Itt vétettem egy hibát. Ránéztem Carlislera, akiben mintha megfagyott volna a vér. – Carlisle?

-         Semmi baj. Azt hiszem, meg tudom szokni. Dr. Evenson.

-         És miért pont ide akarsz jönni?- vont kérdőre Jonathan.

-         Hát… Én… Quileute vagyok és gondoltam jobb itt ahol a dédszüleim és lehet, hogy a nagyszüleim is éltek.

-         Esther Evenson? Nem hallottunk rólad még sosem. De ez nem jelenti azt, hogy nem látunk szívesen. Akkor én most megyek…

-         Körülnézni? Tegnap találkoztam két farkassal. Nagyon kedvesek voltak, megmutatták az utat.

-         Doki, maga beszélt Rólunk Neki?- nézett szigorúan Jonathan Carlislera.

-         Nem mesélt semmit. Én mentem oda, mert…

-         Esther nem képes átváltozni. Elgondolkoztam azon, hogy azért, mert nő, de ezt rögtön ki is zártam, mert…

-         Mert?- kérdeztük egyszerre Jonathannel.

-         Először is a testvére átváltozott. – mondta ezt inkább Nate-nek. – Aztán… ebben még nem vagyok biztos, de a bevésődés. Az csak akkor jöhet létre, ha egyszer már átváltozott farkassá, vagy…

-         Doki! Ez az egész bevésődéses dolog, hogy jön ide?

-         Nate… - néztem rá sokatmondóan. Ha Nate és én… Ha a bevésődés…

-         Nem azt mondom, csinos vagy, de én már lemondtam a bevésődésről. Az lehetetlen, hogy most történt meg. – mondta kedvesen Nate.

-         Igen az. – próbáltam én is meggyőzni maga. Még a bevésődés sem megy. Nem leszek én ezek után soha se farkas. Azt hiszem erről le kell mondanom.  – Szóval, akkor most munkába állhatok?

-         Igen, bár már tíz is elmúlt. – mondta Nate, köszönt, majd elment.

Követtem Carlislet az irodájába. Leültem az asztallal szembe.
Egy ideig feszült csend volt, majd mindenki feloldódott. Carlisle levett egy kis vért.

-         Megvárhatsz kint. – mondta.

-         De nem kéne dolgoznom?

-         Ma még nem. Majd holnap. Amint készen vagyok szólok.

-         Rendben, akkor kint leszek.

Kint ténferegtem. Idegesen vártam az eredményeket. Még egy kicsit fáradt voltam és már kezdtem szédülni is a sok körbe-körbejárkálástól.

-         Esther, így el fogsz szédülni. – figyelmeztetett valaki.

Megálltam és hirtelen nagyon megszédültem.  Egy ideig fel sem fogtam, hogy ki áll előttem.

-         Esther, jól vagy?

-         Igen, csak egy kicsit elszédültem. – sütöttem le a szemeimet. – Mi járatban erre, Isabella?

-         Az öcsém belázasodott, és Edward elment vadászni, ezért behoztam Carlislehoz.

-         Megvizsgálhatom én is, elvégre holnaptól itt fogok dolgozni, vagy mi a szösz. – birizgáltam az egyik fodrot a szoknyámon.

-         Rendben.

Vérfarkas fülemnek köszönhetően rendkívül jól hallottam kicsi Edward szívhangját. Csak egy egyszerű influenza volt.  Isabella egy kicsit megijedt, hogy kicsi Edward át fog változni, de megnyugtattam, hogy erről szó sincs.

-         És, te mire vársz?

-         Vérelemzés… Kicsit félek.

-         Megértem. Miért akarsz átváltozni?- kérdezte, miközben Edwardot álomba ringatta.

-         Talán, hogy én is tartozzak valahova. Nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Olyan vagyok akár egy farkas, az ösztöneim - nem olyan erősek, de jelen vannak -, az érzékeim is felerősödtek, erősebb és gyorsabb is lettem, többet eszem. Mint egy farkas. Csak nem tudok átváltozni.

-         Szeretnél átváltozni. – bólintott egy aprót, majd elkezdett mesélni. - Nagyon nehéz volt. Edwardot annyira szerettem és el kellett hagynom egy időre, mert az ösztöneim erősebbek voltak nálam. Egy kis gyakorlás árán megtanultam kezelni a helyzeteket.  – mesélte el nagyvonalakban az életét. – Isis Cullen! Mit mondtam neked arról, hogy ne zavarj másokat?

-         De Anyu, én csak a nagypapit néztem meg. – nézett az anyjára egy vöröses hajú kislány. Tényleg gyönyörű volt, és fiatal…

Rám nézett és végigmért. Láttam, hogy kész megvédeni a bevésődése tárgyát és, hogy nem engedi, hogy elcsábítsam tőle.

-         Esther. – jött ki a szobából Carlisle.

-         Mi az?- szakítottam el a figyelmem Isisről.

-         A szervezeted kimutatta a vámpírmérget. Csak azon csodálkozom, hogy nem haltál meg.

-         Azért nem tudok átváltozni, mert egy vámpír megharapott miközben majdnem átváltoztam?- Carlisle bólintott egy aprót. – Örüljek annak, hogy élek…- motyogtam magam elé, mire Carlisle felsóhajtott.

-         Nem hiszem, hogy… - láttam az arcán, hogy nehezére esik kimondani azt, hogy nem fogok tudni átváltozni. – Talán idővel…

-         Nyugi, Carlisle! Azt hiszem meg tudok birkózni vele. Akkor én maradok a különc.

-         Nagyon szép különc vagy. – szólalt meg Isabella mellett egy bronzos hajú kisfiú. Eddig észre se vettem, viszont most… Zavarában kipirult arcát elrejtette előlem. Éreztem, hogy az én arcomat is elönti a pír.

-         Köszönöm. Igazán… kedves vagy, öhm. – nem tudtam a nevét, pedig úgy éreztem, hogy csak úgy teljes a köszönetem.

-         Edan. Edannak hívnak. – segített ki Edan.

Csak Őt láttam. Mindenki más eltűnt és csak mi ketten léteztünk. Aztán pislogtam párat és mindenki ott volt. Isabella rémülttekintete nem nyugtatott meg. Nyelt egy nagyot és megával húzva Edant elindult. Valami rosszat tettem.

-         Gyere velem. Ezt jobb lenne mindenki előtt megbeszélni. – mondta Carlisle és elindult.
Egy másodpercig némán álltam, majd elindultam utána. Remegő lábakkal, torkokban dobogó szívvel mentem be a Cullen házba. Edward próbálta lenyugtatni Isabellát, de ő csak tovább magyarázott Edwardnak. Edan lesütött szemmel állt az anyja mellett.

-         Isabella, hiszen tudtad, hogy ez is elkövetkezik egyszer. – mondta mosolyogva Edward.

-         Egyszer. De nem ilyen korán. Még gyerek.

-         Bűntudatot ébresztettél Estherben. – mondta Jasper és együttérzően rám mosolygott.

-         Bocsánat, én nem akartam, csak… Anya vagyok. Az a dolgom, hogy aggódjak. – kért bocsánatot Isabella.

-         Semmi baj, megértem. – mondtam, de igazából fogalmam se volt, hogy miért akadt így ki. – Hiszen te csak véded a gyermeked. – egésztettem ki a mondanivalóm, persze rögtön rá is jöttem, hogy Tőlem vitte el Edant, ami azt jelenti, hogy valami köze van hozzám.

-         Ülj le. – kérte Edward, mire én rögtön leültem. Jobb elkerülni a bajt. – Nem lesz semmi baj. – mondta mosolyogva. Ez megnyugtató. – Arról lenne szó, hogy létrejött a bevésődés közted és Edan között. Isabella tényleg csak félti Edant.

A bevésődés? Az nem csak a farkasoknál van? De! Akkor meg…

-         Ki vésődött kibe?- tettem fel a kérdésemet.

-         Ezen nem is gondolkoztam. Talán Edan beléd, de az is lehet, hogy fordítva. – túrt bele a hajába. Még csak most gondolt bele, hogy két ember is lehet az, aki a másikat megbélyegezte.

-         Hát… Én nem ismerem Edant, de azt tudom, hogy én nem változtam át, tehát minimális az esélye, hogy én voltam.

-         Edan átváltozott, bár nem farkassá, de átváltozott. Nagyobb az esélye. Carlisle, szerinted?

-         Egyetértek. Már csak arra lennék kíváncsi, hogyha Esther is átváltozna, akkor megduplázódna-e bevésődés. – mondta Carlisle.

-         Érdekes felvetés. Edan most már menj aludni, késő van. – fordulta fia felé Edward. Edan biccentett egyet felém, majd engedelmesen felment. Isist nem láttam sehol. – Isis fent van a szobájában, azt hiszem, duzzog, és valami tervet szövöget.

-         Ellenem. – mondtam cseppet sem meglepve. – Valahogy erre már a kórházban is rájöttem. Úgy mért végig, mint egy ellenséget.

Edward lesütötte a szemeit. Ő már tudott arról, hogy Isis…

-         Tudtam róla, de nem hittem volna, hogy ilyen tényleg van. Mármint. Családtagokon belül. Ez még nekem is sok volt elsőre, de aztán rájöttem, hogy nem különbözök Carlisletól. Én, aki beleszeretett az első szerelmének az unokájába, inkább meg se szólalok.

-         Akkor most mi lesz? Itt fogok dolgozni és… – ránéztem Carlisle, aki rögtön tudta, hogy mit szeretnék, bólintott egy aprót, hogy rendben van.

-         Isis biztosan sokat fog féltékenykedni, de semmi okod az aggodalomra. – nyugtatott meg Jasper.

Elköszöntem és hazamentem. A táskámat csak ledobtam a kanapéra. Isis féltékeny, Edan bevésődött. Vania remélem nem fog megharagudni, hogy egy kicsit hanyagolom a társaságát. Carlislenak nagy szüksége lesz mindenféle támaszra. Lehet, hogy meg kéne kérni Jaspert, hogy legyen a közelben.

Felmentem a szobámba és kinyitottam az ablakot. Kellett egy kis szellő. Egy hideg széltől azonban összeborzongtam, ezért elmentem tusolni. Nem lehettem többet bent, mint fél óra, és mégis egy váratlan ajándék ,,lepett meg”.
Törülközőbe csavartam magam és úgy mentem az ágyhoz. A címkét látva elborzadtam.

,,Remélem, tetszik.
                              P. Q.”

A hányinger kerülgetett, amikor kinyitottam a dobozt. Egy kés, egy véres kés. Ezzel akarta a tudtomra hozni, hogy rám talált. Amilyen gyorsan csak tudtam felöltöztem és összepakoltam.  El kellett tűnnöm innen olyan gyorsan amilyen gyorsan csak lehetett.

Lábaim ösztönösen tették meg az utat La Push-ig. Vaniához nem mehettem, mert féltem, hogy Paul ott megtalál, és akkor nem csak velem akar végezni.
Mintha tudtam volna, hogy hol lakik Jonathan. Bekopogtam és vártam, hogy Nate kijöjjön.
Egy szál alsóban lépett ki a verandára én, pedig azonnal rákvörös lettem.
-         Esther!- kerekedett ki a szeme.
Lehajtott fejjel bólintottam. – Bocsánat, nem akartalak felébreszteni.

2. fejezet | Broken Angel - Összetört Angyal


2. Cullenék

Még csak hét óra volt, amikor úgy éreztem nem bírok tovább ágyban maradni. Más esetben még órákig lustálkodtam volna, de most egyszerre két dolog is csomóba fogta a gyomrom.
Idegesen körbejártam kétszer a szobám, majd lementem a konyhába és nekiláttam elkészíteni minimum öt szendvicset. Egyet, amit most megehetek. Egyet az útra és hármat a vizsgáig meg utána. Vaniával azt beszéltük meg, hogy ma nála alszom.
Miután készen voltak a szendvicsek felrohantam és egy táskába összepakoltam a legfontosabb dolgokat, amik egy ott alváshoz kellhetnek.
Előre sejtettem, hogy Cullenék hülyének fognak nézni, mert senki se megy ok nélkül egy hátizsákkal a hátán. Reméltem azért, hogy nem kell nagyon magyarázkodnom.

Arra mentem amerre Vania mondta. Belebotlottam két farkasba.

-         Helló! Nem tudjátok megmondani, hogy Cullenék merre laknak?- kérdeztem, mire az egyik farkas megremegett.

Elkísértek. Hálásan pillantottam feléjük. Ránéztem az órámra, még csak nyolc óra volt. Az nagyon korán van. Jobb lenne, ha később visszajönnék. Vagy egyáltalán nem jönnék vissza.

-         Esther?- nem volt szerencsém. Felnéztem az aranybarna szemekbe, amik most vidáman csillogtak.

-         Jó napot! Én… Tudja, olyan korán van és nem akartam zavarni. Persze én mindig olyankor toppanok be, amikor nem kéne.

-         Nem zavarsz. Igazság szerint már vártalak. Vania is annyira boldog volt mikor meglátott. – igen, a sokk után, ami ráadásul kétszeres is volt. Az egyik Carlisle, a másik én.

-         Lehet, hogy tanulni akart. Valami, ami elvonja a figyelmét.

-         Figyelemelterelés... Gyere!- invitált be a házba.

Úriember módjára elengedett, és lesegítette a kabátom. A táskát nézte egy ideig, de amikor letettem a kabátom alá nem kérdezett.

-         Vaniánál alszom a vizsgák után.

-         Jah, értem. Csak nem értettem, hogy miért hoztál táskát.

-         Hát, most már ezt is tudja. – mondtam vidáman.

Követtem a nappaliig. A kanapén ott ült egy izmos feketehajú fiú, egy bronzhajú fiú és egy lány. A feketehajú fiú arcát a kezébe temette, de amikor meghallotta, hogy beléptem felnézett.
Kezdtem úgy érezni, hogy ebben a családban mindenki világvége-hangulatban van. Egy szeretett személy elvesztése tényleg nagyon fájdalmas, de túl kell magunkat tenni rajta. Az nem járja, hogy örökre így éljenek.

-         Lehet, hogy nem járja, de nem tudunk ellene semmit se tenni. Ha te hallanád a gondolatokat, amik most is keringenek ebben a házban, akkor megértenéd. – szólalt meg a bronzhajú fiú, aki egészen biztos, hogy Edward volt. – Talált. Edward vagyok, ő, pedig a feleségem Isabella. – mutatott a mellette ülő nőre.

-         Esther, Vania barátnője. – mutatkoztam én is be.

-         Emmett vagyok. – hallottam egy még vámpírhoz is halk hangot.

-         Esther, zavar, ha itt beszélünk?- kérdezte Carlisle.

Végülis csak a családja van itt. Köztük a gondolatolvasó Edward. Persze beszéljünk itt, hogy mindenki hallja.

-         Nekem mindegy, ahogy önnek kényelmesebb.

-         Rendben, akkor, ülj le. – kínált hellyel. Meg akartam kérni, hogy nekem ne játssza meg magát, de szíven ütött a felismerés. Amikor kínomban én is mindenkivel kedves akartam lenni, aztán amikor senki se látott összeomlottam és csak sírtam.

Edward, ezt ne említsd, kérlek.

-         Szóval, miben segíthetek?

-         Van egy barátom, mint már mondtam. – ránéztem a kezemre, ami még csak most észlelete, hogy vámpírokkal vagyok körülvéve és remegett egy kicsit, majd abbahagyta. – A barátom alakváltó.

-         És ebben én, hogy tudok segíteni?- kérdezte értetlenül.

-         Mikor változik át általában egy ember?

-         Pubertáskor, vagy, ha vámpírok vannak a közelében, akkor gyorsabban aktiválódik az a gén, ami a változásért felelős.

-         Már húsz éves. És még nem változott át, pedig egyszer találkozott egy vámpírral.

-         Isabella sem változott át rögtön, pedig élt velünk egy darabig. Amikor vámpírméreg jutott a szervezetébe, akkor változott át. – a vámpírméreg nem halálos a farkasokra?

-         De halálos, de Isabella vére másként reagált. Ez egy hosszú folyamat volt, mire kiderült. – válaszolt a gondolatomra Edward.

-         És, ha vámpírméreg is jutott a szervezetébe, és még akkor sem változott át? Akkor mi van?

-         Egész eddig hallgattam, amit meséltél, de most már nem kéne hazudnod. – jött be a nappaliba egy szőkehajú fiú, mögötte pedig egy feketehajú lány.

-         Én nem hazudok. Ezt kikérem magamnak. – pattantam fel.

-         Akkor elmásítod az igazságot. Fogadok, hogy nincs is olyan barátod. – a gyomrom icipicire zsugorodott. Erről Vania elfelejtett szólni. Bosszankodtam magamban.

-         Jobb lenne, ha leülnél és mesélnél egy kicsit magadról. – nézett rám Edward. Csibészes mosolyra húzta a száját. Ezt valószínűleg nem nekem célozta.  – Pedig neked céloztam.

-         Miért? Hiszen én csak…

-         Vaniára támaszkodtál. Ő viszont nem tud mindent rólunk.  – mondta nevetve.

-         Esther?- nézett rám Carlisle.

-         Akkor asszem most leülök. – mondtam és úgy is cselekedtem.

-         Kezdjük azzal, hogy milyen Esther vagy?- tette fel a kérdést a szőkehajú fiú.

Ez volt az a kérdés, amire azt mondta Vania, hogy ne mondjam el. Ránéztem Edwardra.
Nem mondhatom el, nem akarom elszomorítani Carlislet. Kérlek, Edward, segíts.

-         Jasper, hagyd. Majd elmondom. Már ha én legalább megtudom. – nézett rám Edward.

Evenson. Esther Evenson.

-         Akkor legalább a családodról mesélj, és arról, hogy mi köze van az alakváltókhoz hozzád. – mondta Jasper.

-         Esther vagyok, húsz éves, két szakirányt választottam az egyetemen és ma vizsgázok mindkettőből. – most már, akkor semmit se titkolok el, kivétel a nevem. – A szüleim, mindketten alakváltó gént hordoznak magukban, amit a két fivérem és a húgom is örökölt. A legidősebb közölünk John, huszonkettő éves. Ő volt az első, aki átváltozott. A másik bátyám Tim, pedig huszonegy éves. Ő nagyon megsértődött, amikor John átváltozott és anyáék elmentek vele egy időre, hogy megtanítsák az önfegyelemre. Tim bezárkózott és nem beszélt velem. Aztán egyik nap utánam szaladt, amikor elindultam sétálni és elmondott mindent. Amikor anyáék hazajöttek azt hitték, hogy majd beszélni kell Timmel, de Tim velem és a húgommal játszott. Aztán Tim is átváltozott. Johnt nagyon sokáig nem láttuk, mert anyáék azt mondták megtalálta a nagy Ő-t.  A húgom, Liliett, pedig hét éves.  Az apukám ősei leszármazottjaik a quileute törzsnek, és a dédpapám tiszteletbeli quileute. Az anyukám ősei is quileute törzs leszármazottai, de az onnani dédmamámat kitiltották. És ebből adódik az egyik kérdésem, amit később akartam feltenni. Akkor én most ki vagyok tiltva, vagy nem?

-         Vissza akarsz jönni?- kérdezte Isabella.

-         Nem, csak én már nem értem.

-         Természetesen nem vagy kitiltva, addig ameddig nem követsz el egy szabály-sértést. Viszont azt nem helyeslem, hogy elmondták nektek, hogy mik lesztek. Megszegték az egyik szabályt.

-         Mi öten nagyon összetartóak voltunk.

-         Voltatok?- kérdezte Edward.

-         Mostmár megértheted, hogy miért gondoltam azt, amikor beléptem. Sajnos én sem jártam jobban. És itt jön képbe a kérdésem, amire választ már kaptam, de lehet, hogy így jobban meg lehet érteni. Szóval, ugyanolyan nap volt. Anyu muffint sütött, apu olvasott. Vártuk, hogy John hazajöjjön. Azt ígérte meglátogat. Közben Tim és Liliett kint játszottak. Amikor meghallottuk az ajtó csapódását megörültünk. Tim és Liliett bejöttek. – az emlékek megint előjöttek, szinte éreztem a számban a muffin ízét, amit titokban csentem el. Anyu észrevett és mögém sétált. Megijesztett. – Johnt mindenki végig ölelte. Anyu sírt a boldogságtól, Liliett, pedig nem engedte el. – elkomorult a pillantásom. A kezemet ökölbe szorítottam. – De nem tartott sokáig az örömünk. Anyát egy idegen férfi hátulról átölelte. Valamit suttogott a fülébe, aztán… megharapta. John átváltozott a dühtől, aztán Tim is. – lenéztem a földre. Az én hibám volt. – Az idegen őket is megharapta. A testemen végigfutott a remegés, aztán semmi. A vámpír megharapott. Nem kezdtem el haldokolni. Csak egy pillanatra vesztettem el az egyensúlyom és aztán vissza is nyertem. De akkor már késő volt. A húgom átváltozott. – mindent újraéreztem. Ahogy ugrottam és a vámpír mellkason lökött, mire én a falnak csapódtam. -  Én megtanultam magam túltenni ezen. Megtanultam beszélni róla.

-         Erre nem számítottam. Sajnálom, én…- kezdett mentegetőzni Jasper.

-         Mint mondtam, megtanultam beszélni róla. Megtanítottam Timet beszélni a gondjairól, és ő megtanított meghallgatni másokat. De szerintem ide, már bocsánat, egy ember kevés lenne… És mivel vámpírok, kivétel, Isabella, ezért még inkább nehéz. És mivel ezen túl vagyunk és én ideges vagyok, ezért most megkeresem a táskám és előveszem a szendvicsemet és eszek.

Kimentem a táskámhoz. Előkerestem egy szendvicset. Beleharaptam egyet.

-         Miért sajnáltatod magad?- termett előttem egy szőkehajú lány.

-         Parancsolsz?- nyeltem le a falatot.

-         Te nem bámulsz meg engem. – mondta csodálkozva.

-         Már miért kéne, hogy megbámuljalak?

-         Az arcom… - csak most vettem észre a sebhelyet. Valahol már láttam ilyet.

-         És? Ne mond, hogy egy sebhelybe bele fogsz halni. Na, ne! Pedig annyira erős vagy.

-         Ez nem igaz. Gyenge vagyok.

-         Gyenge akkor lennél, ha megpróbáltad volna magad megölni.

-         És, ha azt mondom, hogy csak megfogtak? Hogy lefogtak, amikor meg akartam ölni magam?

-         De hagytad magad lefogni. Hidd el, amit eltervezünk azt általában meg is valósul. Te hagytad magad lefogni, és ezért erős vagy.

-         Miért nem bámulsz meg?- letettem a szendvicsem. Lehúztam a pólóm a jobb oldalon. Kicsit elfordultam, hogy láthassa a sebhelyem. – Oh.

-         És te miért bámulsz meg?- kérdeztem.

-         Én nem akartam. – visszahúztam a pólóm és a szemébe néztem. – Nem nézed még mindig.

-         Tudod, láttam már valahol egy ilyet. Jesszusom! Már tudom is. Az egyik barátnőmnek van ilyen tetkója.

-         Ilyen tetoválást csináltatott?

-         Igen. Te mit látsz benne?

-         Undort.

-         Nem érzést. Mit látsz, amikor ránézel?

-         Egy sebhelyet.

-         A barátnőm azt mondta tetszett neki azon a lányon az inda. Olyan, mintha valami viráginda lenne.

-         Mint egy inda?- végighúzta az ujját a sebhelyen, aztán elmosolyodott és elszaladt.

Magamhoz vettem a szendvicsem és visszasétáltam a nappaliba. Körül néztem, de sehol se láttam a lányt, sőt Emmett is eltűnt.

-         Rosalie, boldog volt. – mondta Edward.

-         És Emmett?

-         Ő meg köszöni. – trillázta a feketehajú lány.

-         Akkor én gyenge vagyok. – rázta meg a fejét Carlisle.

-         Én is gyenge vagyok. Gyengébb, mint Ön.

-         Nem hiszem. És kérlek, miután a lányom lelki békéjét a helyére állítottad, tegeződjünk.

-         Rendben. És te sem vagy gyenge. Csak neked egészen más a lelki problémád.

-         Nincs is lelkem. – mondta szomorúan.

-         Dehogyis nincs. Ha nem lenne, akkor nem ülnél itt. Tudom, hogy milyen nehéz, de túl lehet élni. Na, nem úgy, hogy magunkat vádoljuk, amikor csak lehet. Az úgy nem megy. Lássuk a szépet.

Megcsörrent a telefonom.

-         Sikerüüüült!- sikított a telefonba Vania.

-         Nekem meg már nincs dobhártyám. Gratulálok! És mit mondtál nekik?

-         Azt inkább ne akard tudni.

-         Vania!- szidtam le, megígértem Vaniának, hogy beszélhet rólam, persze nem név szerint, de csak végszükségesetén. – Már félek bemenni.

-         Pedig jobb lenne elindulni, mert déltől van.

-         Déltől? De nem úgy volt, hogy délutánról? Én nem hiszem, hogy oda érek, és azt se tudom, miről kell beszélnem. Miből vizsgázok először?

-         Sebészetből, aztán pszichológiából. Élvezni fogod a feladatot. De most megyek. Várlak este.

-         Oké. Szia!

Ránéztem az órámra. Háromnegyed tizenkettő. Esélyem sincs beérni.
Ezt buktam.

-         Beviszlek. – ajánlotta föl Edward.

-         Majd én. Úgyis szeretném kifejteni a véleményem a nem átváltozásodról. – mondta Carlisle és már mentünk is az autója felé.

Beültem az anyósülésre és a kezembe kaptam a táskám.
Kicsit feszült voltam a beszélgetéstől és a vizsgáktól.

-         Én nem ítélkezek.

-         Isis miatt. Vania nagyon kedves lány, de nem olyan, mint Isis.

-         Carlisle, Isis bevésődött. – mondtam ki az egyértelműt.

-         Bevésődött? Belém vésődött be? A nagyapjába?

-         Ez nem szokatlan, mármint már olvastam ilyenről.

-         Isabella, Bella unokája, de az egészen más. – értetlenül néztem rá. – Bella volt Edward első szerelme. Isabella, pedig az unokája. Náluk is létrejött a bevésődés. De Isis még olyan fiatal.

Csendben voltunk egy ideig.

-         Talán, ha megvizsgálhatnálak. – kezdte Carlisle, de én rögtön ellenkezni kezdtem. Nem szívesen mutogattam a sebhelyemet.