Kiara story | Rajongás

(Kiara szemszöge)

Előre, hátra, jobbra nem balra. Hangzott az utasítás Tőlem. Ma nem voltam Én. Sosem volt rám jellemző a szétszórtság és az ügyetlenkedés, de most mégis ez történt. Már az ágyból kikeléssel is bajok voltak. Beszakadt majdnem az ágy. Megpróbáltam kiszállni, de helyette ki estem. Most sem táncolok. Csak nézem a többieket. Egy felejthetetlen este után persze nem nyavalyogtam, de mégis csak támolyogtam. Felejthetetlen… A nevelőapám nem vert meg. Anyu nem is tudom, hogyan nem veszi észre, hogy ez a Jack miket művel. Iszik és ver… Engem. El akarok szökni apámhoz, még ma.
Erre az elhatározásra jutottam. Itt kell hagynom az eddigi életem ezentúl a középső nevem fogom használni. Kiara. Mary Kiara Hoppens. Apu, Max Hoppens. Anyu, Victoria Raxon. És a nevelőapám, Jack Raxon.
Már este eldöntöttem, hogy ma elhagyom Virginiát. Megyek Forksba. Fáj, hogy itt kell hagynom anyut, de nem bírom tovább.
Anyu elől könnyen el tudtam titkolni, hogy mit tett velem Jack, mert megfenyegetett.


A táncóra után haza szaladtam és elkezdtem összepakolni a ruhákat. Betettem még egy ágyneműt is a biztonság kedvéért. Apu nem számít rám.
A mobilomat kiejtettem a kezemből, amikor fel akartam hívni Aput, hogy megyek. Sajnos menthetetlen volt.
Leszaladtam a konyhába és csináltam gyorsan négy szendvicset. Nem tudtam mit csináljak, hogy Anyu tudja, jól vagyok és leszek. Végül írtam egy levelet, hogy elmenten, ne keressenek, és új életet kezdek. Gondolatban hozzá tettem, hogy a bénázás már megvan.
Felhívtam a Taxi központot és megadtam egy két utcával feljebb lévő háznak a címét, mivel féltem, hogy Jack hazajön, hogy ellenőrizzen.

A taxi nem késett. Két bőröndömmel és egy kis táskával mentem. Még a házban magamhoz vettem az egyetemre félretett pénzemet.
A taxi gyors volt és kényelmes. Gyorsan a reptérnél voltunk. Megvettem a jegyet és rögtön fel is szálltam.

A repülőn elaludtam és csak a stewardess keltegetésére keltem fel. A reptérről még egy idő volt Forks. Mivel apu nem tudta, hogy jövök megint taxit hívtam.
A taxi, csak Forks határáig vitt el. Onnan gyalog indultam el.
Pocsolyákat kerülgettem és körül néztem. Tetszett ez a kis város. Az esővel sem volt különösebb bajom.
Éppen egy pocsolyát kerültem ki, amikor egy fekete Mercedes belegázolt abba a pocsolyába, amit én ügyesen kikerültem. Csurom víz lettem. Abba reménykedtem, hogy a pénz, ami a kis táskámba volt nem ázott el.
A kocsi tulajdonos rögtön megállt és kiszállt. Oda sietett hozzám, de Én csak magamat néztem. Hogy, hogy lehetek ilyen szerencsétlen.
- Elnézést. Nem láttam a… pocsolyát. – a kocsi tulajdonosának kellemes hangja volt.
- Semmi baj. Ez a nap nem az én napom – mondtam és felnéztem. Nem csak a hang volt kellemes, hanem a hozzá tartozó személy is.
- Maga új itt?- a magázódást nem értettem, de elfogadtam.
- Igen. – éppen indult vissza a kocsijához, amikor utána szóltam. – Elnézést.
- Igen?
- Nem tudja, hol lakik Max Hoppens?
- De. Miért keresed?
- A lánya vagyok. – elgondolkoztam, hogyan mutatkozzak be. – Kiara Hoppens.
- Maxnak van lánya?
- Ezek szerint nem dicsekedett velem.
- Nem… Hány éves vagy?- hirtelen tegezést sem tudtam hova tenni.
- Nemsokára tizennyolc.
- Boldog születésnapot!
- Köszönöm.
- Elvihetlek?
- Nem szeretnék zavarni. – egy értelmes válasz.
- Nem zavarsz és útba esik.
- Akkor elfogadom a felkérést.
Betettük a két bőröndöt a csomagtartóba és elindultunk apám háza felé.
Nincs felesége? Vagy csak a gyűrűt nem hordja? Egész úton a szemét figyeltem.
- Mi az?
- A szeme… annyira gyönyörű.
- Köszönöm. A tied is.
- Az enyém?
- Nem látni ilyen tengerkék szemeket mindenhol. – éreztem, hogy elpirulok.
- Köszönöm.
- Megérkeztünk.
- Köszönöm, hogy haza hozott… - haza, ezentúl ezt a házat fogom otthonomnak nevezni.
- Carlisle Cullen.
- Carlisle.
- Itt fogsz lakni?
- Igen.
- Értem. Viszlát.
- Viszlát.
Becsöngettem a házba. Nem jött ki senki. Megint csöngettem. Hallottam, hogy jön valaki.
- Mondtam már, hogy hagyj… Mary.
- Szia! Kérlek, ezentúl hívj Kiarának.
- A második neved használod? Rendben. Gyere beljebb.
- Köszönöm.
- Mi járatban?
- Ide költözök.
- Ide? De…
- Baj? Akkor megyek mamáékhoz.
- Szeretném, ha itt lennél, de ez a ház kicsi kettőnk számára.
- Semmi baj. Akkor megyek mamáékhoz. Majd találkozunk, mert a Forksi Középiskolába fogok járni
- Jó. Akkor felhívom Őt, hogy mész hozzájuk.
- Oké. Apu.
- Igen?
- Anyuknak ne mond el.
- Rendben, kicsim.
Még szerencse, hogy mama La Push-ban. lakik Forks és La Push közel vannak egymáshoz..

Gyorsan ott voltam. Mama már várt kint. Tehát apu tényleg felhívta. Papa meghalt két éve. Mamáék az mondják a jóért halt meg. Pedig harcról nem is hallottam abban az időben.
Mamám ölelő karjaiban Carlisle gondoltam.

(Carlisle szemszöge)

Otthon már várt rám Alice.
- Szia!
- Szia!- nagyon örült valaminek. - Nem gondoltam volna, hogy két év után újra…
- Alice! – lépett be az ajtón Edward.
- Most mi van? Te is láttad.
- Mit láttál?
- Azt, hogy Te újra… újra szerelmes leszel.
- Szerelmes… Alice én nem vagyok szerelmes. – mondtam és felmentem a szobámba.
- Carlisle. – Rosalie állt az ajtóban.
- Igen, Rose?
- Tudom, hogy neked Esme volt az igazi, de amit Alice látott azt…
- Nem lehetett tudni. – fejeztem be a mondatát.
- Igen. Én csak azt szeretném, ha tudnád, a családod melletted áll.
- Köszönöm.

Sokáig gondolkoztam azon, amit Alice mondott. Szerelmes? Mégis kibe? Nekem Esme volt az igazi, de két éve meghalt. Valaki újszülötteket küldött és a farkasokkal ismét összefogtunk. Nemcsak Esme halt meg. Volt egy farkas is. Idősebbik Max Hoppens. Hoppens, hol hallottam ma már ezt a nevet?
Kiara…
Lementem a lépcsőn.
- Alice.
- Igen?
- Hallottál már Kiara Hoppensről?
- Kiaráról nem, de Mary Hoppensről igen.
- Mary?
- Igen. Táncosnő volt Virginiában. Tizenhét éves mégis táncosnő. Gyereketeket tanított.
- Miért beszélsz múlt időben?
- Mert Mary ma elszökött otthonról és csak egy levelet hagyott hátra az anyjának, hogy ne keressék, mert új életet kezd.
- És mit tudni még?
- Az anyja hozzáment Jack Raxonhoz.
- Jack Raxon. Honnan ismerős a neve?
- Egy híres bankár.
- És még?- leültem a kanapéra.
- Az anyja Victoria nagyon szereti a lányát és nem érti miért ment el. – mondta Alice és ő is leült.
- Vajon miért szökött el? És hova?
- Egy taxis azt mondta elvitt egy fiatal lányt a reptérre és még véletlenül meglátta, hogy melyik gépre szál fel.
- Melyikre?
- A Seattle-i járatra.
- Seattle. Mit kereshet ott?
- Nincs ott. Az anyja azt nyilatkozta, hogy nem fogják keresni, mert megbízik a lányában. Hozzá tette valószínűleg az apjához ment.
- Nem láttam senkit Max házánál. Nem is éreztem.
- Mit kerestél ott?
- Volt egy lány, Kiara aki oda akart menni.
- Kiara. Hol olvastam már ezt a nevet?- Alice eltűnt és visszatért egy régi újsággal a kezében.
- Na?
- Mary Kiara Hoppens, a híres táncosnőt kórházba szállították. Az orvosok azt nyilatkozták, hogy semmi baja, csak rosszul lett. A rosszul lét okát nem tudjuk, viszont azt igen, hogy másnap már vidáman járta az utcákat. Sikerült megállítanunk.
- Szia!
- Hello!- hangja kedves volt.
- Jobban vagy már?
- Igen. Csak összevissza ettem.
- Mit szólsz ahhoz, hogy Jack Raxonhoz ment hozzá édesanyád.
- Semmit. – a száját kicsit elhúzta.
- És van valami terved, hogy mi leszel?
- Tervem is van. Meg már sikerült is elvégeznem egy tanfolyamot. Jack nagyon befolyásos.
- És mi volt az a tanfolyam?
- Orvosnak készülök.
- Nem táncosnőnek?
- Abból szerintem nem lehet megélni. Persze fogok táncolni is, de a mamám is dolgozott mellette.
- A mamád?
- Rachelle Hoppens.
- Nem hallottunk róla.
- Szerintem hallottatok már róla csak a lánykori nevén. Rachelle Wetz. Paul Wetz lánya.
- A La Pushban élő Paul Wetz?
- Igen. De már meghalt.
- És apukáddal szoktál találkozni?
- Igen, bár jobban szeretnék egyszer ellátogatni hozzá.
- Eddig nem voltál ott?
- Egyszer, de anyu szerint nagyon esős.
- Anyukád nem szereti az esőt?
- Nem.
- És Te?
- Semmi bajom vele. Szeretek esőben táncolni és esőben sétálni.
- Akkor, ha neked a mamád La Pushban lakik, akkor Te…?
- Igen. Quileute indián vagyok. De nem látszik, mert anyutól örököltem a külsőm.
- Akkor fürge vagy és minden melletted áll, mert nem ügyetlenkedsz.
- Sőt. Szétszórt sem vagyok.
- Akkor örülünk.
- Sziasztok!- elköszönt és elment.
Ezt az interjút soha senki sem fogja elfelejteni, vagy de. Köszönjük Mary, hogy adtál nekünk interjút. – olvasta az újságot Alice.
- Mary Kiara Hoppens?
- Új életet kezd.
- A második nevével.
- De vajon miért? Carlisle, szerintem menekül.
- Menekül?
- Ide jött. És La Pushban fog élni.
- Átváltozik?- kérdeztem és Alice szemébe néztem.
- Igen, de nem szeretne farkas lenni, mert akkor nem léphetje át a határt.
- Miért akarná átlépni?
- Hát…
- Alice!- Edward jött be futva az ajtón.
- Mi az Edward?
- Újabb farkas?- Edward utálta a farkasokat.
- Átváltozott?
- Nem, még nem.
- Akkor meg?
- Ki ez a lány? Túl ember. Nem lehet farkas.
- Benne él. Sajnálom, de nem tehetünk ellene semmit.
- Hallottam a gondolatait.
- És?
- Szerelmes. De nem biztos benne.
- Ki szerelmes?- kérdezte Jasper, aki most lépett be az ajtón. A szakadt ruhája vadászásról árulkodott.
- Egy lány. Egy vérfarkas.
- Alakváltó. Edward. – mondta Emmett, aki szintén vadászni volt.
- Akkor AZ.
- Ez szerződésszegés?- kérdezte Rose. – Vagy csak nálunk az, ha egy másik vámpír is lesz.
- Igen. Szerződést szegnek, ha átváltozik.
- Akkor harcolhatunk. – vigyorgott Emmett.
- Igen. – elhaló hangon mondtam.
- Akkor enyém az újonc. – mondta Emmett és eltűnt.
- Nincsenek sokan. Sőt. A falka elment és már csak öten vannak. És az új lány. – mondta Edward.
- Én nem megyek. – mondta Jasper. – Túl sok lenne az érzelem.
Felmentem a szobámba és becsaptam az ajtót. Nem szeretek öldösni. És szegény lány nem tehet róla.

(Kiara szemszöge)

Ma nem voltam ügyetlen. Kezdett visszatérni a régi énem. Mama nagyon sokat segített, hogy jól tanuljak. Tanított nekem harcot is. Azt mondta lehet, hogy szükség lesz rá. Nem értettem.
Ma reggel nem volt jókedvű, mint máskor.
- Öltözz!
- De mi a baj?
- Ide jönnek.
- Kik?
- Majd meglátod.
- Oké.
Felvettem egy melegítő nadrágot és egy rövid ujjú pólót.
Elkezdtünk gyakorolni. A mama sokat mesélt nekem a farkasokról. És tegnap valami fura dolog történt. Átváltoztam.
Aranybarna bundám volt. Mama azt mondta nagyon szép.

Táncoltam és úgy támadott meg mama, hogy tanuljak és figyeljek.
De én csak folytattam a táncot. A többiek elmentek Floridába és Vancouverbe. Csak én és a mama maradtunk itt.
- Mama, miért mentek el a többiek?
- Mert félnek.
- Akkor mi miért nem mentünk el?
- Félsz?
- Nem.
- Akkor?
- Folytatjuk a gyakorlást?
Nem szólt semmit csak lefogott. Könnyűszerrel kisiklottam a kezei közül.
Táncoltam és közben Carlislera gondoltam. Arra a gyönyörű topáz szempárra. Az ajkaira, amelyek oly tökéletesek voltak. Mióta láttam azóta, csak Rá gondolok. Ma van a szülinapom.
- Kiara!- szólt a mama idegesen.
- Igen?
- Jönnek.
- Most?
- Igen.
Beálltam mama mellé és onnan figyeltem, hogy honnan jönnek.
Szemből jöttek. hatan. Mind gyönyörűek voltak. Egy embert felismertem közülük.
Carlisle Cullen.
- Rachelle. – szólította meg Carlisle a mamámat.
- Carlisle.
- Ti is meritek egymást?- fordultam mamával szembe.
- Igen. Állj vissza.
- Jó. – engedelmesen visszaálltam és körül néztem. Mit keres itt Carlisle Cullen? Kik ezek? Mit akarnak?
- Mary. Edward vagyok. Edward Cullen. Mi vagyunk Carlisle családja. És…
- Nem vagyok Mary. Nem akarom, hogy Mary legyek. Én nem leszek Mary, akit mindig vernek. Kiara vagyok, és soha nem megyek vissza anyához. – ordibáltam.
- Jack?- kérdezte mama halkan.
- Igen. – még mindig dühösen mondtam.
- Te veszélyes vagy. – mondta Edward.
- Veszélyes? Nem, nem vagyok veszélyes.
- Ránk nézve vagy veszélyes és szerződést szegtetek.
- Edward… - szólt egy rövid koboldszerű lány Edwardnak.
- Alice. Tudjuk, mit hoz a jövő semmi esélye.
- Értem már, csak azt nem, hogy milyen szerződés…
- A szerződés a vámpírok és a vérfarkasok között jött létre még régebben. És mi megszegtük… - mondta mama.
- Nem. Te nem szegted meg. Csak én. Hát ezért menekültek el? Miattam.
- Nem. Nem miattad, csak féltek.
- Én jöttem ide. Kár volt. Maradhattam volna anyánál. Hallgatnom kellett volna apára, amikor azt mondta nem férünk el ketten a házban. De én ide jöttem. Nem baj. Emlékek hada ostoroz meg. Amik nem az enyémek. És hidd el tudom, hogy milyen volt amikor papa… De neked el kell menned. Mert meg kell mondanod apának, hogy ne tegye, amit akar… És anyának, hogy Jack nem az, aminek mutatja magát.
- Nem megyek. Te vagy az unokám. Az egyetlen. – mondta és folytatta. - Talán tudunk valamit tenni az ügy érdekében. – a folytatást nem nekem célozta.
- Sajnálom, de…
- Alice tudom, hogy láttad. Láttad azt, ami történt velem. De most már csak várom a végét. – mondtam a rövid, fekete hajú lánynak.
- Sajnálom. – mondta.
Emmett támadott meg. Azt hittem sikerül elfutnom, de elestem. Elestem és nem keltem fel. A mamám elém ugrott és Emmett Őt roppantotta össze. Nem keltem fel, mert a zokogástól nem tudtam. De vettem egy nagy levegőt és felálltam.
Mindenki megtámadt kivéve Carlisle. Emmett próbált elkapni. De én csak céltalanul mentem. Aztán elkezdtem táncolni és úgy tértem ki a támadások elől.
- Állj!- hallottam Carlisle hangját.
Emmett lefogott és Edward is ott volt, hogy meggátolja a szökésem. Alice csak ált és nézett. Hol rám, hol Carlislera.
- Carlisle. Kérlek.
- Alice. Nem tehetünk semmit.
- De igen, mert Esme…
- Esme?
- Esme nem szeretné, ha valami történne ezzel a lánnyal.
- Hagyd. Hisz ki vagyok én? Csak egy kis lány. Egy alakváltó. De az emlékek rám törtek és tudom, hogy nem lehet semmit csinálni. Én csak egy napra lehettem Esme. És akkor nem találkoztunk. Azóta csak néhány dologra emlékszem. De nem baj. – mondtam és próbáltam tartalékolni a levegőt, mert túl erősen szorítottak.
- De láttam. Láttam, hogy a szülinapodon és a szülinapod után boldog vagy.
- Alice. Kötve hiszem, hogy a szülinapom után vagy a szülinapomon boldog leszek. Láttad, de csak egy futó pillantás volt.
- Boldog leszel a születésnapodon. Hisz azért Boldog szülinapot!
- Kár, hogy nem lehetek a barátnőd. – mondtam és lenéztem a földre.
- Nem… nem tudom mi történt, de te fontos vagy számomra. – hallottam közvetlen közelembe Carlisle hangját.
A következő pillanatban gyengén hullottam a földre. Emmett elengedett, de én már nem bírtam. Fontos vagyok neki. Legalább ebben a tudatban halok meg.
- Carlisle, szeret téged. – hallottam Edward hangját.
- Én mondtam. – mondta Alice.
- Vele láttál?
- Igen. Szerelmes vagy. Belé. De majdnem megölted…
- Én nem bocsátom meg magamnak, ami ma történt.

Egy puha ágyban keltem fel. Az ágy mellett egy széken Carlisle ült és fogta a kezem.
- Én úgy sajnálom. – kezdte.
- Nem a maga hibája.
- Tegeződjünk.
- Rendben. De most is szerződést szegünk.
- Nem érdekel a szerződés.
- Ezek mik?- kérdeztem és a lábam előtt heverő csokoládé halmazokra mutattam.
- Emmett, Edward, Rosalie és Alice bocsánatkérő csokoládéjai.
- Nem kellett volna.
- Alice azt mondta nagyon szereted a csokit.
- Ez igaz. De ez csak nekem sok lesz.
- Nem kell most megenni az összeset.
- Gondoltam. De Edward… Edward hallotta a gondolataimat?
- Igen. Edward gondolatolvasó. – mondta és felült mellém.
- Akkor nem szabad gondolkozni.
- Azt mondta a harc közben sem gondolkoztál.
- Csak táncoltam. De megint elestem. – megsimogatta a karomat.
- Sssz.
- Fájt? Pedig nem is értem hozzá nagyon.
- Semmi baj. És tudom. – megpróbálta felhúzni a pólóm ujját, de nem engedtem neki.
- Kérlek.
- Hát jó. – mondtam és elengedtem a kezét. Amikor felhúzta a pólóm ujját döbbenten nézte a látványt.
- Mi történt?
- Nem érdekes. – mondtam és elrántottam a kezem.
- Kiara. Ez a Mary élet eltüntetésének oka?
- Igen. De már nem fáj, csak kicsit hideg volt a kezed.
- Bocsánat. Máshol is megvert?
- A hátamat.
- És mikor?
- Minden nap, amikor hazajött és anyu nem volt otthon. Egyszer rálépett a lábamra. És eltört.
- Ígérem soha többé nem fog bántani. – mondta és megölelt.
- Fel kéne hívnom apát, hogy…
- Alice már elintézte.
- Akkor… körül nézhetek?
- Persze.
Miután végig néztem az egész házat lementem a nappaliba.
- Kiara. – szaladt oda hozzám Alice.
- Alice.
- Hello!- köszönt egy szőke hajú fiú, aki az előbb Alice kezét fogta. – Jasper vagyok.
- Szia!- integettem neki.
- Van egy meglepetésem.
- Meglepetés?
- Igen. Nehéz dolgom volt, mert nem tudtam, hogy mit fogsz csinálni, mert nem döntötted el.
- Tényleg nem tudtam.
Bevezetett a konyhába és rá mutatott a pultra. Egy hatalmas torta volt rajta.
- Alice. Ez hatalmas.
- Tudom, de jól nézett ki.
- Ti esztek?
- Nem, de valaki fog csak a te kedvedért és képzeld el ízleni fog neki.
- Egy vámpírnak a véren kívül mi ízlik?
- Előtörnek belőle az emberi tulajdonságok, de ne mond el neki, hogy elmondtam.
- Oké, de nem is tudnám elmondani, mert nem tudom, kiről van szó.
- Nem mondtam el?
- Nem. – mondtam és nevettem Alice értetlen arca láttán
- Nem vicces. – ő is elkezdett nevetni. – Na, jó, mégis.
- Alice, majd mesélsz a vámpírokról?
- Persze, ha te is mesélsz magadról.
- Oké.
- Mindjárt lejönnek.
Mikor mindenki lejött hirtelen nem tudtam mit szólni. Emmett volt, aki először jött oda.
- Boldog születésnapot!- mondta és felkapott.
- Köszi. – rámosolyogtam.
Aztán sorban jöttek felköszönteni. Megismerkedtem Bellával.
Legutoljára Carlisle jött oda.
Megölelt, de én magamhoz húztam. Pont akkora voltam, hogy rá tudtam tenni a fejem a vállára.
- Boldog szülinapot!
- Köszönöm.
Alice kézen ragadott és a kezembe adott egy tortavágó kést. Soha életembe nem fogtam még ilyen kést. Mindenesetre magamtól eltartva fogtam.
- Szerinted megvágja magát?- kérdezte halkan nevetve Emmett Edwardot.
- Nem tudom. Nem fogott még sosem ilyen nagy kést.
- Társaságban nem illik sugdolózni.
- Bocsánat. Azon gondolkozom, hogy tényleg jó késdobáló lennél-e. – mondta Edward és közben kuncogott.
- Nem tudom. Majd kipróbálom.
- Akkor hívd át az egyik barátnőd.
- Nem szándékoztam uzsit hozni. – mondtam és ránéztem.
- Kár… Akkor kin fogod kipróbálni?
- Nem tudom, majd egy babán. Van is egy babám. Annak nem eshet semmi baja.
- Szegény baba.
- Azt kaptam Jacktől. Azt mondta, majd tizennyolc éves koromban azt csinálok vele amit akarok, de előtte nézzem meg a tartalmát.
- És megnézted?- kérdezte Bella.
- Nem. Nem különösebben érdekel. Hacsak nem a Woodozás receptje van benne.
- Woodozni akarsz?
- Kipróbálnám, de igazából nem vagyok egy bűnöző típus. Mostanában az ágyból kiszállás sem megy.
- Bella kettő. – mondta vigyorogva Emmett.
- Hé. – mondta Bella szúrós pillantással.
- Miért?
- Mert amikor Bella ember volt akkor Ő is kicsit ügyetlen volt.
- Én nem voltam mindig. Csak amióta utolsó reggel keltem fel Virginában, akkortól vagyok ilyen.
- Lehet, hogy a sors akarta így.
- De mégsem történt semmi. A pocsolyát is kikerültem. – ránéztem Carlislera.
- Igen, abban én vagyok a bűnös.
- Pedig te nem szoktál lefröcskölni senkit. – mondta Edward és Bellát szorította magához.
- De ha nem fröcskölöm le, akkor nem alakult volna így.
- Melyik része nem alakult volna így?- kérdeztem és a kést néztem, közelebbről.
- Lehetőleg ne nézd meg, hogy milyen éles. – mondta Edward.
- Nem szándékoztam. Csak érdekes és tetszik.
- Tudsz főzni?
- Igen.
- Akkor miért nézed a kést, mintha nem láttál volna még?
- Nem úgy nézem. Csak elgondolkoztam. – vajon a vámpírok…
- Nem használ a tőr a szívbe.
- Próbálttok már?- kérdeztem.
- Carlisle mindent megpróbált az elején.
- Nem sikerült neki.
- Nem.
- Hála az égnek.
- Rátért a vega életmódra, mert már nagyon éhes volt. – mondta Emmett.
- De éhen halni se tudtok.
- Éhen halni?
- Aha. Ha egy ember nem eszik sokáig akkor belehal.
- Mikor ettél utoljára?- kérdezte Bella.
- Milyen nap van?
- Attól függ a válaszod?
- Tényleg nem tudom milyen nap van.
- De a dátumot tudod?
- Igen. De milyen nap van?
- Péntek. – mondta Jasper.
- Már szombat. Pirkadat van. – javította ki Alice.
- Akkor most születtem meg.
- Pirkadatkor?
- Igen. A nap első sugaraival. De mindig az előtte lévő nap tartjuk meg a szülinapom, mert pirkadatkor sosem akarták.
- Akkor most fújd el a gyertyát.
- Gyertyát?- hátranéztem és a tortán egy 18-as gyertya díszelgett.
Elfújtam a gyertyát, de előtte kívántam.
- Ugye kívántál előtte?- kérdezte Rosalie.
- Igen.
- Vágd fel a tortát. – kért Alice.
- Oké. – nagy levegőt vettem és vágtam egy szeletet. - Sacher torta. Köszönöm Alice.
- Nincs mit.
- Sacher? Az volt emberkoromba a kedvencem. – mondta Carlisle.
Ránéztem Alicere és ő bólintott. Szóval Carlisle az, aki enni fog.
Vágott magának egy szeletet. Vékonyabb volt, mint az enyém.
Megkóstolta, de az első nyelésnél elfintorogta magát. Rámosolyogtam. A második falat után élvezettel ette.
Én szép lassan ettem. A többiek és Én is csak néztünk, amikor Carlisle vágott magának egy újabb, vékony szeletet.
Én akkor végeztem az első szelettel, amikor Ő a másodikkal.
Odajött és letörölte a szám széléről a csokit.
Alice betette egy CD-t és utána eltűntek.
Carlisle felkért egy táncra és elkezdtünk táncolni. Én nem tudtam keringőzni, de Ő megtanított.
Aztán visszajöttek a többiek és elkezdtünk beszélgetni.
- Képzeljétek el. Látom a jövőt.
- És ez miért újdonság?- kérdezte Rosalie.
- Kiara. Alakváltó.
- Nem látnád a jövőmet?
- Nem, csak homályosan.
- Összesen egyszer változtál át. – mondta Edward.
- Nem akarok alakváltó lenni, ha van egy határ.
- Te lemondtál arról, hogy alakváltó legyél. – mondta Edward.
- Ezt nem értem.
- Az a lényeg, hogy bármikor itt lehetsz, mert nem vagy többé képes átváltozni.
Nagyot ásítottam. Aztán eldőltem. Éreztem, hogy egy hideg kar megfog és felvisz.
Nagy álmosságomban mondtam még valamit.
- Carlisle, szeretlek.
- Én is, Kiara.
- Maradj itt, olyan jó hideg vagy.
Lefeküdt mellém, én pedig ráfeküdtem a mellkasára. Éreztem, hogy simogat, míg én alszom.
Nem érdekelt, hogy lehet, hogy várnom kell Rá. Szerettem és tiszteltem. Azt akartam, hogy minden menjen a maga sorrendjében, ahogy a sors akarja. Nem féltem, hogy csak egy álom volt.

Sokáig aludtam, de Carlisle nem mozdult el. Ugyanott feküdt ahol este.
- Jó reggelt!- köszöntem és felnéztem a szemébe.
- Neked is. – mondta és egy puszit nyomott a fejemre. – Hogy aludtál?
- Jól.
- Beszéltél álmodban.
- Mit?
- Főként a nevemet mondogattad, de a szeretem szót sem kímélted.
- Szeretlek, Carlisle. – mondtam és felültem törökülésbe.
- Én is szeretlek, Kiara. – mondta és az arcomat simogatta.
- Szeretnék örökre így maradni. – a kezére tettem az enyémet és végig simítottam jéghideg, sima bőrén.
- Én is, de sajnos nem lehet.
- Miért?
- Mert, ha így maradnánk, akkor nem tudnám ezt csinálni.
Felült és két keze közé fogta az arcom. Mélyen egymás szemébe néztünk.
Óvatosan magához húzott és ajkaink összeértek. Rövid ideig voltunk így, túl rövid ideig.
Belenéztem a szemébe és visszacsókoltam. Ez a csók sokkal forróbb volt, mint az előző és sokkal hosszabb is.
Finoman eltolt magától.
- Bocsánat. – kért elnézést.
- Semmi baj.
- Még kell egy kis idő, amíg megszokom, hogy ember vagy.
- Várok.
- Nem vagy éhes?
- Egy kicsit.
Kézen fogott és levezetett a konyhába. Alice és Rose készítették a kaját. Bella figyelte őket. A fiúkat nem láttam sehol.
- Jó reggelt!- szaladt oda Alice és megölelt.
- Nektek is. – integettem a többiek felé.
- Gyere. Készen van a reggelid. Nem hagyjuk, hogy csak keveset egyél.
- Fel akartok hizlalni?
- Igen, mint a Jancsi és Juliskában.
- De ott a fiút hizlalták és a lányt, pedig házimunkára fogta.
- Se Carlislet nem fogjuk felhizlalni, se téged házimunkára fogni. Jobb, sokkal jobb ötleteim vannak.
- Alice, még csak most kelt fel. – mondta Carlisle és hátulról átölelt. – Ha nem akarsz menni nem muszály. – súgta a fülembe.
- Oké, de most Én vagy inkább Te nem akarod, hogy menjek?
- Felőlem oda mész ahová szeretnél. – mondta kicsit sértődötten.
- Most mi a baj?
- Nincs baj. – mondta és megpuszilt a fülemnél.
- Akkor jó.
- Carlisle, szeret vásárolni.
- Vásárolni? A vásárlásról jut eszembe. Amikor lefröcsköltél vízzel, akkor eláztattad az egyetemi pénzem. Mit mondok anyunak vagy apunak?
- Majd kisegítelek.
- Kira, Én fizetek. – mondta Alice.
- Sosem szólítottak Kirának.
Leültem enni. Két szendvicset kaptam. Az egyik egy sajtos szendvics volt. A másik egy nutellás.
Még kaptam egy búcsú puszit, de Alicenek kellett elszakítani minket egymástól.
Kivételesen csak ketten mentünk.

Kiveséztük az életem és a vámpírokat. Imádtam vásárolni. És jó volt valakivel menni és az összes butikba benézni.

Este értünk haza, nagyon sok szatyorral. Carlisle nem volt a házban. Edward azt mondta behívták. Szomorú lettem, de nem sokáig. Hirtelen nyugalom áradt szét az egész testemben.
- Ez jó.
- Végre valaki nem panaszkodik. – mondta mosolyogva Jasper.
- Panaszkodnak? Én el tudnám viselni, persze nem mindig, de most jól jött.
- Tudom. Éreztem. Nemsokára itthon lesz.
- Apa biztos nagyon vár már…
- Apukád azt mondta, hogy maradhatsz. – mondta Alice.
- Biztos, hogy az én apukámmal beszéltél?
- Biztos. Elköltözött.
- Mi? Miért csak most mondod?
- Nyugi.
- Oké. Ebben Jazz a szakértő.
- Ha szeretnéd. – mondta Jazz és lenyugodtam, ismét.
Leültem a kanapéra és ott vártam.

Késő este lett és Én elaludtam. Alice betakart egy pokróccal, mert amikor fel akart vinni heves tiltakozásba kezdtem.
Hallottam, hogy valaki belép az ajtón. Aztán hideg kezeket éreztem a vállaimon. Kinyitottam a szemem.
- Itt vagy?
- Igen, de te miért nem vagy fent a szobába?
- Vártalak.
- Neked szükséged van az alvásra.
- Aludtam.
- Még aludj egy kicsit.
- Rendben, de majd beszélünk?
- Ígérem. – nyomott egy puszit a fejemre. – Itt maradok.
- Oké.
Elaludtam ismét. És most álmodtam is.

Reggel korán fent voltam.
- Jó reggelt!
- Puszit se kapok?
- De máris. – és nyomott egy puszit először az arcomra, majd a számra. Ajkaink becézték egymást, de minden jónak vége szakad egyszer.
- Tudom, ember vagyok. – mondtam miután eltolt magától.
- Bocsáss meg. De soha senkinek nem csábított még így a vére.
- Ezt vehetem bóknak?
- Igen.
- Akkor, köszönöm.
- Mit álmodtál?
- Hasra estem.
- Jó álom.
- Igenis az volt. Csak nem tudom… Emmett és Rosalie összeházasodnak?
- Minden évben. Miért?
- Mert Rose egy mennyasszonyi ruhában volt, amikor eltanyáltam.
- Nem fogsz, majd elkapunk. – mondta Alice.
- Köszi.
- De megálmodtad?
- Nem Alice, csak álmodtam. Én nem vagyok médium.
- Na, megyek és készítem a reggelid. – mondta és eltűnt.
- Kira.
- Igen?
- Azt szeretném kérdezni, hogy esetleg lenne-e kedved ide költözni?
- Igen. – mondtam és megcsókoltam, de olyan hirtelen, hogy hátradőltünk mind ketten.
A földön feküdtünk. Én rajta Carlisle-on.
- Ez jó volt. – mondtam megszakítva ezzel a csókunk.
- Egyetértek, de miért hagytad abba a csókot?
- Mert úgy nem tudok beszélni. – grimaszoltam.
- Én sem.
- De neked nem kell levegőt sem venned.
- De megszokásból szoktam. És rászoktattál a csokira.
- De te tudsz nélküle élni.
- Miért? Te nem tudsz?
- Még nem próbáltam. – mondtam és felpattantam Róla.
Egy térd alá érő ruhát viseltem. Ezt vettük utoljára tegnap.
Elkezdtem futni és Ő kergetett. De elkapott.
- Hé. Nem ér. A birtokodban van egy szuper vámpír képesség.
- Ugye nem…?
- Nem akarok vámpír lenni. Én veled akarok lenni és nem vámpír.
- Jobb vagyok, mint a vámpírság?- kérdezte és átölelt.
- Ezt Én is kérdezhetném.
- Először te.
- Nem tudom milyen vámpírnak lenni. De te biztosan jobb vagy. Te jössz.
- Ezerszer jobb vagy, mint a vámpírság.
- De képzeld el, ha nem lennél vámpír, akkor nem tudnál este lehűteni.
- Meleged van?
- Én ruhában alszok, tehát lényegesen meleg van.
- Kész a reggeli. Carlisle, esetleg egy kis csokit?- jött be megint Alice.
- Köszönöm nem. Kirának viszont adjatok egy üveg nutellát.
- Egy üveget? De az nagyon sok.
- Most nem kívánom. – mondtam és ránéztem Alicere, aki Carlislera nézett és elhúzott a kezemnél fogva.
- Majd veszünk egy bontatlan üveget és akkor azt eheted. Vagy Te és Carlisle. – mondta Alice.
- Oké, de szeretheti egy vámpír a csokit?
- Nincs megszabva.
- Megnyugodtam.
- Miért?
- Mert a vámpíroknak a vér az éltetőjük.
- És neked?
- Nekem a csoki. – mondtam és együtt nevettünk Aliceszel.
- Ma nincs suli és szünet lesz.
- Mennyid ideig?
- Két hét.
- Éljen. Virginiában nem volt ilyen hosszú a szünet.
- Az rossz lehetett. – mondta miközben én elkezdtem enni.
- Igen, de Forksban nem szokott ilyen meleg lenni.
- Tudom. Carlisle nem megy be dolgozni.
- Nem? Miért?
- Majd mesél.
- Oké. Ezért vettünk nyári ruhát is?
- Akár hiszed akár nem itt is szokott napos idő lenni.
- Az jó.
- Igen. – mondta már szerelmem, a hátam mögül.
- Mi a mai program?- kérdeztem miután az utolsó falatot is lenyeltem.
- Elmegyünk sétálni.
- Oké. Még nem nagyon voltam itt.
- Nagyon szép környék.
Felmentem a szobámba és átöltöztem. Egy tréning nadrágot vettem fel, amit tegnap vettünk Aliceszel. Felvettem egy rövid ujjú pólót. És a derekamra kötöttem egy pulcsit.
A hajamat kiengedtem.
- Gyors voltál. – mondta elismerően Carlisle.
- Te sem voltál lassú.
- Mehetünk?
- Persze.

Az úton lassan, emberi tempóba mentünk. Carlisle egy folyó partjához vezetett.
- Ez nagyon szép. – mondtam és leültem a földre. A fű nagy volt, de nem vészesen.
- Ez a kedvenc helyem. Nagyon szép és csendes. – mondta az árnyékban állva.
- Miért nem jössz ide?- kérdeztem szomorkás hangon.
Kiállt a napra és a bőre a napfény hatására megcsillant.
- Gyönyörű vagy. Mint a márvány.
- Tényleg szép?
- Nem félek tőled.
- Nem?
- Tudom, hogy sosem bántanál.
- Ez igaz. – mondta és leült mellém a fűbe.
- Mesélsz magadról?- kérdeztem és megfogtam a kezét.
- Mit szeretnél tudni?
- Mi a munkád, mert mindenki mondja, hogy bementél, behívtak, de nem tudom, hogy hova.
- Orvos vagyok.
- Orvos? Biztos te vagy a legjobb orvos.
- Lehet. De szerintem te se lennél rossz.
- Az interjú. – mondtam magamnak.
- Igen.
- Ki az a nő, aki az asztalodon van egy képen?
- Esme. – elnézett a víz túl partjára. – Ő volt a feleségem.
- Mi történt?
- Valaki újszülötteket küldött ide és meghalt a csatában.
- Mint a nagypapám.
- Igen. Ő is ott harcolt.
- Most már mama is ott van vele. – hallottam, hogy felszisszen. – Nem a te hibád.
- Kiara. Miattam támadtak meg Titeket.
- Nem. Én szegtem meg a szerződést.
Még mielőtt válaszolhatott volna megcsókoltam.
- Ezzel nem vitatkozom. – mondta és visszacsókolt.
- Helyes. – mondtam már az ölében ülve.
- Annyira jó veled.
- Mama mesélt valami bevésődés dologról.
- De az csak azután lehet, miután átváltoztál.
- De én átváltoztam.
- De előtte láttuk egymást.
- Igaz.
- Szeretsz táncolni?
- Igen. – mondtam mire hirtelen már álltunk.
Elkezdtünk táncolni. Nagyon élveztük. Aztán fogócskáztunk.
- Na, szép volt Kiara. – mondtam egy fának az aljában ülve.
- Kiara, hol vagy?
- Itt. – amikor meglátta, hogy a földön ülök nagyon megijedt.
- Csak kibicsaklót a bokám. – nyugtattam.
- Megnézhetem? – kérdezte és már Ő is a földön ült.
- Felőlem. – a kezébe vette óvatosan a bokám és elkezdte a szemével vizsgálni.
- Aú. – mondtam, amikor hozzáért.
- Bocsánat.
- Semmi baj, de jó volt a hideg.
- Bedagadt.
- Már nem is fáj, annyira. – úgy nézett rám, hogy tudtam a kórház szó kering a fejében. – Nem!
- Mi nem?- kérdezte rémült arcom láttán. – Gondolatolvasó vagy?
- Nem, de könnyű kitalálni mire gondoltál az előbb.
- Ha nem akarod, akkor nem.
- Tényleg?- kérdeztem megkönnyebbülve.
- Mondtam már, hogy nem csak én vagyok orvos a családban?
- Nem. Ki még?
- Edward.
- Akkor minek kórházba menni?
- Nem szereted a kórházakat?
- Nem szeretem, amikor lebetegeznek. Amikor nem is vagyok az.
- Akkor nem vagy beteg, de otthon is az ágyban fogsz feküdni.
- Nem!- tiltakoztam és megpróbáltam elvenni a lábam, de nem sikerült, mert Carlisle lefogta.
- Se kórház, se otthon. Neked azzal van bajod, hogy egy helyben kell maradnod.
- Egy versenytáncostól mit vártál?
- Igaz. Rendben. Egyezzünk meg. Holnapig fekszel, ha nem megy le a duzzanat, akkor beviszlek a kórházba.
- De…
- És a vizsgálatok után haza viszlek és otthon fogsz lábadozni.
- Akkor menjünk most oda. – mondtam megadóan.
- Nyugi. Haza viszlek.
- De ha nem…
Hirtelen felkapott és úgy vitt. A nyaka köré fontam a kezemet. Beletúrtam a hajába.
- Te egész végig erre játszottál. – toltam el magamtól.
- Nem tagadom. – mondta nevetve.
- Soha többé nem fogom elmondani, hogy hol vagyok.
- Akkor megkérdezem Alicet.
- Jó.
Beértünk a kórházba. A nővérek csak olvadoztak és hősként kiáltották ki Carlislet, mert egy ügyetlen kislányt behozott.
- Nem is vagyok ügyetlen. – mondtam magamnak, de Carlisle meghallotta.
- Féltékeny vagy?
- Annak kell lennem?
- Nem.
- Bízok benned.
Belépett egy fekete hajú orvos.
- Hello, Carlisle!- köszönt szerelmemnek. – Szia!- ez a köszönés már nekem szólt.
- Charlie. – szerelmem csak bólintott.
- Dr. Matthew vagyok. Te pedig Kiara Hoppens.
- Igen.
- Mond el mi történt.
- Fogócskáztunk és kibicsaklót a bokája. – válaszolt helyettem Carlisle.
- Megnézzük, hogy tényleg csak kibicsaklót vagy eltört.
- Oké.
- Carlisle, kint megvárhatod a lányt.
- Rendben.
A vizsgálaton nyomkodta a lábam. Ha eddig nem tört el, akkor most már biztos.
Aztán kiderült, hogy alig ért hozzá.
Behívta Carlislet.
- Még szerencse, hogy megtaláltad. – elég feledékeny. – Ennek a kislánynak eltört a lába. Majdnem nyílt törése van. Egy csont majdnem átszúródott a bőrén.
- Óóó. – mondtam, ez a diagnózis csöppet sem tetszett.
- Nem lesz semmi baj. – Carlisle oda jöttés megfogta a kezem. – Itt vagyok.
- Nem kell műteni, viszont a csontokat helyre kell tenni. – mondta Dr. Matthew.
- Szerencséd, hogy nem vagy vérfarkas, mert akkor lehet, hogy már újra el kellene törni a csontokat, mert rosszul forrt össze. – suttogta szerelmem a fülembe.
- De hát az vagyok. – súgtam vissza.
- De lemondtál a farkas énedről, ezért nem forr össze gyorsan a csont. – súgta ismét a fülembe.
- Carlisle, segítesz?- kérdezte Dr. Matthew.
- Persze.
- Nem azt mondtad, hogy jobban csábít a vérem, mint bárkié?- kérdeztem megint a fülébe suttogva.
- Kibírom, és tegnap voltam vadászni. – folytatta a suttogást.
- Oké. – mondtam.
- Lehet, hogy egy kicsit fájni fog.
Carlisle lefogta a felső testem és csitítgatott. Érzetem, hogy mielőtt elkezdi Dr. Matthew még egyszer megnézte a felálló csontot. Aztán megpróbálta visszatenni a helyére. Az elején még bírtam, de amikor a csont átfúrta a bőröm nem bírtam tovább. Nem kaphattam érzéstelenítőt.
Carlisle hideg kezét az Én verejtékező homlokomra tette. Nagyon jól esett.
Aztán még egy éles fájdalom és éreztem, hogy vége van.
- Nagyon jól viselte. – mondta Dr. Matthew, amikor fáradtan néztem fel.
- Itt vagyok.
- Nagyon ügyes voltál. – mondta Carlisle.
- Nem szokták így elviselni. Te pedig az elején meg sem szisszentél. – folytatta Dr. Matthew. – Begipszelni nem lehet, csak bekötöm.
- Miért nem lehet begipszelni?
- Mert szeretnénk, ha a bőröd is begyógyulna. És az, ha levegőzik gyorsabban begyógyul.
- Tudom.
- Orvosnak tanul. – mondta Carlisle.
- Oké. Akkor feküdj hanyatt. - Carlisle elengedett és hanyatt feküdtem.
- Kész is. – mondta Carlisle Dr. Mathew előtt.
- Most egy napig csak feküdnöd szabad és talán benn kéne maradnod.
- Nem!- jelentettem ki.
- Rendben. És holnap is csak mankóval járhatsz.
- Szuper. – mondtam, már használtam mankót egész jól megy.
- Majd az elején valaki segít, aztán megszokod.
- Nem szükséges, már volt szerencsém használni. – megcsörrent Carlisle telefonja.
- Igen?- szólt bele szerelmem. – Adom.
- Haló?- szóltam bele. – Alice nincs semmi bajom, majd otthon. Nyugi, szólj Jazznek.
Carlisle eltette a telefont és megfogta a kezem.
Dr. Matthew adott egy fa mankót.
- Na.
- Mi az?- kérdezték egyszerre.
- Istenem. – mondtam és folytattam. – Ugyanilyet használtam.
- Ezt tulajdonképpen táncosoknak szoktuk adni, mert olyan bot. – mondta Dr. Matthew.
- Vagy pedig sztároknak. – folytattam.
- Igen.
Carlisle az ölébe vett Én pedig a mankót.

Otthon már vártak. Alice a kanapéra tett egy puha paplant. Vékony volt, de puha.
Carlisle lefektetett, de Alice hozott egy párnát a hátam mögé, hogy tudjak ülni.
- Köszi, Alice!
- Nincs mit. – mondta a barátnőm és bement a konyhába ebédet készíteni.
- Feküdnöd kéne. – mondta Carlisle és leült elém a földre.
- Kérlek. Így jó. – mondtam és megfogtam a kezét. – Nehéz volt?
- Igen. De nehezebb volt látnom, ahogy vergődsz a kíntól.
- Miért nem mentél ki?
- Nem akartalak ott hagyni.
- Ha megtudom, hogy egy kezdő kezébe kezdtem akkor baj lesz. – fenyegettem.
- Már két hónapja itt dolgozik.
- Két hónapja? Ezt nem hiszem el. – mondtam és elfordultam tőle.
- Kiara. Kérlek. Kész kín volt látni, hogy… - visszafordultam.
- Féltékeny voltál?- kérdeztem és egy puszit nyomtam a fejére.
- Lehet.
- Nem lehet, hanem biztos. – mondtam és feltérdelt.
- Igen. Féltékeny voltam. – mondta én pedig magamhoz húztam és megcsókoltam.
- Rosszabbak vagytok, mint Emmették. Na, jó, azért annyira rosszak nem vagytok. – mondta Alice egy tálcával a kezében.
- Ha felkelek innen…
- Az odébb lesz. – mondta Carlisle.
- Tessék. A desszertet még csináljuk. De durva az a mennyiség, amit te megeszel.
- Mindi ennyit ettem.
- De palacsintából.
- Jaaa. Palacsinta lesz?
- Igen, de előtte edd meg ezt. Mondta és a tálcára mutatott.
- Alice, ha felkelek, főzünk majd együtt?
- Aha.
Megettem az ebédemet és Carlislet néztem. Láttam rajta, hogy magát okolja a mai nap miatt. Rossz volt látnom és elaludtam.
Rosszat álmodtam. Carlisle elhagyott, mert féltett. Magát okolta mindenért.
- Kira. Kicsim, ébredj. – keltegetett Carlisle.
Zokogtam.
- Csak egy rossz álom volt. – mondta Edward.
- Biztos?
- Igen.
- Te azt álmodtad, ami velem és Bellával történt.
- A múlt?
- Aha.

Másnap reggel korán fenn voltam.
Fel akartam állni, de Carlisle megállított.
- Na, most már szabad.
- De óvatosan.
- Volt már eltörve a lábam.
- Tudom.

Ez így ment két hétig. Amikor utoljára mentünk kontrollra. Már nem bicegtem és a mankóra sem volt szükségem, de Carlisle azt akarta, hogy azért még segítsek azzal.
- Jó napot!- köszöntem Dr. Matthewnak.
- Neked is.
A vizsgálatok után Dr. Matthew megállapította, hogy már nincs semmi baja a lábamnak.

Egy hónapig csak teltek a napok.
Rosalie és Emmett összeházasodtak, újra. Nem estem hasra, mert Alice elkapott.
Alice és Jazz a Denali-klánhoz mentek látogatóba. Edward és Bella Nessiet menték látogatni. De mindenki csak egy napot töltött ott, kivéve Roset és Emmettet.

Estefelé volt.
Carlisle-al a kanapén ültünk.
- Lenne kedved hozzám költözni?- kérdezte.
- Igen. – mondtam és megcsókoltam.
Valamit elindítottam benne, mert alig akart elengedni.

Felmentem a szobámba és átpakoltam Carisle-éba.
Megálltam és néztem az ágyat. Egy nagy francia ágy volt. Odamentem az ablakhoz és kinéztem.
Csak egy vékony tunika volt rajtam. És fehérnemű.
Hallottam, hogy valaki becsukja az ajtót. Aztán hideg kezeket éreztem a vállaimon.
- Szeretlek. – súgta a fülembe a világon legédesebb hang számomra.
- Én is. – mondtam még mindig kinézve az ablakon.
Carlisle elkezdte puszilgatni a vállaim, amin az előbb még kezei voltak. Átölelt és úgy puszilgatott tovább. Tudtam mit akar, de azt is tudtam, hogy szeretné tudni, hogy Én akarom-e.
- Akarlak. – válaszoltam a még fel nem tett kérdésére.
- Én is. – mondta és maga felé fordított.
Szenvedélyesen csókoltuk egymást. Ajkaink összeforrtak. Carlisle keze a fenekemen volt.
Felkapott. Én a dereka köré fontam a lábaim. Óvatosan neki nyomott a falnak.
- Szerinted Alice nagyon haragudna, ha ennek a tunikának csak a darabjait találná meg?
- Nem érdekel. – mondtam és újabb csókban forrtunk össze.

Másnap reggel rajta feküdtem. Betakart a takaróval nehogy megfázzam.
- Nyisd ki a szemeid. – mondta és közben simogatta a hátam.
Kinyitottam és láttam, hogy Ő is mosolyog.
Nem tudtam miért.
- Mi az?
- Az este nagyon vad voltál. – éreztem, hogy elpirulok. - Rossz volt?
- Nem. Jó volt. Nagyon jó volt. És neked?
- Fantasztikus. – mondta és apró puszikat nyomott a számra.
- Megyek, letusolok. – mondtam és a takaróba burkolózva mentem be a fürdőbe.
A fürdőbe letettem a törülköző tartóra a takarót.
Beálltam a tusoló kabinba. Hagytam folyni a vizet.
Hideg kezeket éreztem a derekam körül.
Megfordultam és Carlisle-al találtam szembe magamat.
- Csatlakozhatok?
- Persze.
A tusolás után felötöztem és lementem a konyhába.
- Jó reggelt!- köszöntem Alicenek.
- Neked is. Bár neked jól indult. – mondta, Én meg felültem a pultra.
- Nem szép dolog leskelődni.
- Nem volt szándékos.
Megreggeliztem és bementünk a suliba.

Két éve volt, hogy ide költöztem.
Most szülinapom van. A huszadik.
Alice most is kitett magáért.
Ajándékozásnál tartunk. Már mindenki átadta az ajándékát. Kivéve Ő-t.
Most jön ide.
Fél térdre ereszkedett előttem és elővett a zsebéből egy dobozt.
Kinyitotta és egy gyönyörű gyűrű volt benne.
- Kiara, hozzám jössz feleségül?
- Igen. – felhúzta az ujjamra a gyűrűt és megcsókolt. A többiek tapsban törtek ki.
Alice már az esküvőt szervezte.
- Ez érdekes lesz. – mondta Emmett.
- Mi?- kérdeztem vissza?
- Fiatalabb lesz az anyukánk, mint mi. – mondta vigyorogva, odajött és megölelt.
- Elég sokkal. – mondtam.
Táncoltunk és beszélgettünk.

Elérkezett a nagy nap.
Carlisle nem láthatta a ruhámat. Alice és Rose kitett magáért. Rose a hajamat csinálta, míg Alice a sminkem.

Megszólalt a jól ismert induló.
Edwardba karoltam. Idősebb voltam nála, de csak akkor, ha nem a vámpír évét nézzük.
Nem néztem sehova csak előre. Csak Ő-t néztem. Ünneplőben volt egy szál vörös rózsával a zsebe fölött.
Az én ruhám deréknál fűzős volt. Nagy uszállyal. Nem volt fátylam, csak díszek a hajamban.
Megérkeztünk és Edward a kezemet Carlisle kezébe adta.
A pap elmondta a szövegét.
- Kiara Hoppens, fogadod, hogy jóban - rosszban, egészségben – betegségben, gazdagságban – szegénységben, amíg a halál el nem választ szeretni fogod az itt megjelent Carlisle Cullen?
- Fogadom.
- És Te, Carlisle Cullen. Fogadod, hogy jóban – rosszban, egészségben – betegségben, gazdagságban – szegénységben, amíg a halál el nem választ szeretni fogod az itt megjelent Kiara Hoppenst?
- Fogadom.
- Kiara Hoppens elfogadod férjedül Carlisle Cullent?
- Igen. – ez a szó annyi boldogsággal tölött el.
- Carlisle Cullen elfogadod feleségedül Kiara Hoppenst?
- Igen. – mondta Ő is határozottan.
- Ezennel férj és feleséggé nyilvánítlak benneteket. Megcsókolhatja a menyasszonyt.
Carlisle felém fordult és megkaptam első hitvesi csókom.
Erre várt mindenki, hogy tapsban törjenek ki.
Megfordultunk és elindultunk fogadni a gratulációkat.
- Gratulálok!- mondta Emmett és tudtuk, hogy fog mondani valami mást is. – Anya.

Eljártuk még a táncunkat. Alice elhúzott, hogy átvegyem a ruhám.
Egy kényelmes selyemruhába öltöztem át.

Elindultunk a nászútra.

- Vettem egy szigetet. Ezt kapod Tőlem.
- Egy szigetet?
- Igen.
Gyorsan ott voltunk. Egy kis ház volt a szigeten. Amerikai konyhával s két szobával.
Átvitt a küszöbön.
Letette a csomagokat és odajött hozzám. Átölelt. És adott egy szerelmes csókot. Viszonoztam.
Felkapott és feltett a pultra. Elkezdte levenni a felsőm. Én is így cselekedtem. A csókunkat csak néha szakítottuk meg, amikor levegőt vettünk. Végig simítottam tökéletes felsőtestén.

A nászéjszakánk is jól sikerült.
Reggel táncolni volt kedvem és kimentem a nappaliba Carlisle hagyott egy üzenete, hogy vadászni ment.
Belemerültem a táncba, azt vettem észre, hogy valaki megfogja a derekam és velem együtt mozog.
- Jó reggel!- köszönt.
- Neked is. – mondtam és abba hagytam a táncot.
- Csináltam reggelit.
- Rántotta?
- Igen.
Leültem enni, de keveselltem és csináltam még.
- Nagy étvágyad van.
- Nem tehetek róla.
- Tudom. Utána van kedved úszni egyet?
- Persze.
Miután vagy öt rántottát megettem bementem a fürdőbe és felöltöztem. Aliceszel választottuk ezt a bikinit.
Kimentem és kézen fogva mentünk a partra.
Olyan fura volt arra gondolni, hogy Ő a férjem és Én a felesége vagyok.

Sokat úsztunk és búvárkodtunk. Neki nem kellett levegőt vennie.

Otthon a vacsora után lefeküdtem aludni. Ő pedig jött hűsítőnek.

Másnap reggel korán fenn voltam. Az első utam a WC fölé vezetett. Carlisle megállt az ajtóban.
- Jól vagy?- kérdezte aggódva.
- Igen. – mondtam, de nem hitte el. Odajött és megfogta a hajam.
- Nem úgy nézel ki.
- Pedig jól vagyok. – mondtam és felálltam kimosni a számat.
Átölelt és úgy néztük magunkat a tükörben.
Megfogta a hajam és arrébb tolta, hogy tudjon puszilgatni. Megcsörrent a telefonja.
- Haló? Alice, ez biztos? Adom.
- Szia!- köszöntem bele a telefonba.
- Szia!- köszönt Alice is. Carlisle kiment a fürdőszobából.
- Mi újság?
- Kiara, te jól vagy?
- Igen.
- Még két napot maradtok a szigeten.
- Kettőt? Miért?
- Nem tudom, csak, hogy hazajöttök.
- Értem. Akkor majd találkozunk. Szia!
- Szia!
Letettem a telefont.
- Carlisle, hol vagy?
- Itt, a szobában.
- Mi a baj?- kérdeztem és leültem az ölébe. A telefont még az előbb letettem a szekrényre.
- Két nap.
- Magadat okolod azért, mert két napot töltünk még itt?
- Nem tudom, miért csak annyi. Ki tudja, mi történik.
- Én azt mondom, hogy élvezzük ki ezt a két napot.
- Benne vagyok. – mondta és ledőltünk.

Amikor tudtuk, hogy az utolsó napot vagyunk itt elkezdtünk gondolni vajon miért fogunk ma hazamenni. Nem pakoltunk.
Egésznap rosszul voltam. Ültünk a kanapén és éreztem, hogy nem biztos, hogy eljutok a fürdőig.
De sikerült odáig eljutnom. Kimostam a számat és néztem magam a tükörben. Carlisle lépett be a fürdőszobába.
- Jól vagy?
- Igen.
- Nincs ez rendjén.
- Mi?
- Sokat eszel és rosszul vagy.
- Mire gondolsz?- néztem a szemébe és láttam, hogy aggódik.
- Nem tudom. – odajött és átölelt.
A hasa nem véletlenül vándorolt a hasamra. Amikor megállt felnéztem rá.
- Mi a baj?- kérdeztem félve.
Válasz helyett felhúzta a pólóm. A látvány megdöbbentett.
Egy kis dudor volt a hasam. Nem néztem tükörbe elég rég.
- Ez…
- Igen. – hallottam a féltést a hangjában.
Rátettem a kezemet a dudorra, hogy megbizonyosodjak, róla tényleg ott van.
- Carlisle, mi a baj?
- Ez veszélyes. Bella is majdnem belehalt. – tudtam mire gondol. Két éve ismerem.
- Nem engedem, hogy bármi legyen vele. – eltoltam magamtól.
- Nem karom bántani. – mondta és visszahúzott magához.
- Nem?
- Nem tudnám bántani. – mondta és a kezét a hasamra tette.
Rátettem a kezére kezemet. Jól esett a hideg.
- Egy nagy család. – mondtam és felnéztem, hogy mit szól hozzá.
- Vigyázni fogok rád. És rá is.
- Nem hiszem, hogy veszélyes lenne.
- Kisebb a hasad, olyan mintha tényleg normális terhesség lenne, csak…
- Csak mi?
- Ha normális terhesség lenne, akkor iker terhesség.
- Iker? Mennyi idősnek néz ki a hasam?
- Egy hetes. – mondta és közben megsimogatta a hasamat.
- Egy hete vagyunk itt.
- Egy hete? Azt hittem kevesebb.
- Gyorsan telik az idő.
- Akkor lehet, hogy…
- Lehet. – mondta és megpuszilt. – Összepakolok.
- Segítek.
- Inkább ülj le az ágyra.
- De…
- Kérlek.
- Rendben.
Összepakolt és csomagolt még egy kis kaját nekem.
Gyorsan otthon voltunk. Mivel Alice látta, hogy megyünk már várt.
- Sziasztok!- köszönt, de látszott rajta, hogy aggódik.
- Szia!- köszöntem.
- Carlisle. Biztos jó ötlet?
- Alice, nem lesz semmi baj. A farkas énje miatt nem olyan a terhesség, mint Bellánál.
- De csak a terhesség. A szülés után…
- Kira, drágám menj be.
- Rendben. Megyek, letusolok.

(Carlisle szemszöge)

- Alice, nem tudom megölni. Az a pici az Én gyermekem is.
- Tudom. De a szülés után… Azt mondtad, hogy a pici?
- Igen. Miért?
- Picik. Ikrek.
- Ikrek?
- Igen. De csak ennyit láttam a többit nem mondom el.
- Szóval láttál mást is.
- Igen. De Edward nem repdes az örömtől.
- Megértem. Emlékszik mi történt Bellával.
- Menj.
Felmentem az én drága feleségemhez.
Hátulról átöleltem és puszikkal halmoztam el a testét.
- Na?
- Semmi különös.
- Szeretem a meglepetéseket, de azért elmondhatnád.
- Ikrek. – mondtam és mosolyogtam hozzá.
- Húsz évesen leszek anya. Nem korai még?
- Nem. – mondtam és a haját a füle mögé tettem.
- Kívánlak. – mondta és megcsókolt.
- Én is.

(Kiara szemszöge)

A hónapok gyorsan teltek. A rosszul létek abba maradtak a harmadik hónap után.
A negyedik hónapban megkívántam a vért.
És most a hetedik hónapban vagyok.
- Carlisle!
- Igen?
- Elfelejtettem valamit.
- Rosalie és Emmett megint összeházasodnak.
- Tényleg.
- Holnap meg Esme szülinapja lenne. – mondta szomorúan.
- Holnap lenne?
- Igen. – mondta és megpuszilt.
Letérdelt és a hasamra is adott két puszit. Megsimogatta és felállt.
A hasam már akkora volt, mint egy bálna. Most már kezdtem félni a szüléstől. Szerencsére Jazz megakadályozta, hogy kétségbe essek.

Emmett és Rose esküvője után haza mentünk.
- El kéne menni valahova. – mondtam a többieknek.
- Elmenni?- kérdezte Edward.
- Igen.
- Szerintem majd máskor. – mondta Carlisle.
Leültem a kanapéra és farkas szemet néztem a többiekkel.
Ők nyertek. Hátradőltem a kanapén. Mióta terhes vagyok fokozottan figyelve is vagyok.
- Miért kell felügyelni?- kérdeztem, mert már nagyon elegem volt.
- A te érdeked. – mondta Edward.
- De én nem akarom, hogy az érdekem legyen. Nem vagyok hat éves.
- Tudjuk. – mondta Alice.
- Nem úgy tűnik.
- Hagyd abba, kérlek. – mondta Bella.
- Eddig nem nyavalyogtam, de most már elegem van. Szükségem van szabad térre.
- Szabad térre?
- Igen. – holnap…
Edward elmosolyodott. Elfelejtettem, hogy ő hallja a gondolatokat.
- Kérlek. – néztem rá könyörgőn.
- Felőlem. Az még odébb van.
- És azért, mert az odébb van, meg sem szólalsz?
- Igen.
- Beavattok?- kérdezte Alice.
- Nem érdekes. – mondta Edward.
- Szerintem érdekes, Edward. – mondta Bella.
- Egy szó. Bella, kicsim nem döntött még, mert Alice látta volna.
- Nem látom mostanában mindig a jövőjét.
De jó. Most már rólam beszélnek úgy, hogy itt vagyok. De hol van Carlisle?
Felálltam és kimentem a konyhába. Csokit evett.
- Boldogság hormont termel. – mondtam és megálltam.
- Tudom. – tudtam mi bántja: Esme.
- Sajnálom. És azt is sajnálom, hogy…
Felmentem a szobába és bezárkóztam. Úgy látszik, nem vagyok neki elég jó.
Sírtam és sírtam.

(Carlisle szemszöge)

Eltűnt. Az előbb még itt volt. Letettem a csokit és kimentem a többiekhez.
- Kira?
- Felment a szobába. – mondta szomorúan Edward.
- Szomorú, nagyon szomorú. – mondta Jasper.
- Miattam. – mondtam és felszaladtam, de az ajtó zárva volt. – Kiara, kérlek nyisd ki.
- Miért?- hallottam bentről a kérdést.
- Hagy menjek be.
Kinyitotta az ajtót és bementem. Átöleltem és megpusziltam.
- Te vagy a legfontosabb. – mondtam neki, de még mindig sírt.
- Tényleg?
- Igen. Te vagy a legfontosabb és a gyermekeink.
- Szeretsz?
- Persze. Nélküled nem élnék.
- Én sem nélküled.
Megcsókoltam. A kezem a hasára tettem. Éreztem, hogy rúgott az egyikük, aztán megint egy rúgás.

(Kiara szemszöge)

Érzetem, hogy rúgtak mind ketten. Egymás után. Carlisle is érezte. Egymás szemébe néztünk és megcsókolt, újra.

Másnap reggel korán fenn voltam, mint mindig.
Felöltöztem és kimentem a szobából.
Bementem a konyhába, hogy egyek valamit.
- Jó reggelt!- köszönt Carlisle, a konyhában állt és farkas szemet nézett velem. – Edward mondta, hogy valami terved volt mára.
- Csak sétálni megyek. – mondtam és egy csókot leheltem a szájára.
- Egyedül?
- Nem. – mondtam és elkezdtem szeletelni a paradicsomot.
- Hanem?
- Hárman.
- Hárman?
- Én, s Ők. – mutattam a hasamra, majd folytattam a szeletelést.
- Jó ötlet ez?
- Carlisle. Nyugi. – mondtam, de nem figyeltem és elvágtam a kezem. – Au.
- Látom, tudsz magadra vigyázni. – mondta és oda jött.
- Elterelted a figyelmemet.
- Szabad?- kérdezte Én meg bólintottam. Bekapta az ujjamat és lenyalta a vért, de az csak újabb cseppekben tört elő. – Még a sebet sem látom, hogy mekkora.
- Finom?- néztem rá. Nekem az is fura volt, hogy néha kívántam. Nem volt rossz íze, csak fura volt.
- Mi? Ja. Igen. – folytatta a vérem megcsapolását. – Megvan.
- Örülök.
- Ezt szépen elintézted.
- Au. – mondtam, amikor megéreztem a fogát a vágás körül.
- Bocsánat.
- Ha meg akarsz csapolni, szólj. – mondtam nevetve. Velem együtt nevetett. – Mi a diagnózis doktor úr?
- Mély vágás, de viszonylag hamar begyógyul.
- Na, akkor megyek, de előtte megcsinálom a szendvicseket.
- Biztos el akarsz menni?- kérdezte és elkezdte puszilgatni a nyakam.
- Azt akarod, hogy levágjam a kezem?
- Nem. – mondta és átvette a kést. Gyorsan felvágta a paradicsomot. – Miért paradicsom?
- Mert az hasonlít a vérre.
- Ha nem lógsz el, akkor hozok azt is.
- Jó, de siess. – elment és pár perc múlva visszatért egy üveggel a kezében.
- Nem is néz ki olyan rosszul, de a te véred az finomabb.
- Nem adom. De te oda adhatod azt. – mondtam és rámutattam az üvegre.
- Oké. De szeretném tudni hová mész.
- Csak itt a környéken. Nem megyek be a városba, mert nincs kedvem hallgatni azt, hogy miért nem mentem egyetemre.
- Miért nem mentél egyetemre?
- Mert akkor hozzád mentem.
- Tényleg. – mondta és egy csókot lehelt az ajkaimra.
- Az egyik biztos fiú. – mondtam és a kezemet a hasamra tettem.
- Honnan veszed?- kérdezte és ő is rátetette a hasamra a kezét.
- Olyanokat rúg. Focistát nevelünk belőle. – mondtam nevetve.
- Focistát?
- Igen. De ma nagyon aktívak, azért akartam elmenni, sétálni, mert nekem se árt a mozgás.
- Nagyokat rúgnak?
- Igen. És főként az egyik. Szerintem versenyeznek.
- Méghozzá a kajáért. - mondta Edward és egy puszit nyomott a fejemre.
- Jó reggelt! Szóval kaja hiányban szenvednek?
- Nem tudom, de az egyik nagyon akaratos. A másik meg tűri. Azt mondja, szeret. És szeretné, ha ennél.
- Mindjárt – mondtam és megsimogattam a hasamat.
- Azt mondják jó.
- Örülök. De én nem tudok folyamatosan enni. Nem vagyok állandóan éhes. Se szomjas. – tettem hozzá gyorsan.
- Én csak tolmácsolok. – tette fel védekezőn a kezét Edward. – És türelmetlenek.
- Türelmetlenek?- kérdezte Carlisle.
- Szeretnének sétálni, mert Kiara azt mondta, hogy ma megy.
- Nem is mondtam.
- Nem? Pedig egyikük hallotta.
- Pedig nem mondtam. Arra emlékeznék.
- Akkor vámpír baba. Vagy félig vámpír baba.
- Egy kicsi aputól, egy kicsi anyu. – mondtam és ránéztem Carlislera.
- Kicsit sok lesz aputól.
- Nem baj. Szeretném, ha rád hasonlítanának.
- Én meg azt, ha rád.
- Fele - fele?
- Megegyeztünk.
- Milyen összhangba vagytok. – nézett ránk Edward.
- De én megyek. – nyomtam egy puszit Carlisle arcára. De visszahúzott és adott egy forró csókot. – Akkor sem maradok. Majd jövök.
Tényleg jó volt a szabadban lenni. Megnéztem a folyót. Sétáltam egy réten megálltam kajálni, de folytattam az utamat.

Már régóta sétáltam. Délután lett. Találtam egy barlangot. Leültem, mert nem tudtam tovább menni. A babák nagyon nagyokat rúgtak és meg kellett állnom, pihenni.

(Carlisle szemszöge)

Már rég elment. Miért nem jön vissza? Talán megbántottam.
- Apa!- szólt rám egyszerre Edward és Jasper.
- Bocsánat.
- Biztos nemsokára hazajön.
- Nyugi, csak leállt pihenni. – mondta Alice.
- Láttad?
- Csak egy picit, hogy leül. És mondta, hogy pihenek egy kicsit.
- Nem nyugodtam meg. – mondtam és tovább járkáltam.
- Felhívhatjuk Rosekat, hogy nézzék meg, hogy nem járt-e arra. – javasolta Alice.
- Jönnek haza?- kérdezte Jasper.
- Igen, nemsokára itthon lesznek.
Érzem, hogy valami nincs rendben. Érzem. Tudtam, hogy nem szabad elengedni egyedül. Edward. Keressük meg.
- Jó. – mondta Edward és felállt a kanapéról.
Elindultunk megkeresni Kirát.

(Kiara szemszöge)

- Css, babák. Ne rugdossatok ennyire. – mondtam és közben a hasamat simogattam. – Így nem tudok felállni.
Itt ültem már egy ideje.
- Na vajon, apa keres már?- hátradőltem a sziklának és próbáltam lazítani.
Éreztem, hogy valami nedves folyik végig a nadrágomon.
Az nem lehet… Túl korai…
Pánikba estem és nem volt itt Jazz, hogy lenyugtasson.
- Nem lesz semmi baj. – mondtam és közben a hasamra tettem a kezem. – Nemsokára megtalálnak. Reménykedjünk benne.
Simogattam a hasam, de elfogott egy álmosság. Tudtam, hogy amíg alszok, biztonságban vagyunk. Simogattam a hasam, de aztán már csak rajta volt.
Tudtam, hogy a babáim nagyon okosak, már most.
Reménykedtem, hogy nemsokára megtalálnak. A babák nem hagyták abba a rugdosást, de tudtam azért, hogy tudjam élnek.
Ha tudtam megsimítottam a hasam.

Éreztem, hogy valaki ráteszi a kezét a nyakamra. Hideg kéz volt.
- Már azt hittem… - kezdte szerelmem el-elcsukló hangom.
- Csss. – ránéztem, ha tudna sírni már rég azt, tenné.
- Elengedtelek.
- Én akartam eljönni. És már indultam vissza, de nem tudtam felállni, mert a babák... – zokogásban törtem ki. Ha babáknak valami baja esett…
- Nincs semmi bajuk. – hallottam Edward hangját.
- Edward.
- Remélem nem akartál kórházban szülni. – viccelődött.
- Még nem döntöttem, azt hittem van még idő.
- Volt is.
- Akkor azért, mert…
- Nem a séta miatt. De igyál egy kis vért.
Carlisle megitatott. Jobban éreztem magam, de a kisbabáim már nem rugdostak olyan nagyon.
Most mi fog történni? Félek. Annyira vágytam ara, hogy egyszer boldog családban élek és…
Edward elmosolyodott.
- Hallottad?
- Igen, de haza kell mennünk.
- Nem fáj semmid?- kérdezte szerelmem aggódva.
- Nem, csak a hasam.
Carlisle a karjába kapott. Rátettem a hasamra az egyik kezem. A másikkal Carlisle nyakát fogtam.
Sírtam. Az egész Cullen család által megváltoztam. Én voltam az anya, mégis volt olyan, amikor engem pátyolgattak.
- Tudod, milyen nap van ma?- kérdeztem szerelmemtől.
- Igen – egy keserű mosoly jelent meg az arcán, ami átváltott boldog mosolyba.
.
Hazáig már nem beszéltünk. De én még mindig ne tudtam mi fog következni. Arra kicsi esélyt láttam, hogy megszülöm őket. Pedig azt akartam. Világra hozni. Nem voltam fáradt.
Otthon már mindenki várt.
Carlisle rögtön felvitt a dolgozószobájába.
Edwarddal összenéztek.
- Alice, hozzad. – mondta Edward.
Alice két lepedővel jelent meg, de nem mutatta meg nekem. Mégis láttam, hogy valami bele van hímezve. Carlisle se láthatta.
- Te nem vagy kíváncsi?- kérdeztem Tőle.
- De.

Teljesült egy álmom. Természetes úton jöttek világra a picik. Egy fiú és egy lány.
Amikor eltörtem a lábamat és azt tették helyre ehhez képest simogatás volt.
De nem tudtam a kezembe venni a kisbabáim, mert hirtelen elragadott a sötétség.
Aztán minden elsötétült.

(Carlisle szemszöge)

Edward és én elindultunk megkeresni.
Találtunk egy barlangot és bementünk.
Ott feküdt és a hasán volt a keze. Azt hittem elkéstünk. Oda mentem, hogy megnézzem, van- e pulzusa.
Ekkor megmozdult.
- Már azt hittem… - kezdtem el-elcsukló hangom.
- Csss. – rám néztem, ha tudtam volna sírni már rég azt, tettem volna. .
- Elengedtelek. – bűntudatom volt.
- Én akartam eljönni. És már indultam vissza, de nem tudtam felállni, mert a babák... – zokogásban tört ki.
- Nincs semmi bajuk. – szólalt meg Edward.
- Edward.
- Remélem nem akartál kórházban szülni. – viccelődött, hogy jobb kedvre derítse.
- Még nem döntöttem, azt hittem van még idő.
- Volt is.
- Akkor azért, mert…
- Nem a séta miatt. De igyál egy kis vért.
Megitattam, mert egyedül nem ment volna neki.
Nagyon féltettem. Ha valami baja lesz neki vagy a babáknak, azt nem élném túl.
- Hallottad?
- Igen, de haza kell mennünk.
- Nem fáj semmid?- kérdeztem aggódva.
- Nem, csak a hasam.
A karjaimba kaptam. Az egyik kezét a hasára tette a másikkal a nyakamat fogta.
- Tudod, milyen nap van ma?- kérdeztem szerelmemtől.
- Igen – keserű mosolyra húztam a szám, de átváltott boldog mosolyba. Ez lesz életem legszebb napja.

Hazáig már nem beszéltünk.
Otthon már mindenki várt.
Rögtön felvittem a dolgozószobámba.
Edward jött fel.
Neked kell levezetned a szülést.
Edward egyetértően bólintott.
- Alice, hozzad. – mondta Edward.
Alice két lepedővel jelent meg, de nem mutatta meg, hogy mi van ráhímezve.
- Te nem vagy kíváncsi?- kérdezte Tőlem szerelmem.
- De. – válaszom gyors volt.

Egész végig fogtam kedvesem kezét. Egy fiú és egy lány babánk lett. Megfogni már nem tudta.
Hallottam, hogy szíve már nem bírja sokáig. Megharaptam. A nyakát.

Nem hagytam ott, amíg vége nem lett az átváltozásnak. Edward és Rosalie vigyáztak a picikre. Edward elmondta nem fejlődnek gyorsabban, mint az emberek. Viszont a vért kívánják.
Hallottam, hogy szíve az utolsókat dobbantja. Aztán egy hangos dobbanás és utána semmi. Vége van az átváltozásnak.
Kedvesem nem várt. Rögtön kinyitotta szemeit. Kerestek valakit.
Amikor meglátott elmosolyodott.
- Mi az?
- Átváltoztattál?
- Igen.
- És a kicsik? Hogy vannak? Ugye nincs semmi bajuk?
- Jól vannak. És nincs semmi bajuk.
- Láthatom őket?- kedvesem annyira vágyott rá.
- Nem ég a torkod?
- Csak egy kicsit. Carlisle, ne csináld. Nem áthatom a saját gyerekeim?
- De láthatod őket, de ők emberek.
- Nem fogom megölni őket. – kedvesem szomorúan nézett.
- Menjünk el vadászni és utána.
- Te már tudod, mi van ráhímezve a lepedőkre?
- Igen, Elizabeth és Maxim. De te honnan tudtad, hogy Elizabethet akartam nevet adni a lányomnak?
- Megérzés.
- Maxim. Tetszik ez a név.
- Tudom.

Elvittem kedvesemet első vadászatára. Nagyon élvezte.
Hazafelé Őt figyeltem.
- Mi az?
- Gyönyörű vagy. – mondtam és megálltam.
- Aha. – megcsókoltam.

Jasper készenlétben volt, ha szükség lett volna rá. De nem volt. Kira élvezettel fogta egyszerre a babákat.
Ő etette és altatta el őket.
Bementem a szobába, amikor a kicsik elaludtak.
- Olyan gyönyörűek. – mondta.
- Akárcsak anyukájuk.

Az évek gyorsan teltek és a gyermekeink felnőttek. Eilzabeth orvosnak tanult, de elment Alaszkába egyetemre.
Maxim is elment egyetemre. Kira elvégezte az orvosit és együtt ügyeltünk.
Egy nagy boldog család voltunk.

VÉGE