Zúgó bokor (vers) | 365 lap

Zúg a bokor, s semmi sem jön ki belőle,

Emberek félve mennek el mellette,

Bárcsak elmondhatnám nekik: ez csak a szél,

Oh, vajon elhinnék nekem? Vagy csak szép szerelmem?

Bocsáss meg nekem szerelmem, szeretlek téged,

Kérlek biztosíts, hogy te is engem teljes szívvel,

Mondd, hogy a bokrok miattunk zúgnak,

Vagy, ha nem hát hagyj el!

Szépszemű (vers) | 365 lap

Süt a Nap s karjaiban tartogat,

Szép színe csak egem csalogat,

Oh, de a narancs később bíbor, jaj!

Szép kék folyón úszik egy sugár,

S visszaveri a tündöklő égboltját.

Felhő kúszik a Nap elé és didergek,

Szépszemű hercegem melengetne,

Oh, de a takaró jéghideg, de jaj!

Kajakozik, s tündököl a víz színén,

S az utolsó napsugár égeti testét.

Szépszemű hercegem, te drága élet,

Mit érnék nélküled, mert éget a Nap,

Oh, de édes drágaságom, de jaj!

Itt vagy már velem, s nem engedsz,

Sodor az ár messze, egyre messze,

Te engem szeretsz, Szépszemű hercegem.

Kitörés (vers) | 365 lap

Túra, mely hallatára mindenki összenéz,

A tanárok, diákok serege utána lenéz.

Társaság, mozgás és erőfitogtatás,

Vajon így látja-e mindenki más?

Előkerül a kis társaság, s benne a barát,

A rocker külső megtévesztett-e már?

Benne érző lelke, érző lelket talált,

Bár látná ezt mindenki már.

Fekete, túra, előítélet és változás,

A tanárok nem látják a mást.

El szorul a

szív.

Őszi hangulat (vers) | 365 lap

Süvítő falevelek, mint szívemben az emberek,

Narancssárgába öltözött egyedek.

Illatok, melyektől elalélok, ajkaimra ősz tőr,

Sűrű barna ágak keresztültörnek.

A szobában csend honol, s sok könyv hever,

Rozsdavörös csíkokra eszmélek fel.

A polcon pulóverek sorakoznak, várva azt,

Vajon kimegyek-e az őszbe ma is.

Várni rád (vers) | 365 lap

Miért várjak rád, ha nem lehet

Lelkem darabjai, hulló levelek

Szememben szikra, mint parázs

Halkan huny ki, közben szikráz.

Lelkem régebben virágzó fa volt

Szemeimben lobogó tűz tombolt

Vártam, hogy valaki megértsen

De miért várnék rád, ha nem lehet?

Őszintén (vers) | 365 lap

Mondani el mit nem lehet

Emberek régen várják a kenyeret

Mert az ész nem parancsolhat

Ha a szív megmakacsolta magát

Úgy szerettelek, ahogy nem szabad

Úgy eresztettelek, ahogy akartad

Nem akarom már tudni az igazságot

Nem akarom hallani a szádból, elég

Kiábrándító ez már anélkül is, hisz

Te mondtad annyiszor: kereshetlek

De ha rosszul éreztem magam, mondd

Mondd miért babusgattál?

Összetört szív már az enyém

Nem gyógyítja semmi sem

Elvesztett barátok és fájdalom

S már te sem vagy itt nekem.

Szemeidbe nézni és elolvadni

Utánad nézni és gondolkodni

Szerelmet érezni és titkolózni

Ezt szerettem volna én kezdetektől

Te nem voltál partner benne, s

Vártam hátha mégis kedvelsz

De ha rosszul éreztem magam, mondd

Mondd miért babusgattál?

Rikító fényekbe öltözik a város

Vagy már csak nem látom tisztán

Bánat ül az én szememben, már oly

Oly régóta szeretném elmondani, mit

Mit érez az én szívem, mely bánattól

Keserűségtől most megfakult, s elhagyott

Biztonságot többé nem nyújtott, s te sem.

Könnyeim idővel megfakulnak, nézésed

Elhagy. Szerelmet többé nem ígérsz soha

Többé nem látom mosolyodat, hiába érzem

De ha rosszul érezném magam most, kérlek

Kérlek ne babusgass!

Mit szeretek benned? (vers) | 365 lap

Sokan kérdezik, mi fogott meg benned

Magam se tudom, talán a kedvességed

Első nap elvarázsoltál és ismerős voltál

Második nap már rám mosolyogtál, nem

Nem a kedvességed fogott meg annyira

Volt más is mi felkeltette érdeklődésem

A szemeid csillogása, talán ez a válasz

Vagy mosolyod varázsa, stílus hiánya

Lovagiasság tetőfoka, érzelmek nélkül

Fekete hajad, mely ámulatba ejt, még mi?

Mit válaszolhatnék én erre a kérdésre?

Szemed, hajad, mosolyod, kedvességed

Érzések (vers) | 365 lap

Feküdtünk békésen az ágyadon,

Én a te halkan korgó hasadon.

Csukott szemmel feküdtem ott,

Hallgattam, ahogy szíved zakatolt.

Történelem (vers) | 365 lap

Azt hittem, ha kell, segítesz,

De te csak a keveréshez értesz.

Te voltál az egyetlen mentsváram,

Mi elúszni látszik, mint becsvágyam.

Sűrű felhőket röptettél felénk,

Szólnod kellett volna róla, nekem.

Tudom, sosem kéred meg a kezem,

Tudnod kell, hogy miattad lettem félénk.

Optikai csalódásnak nevezted,

A szivárványt, mit szeretek.

Becsaptál és átvertél,

De történelmet nem küldtél.

Bánat (vers) | 365 lap

Szádból a szó, mint hullám,

Az elején felcsapott hamarán.

Elnyújtott á, rövid a,

Ilyen ám a Marcika.

Részigazság (vers) | 365 lap

Sosem szerettem bele tanáromba,

Az lenne ám micsoda otromba.

Sosem gondoltam a tanáromra,

Nem, én! rögtön kettőre, háromra.

Sosem képzeltem, hogy én fogok,

Nem érdekeltek igazán ezek a dolgok.

Nem szerettem bele még tanáromba,

Soha én! Beleszerettem egy fiúba.

Depreszió (vers) | 365 lap

Ülök a szobámban és gyorsan írok.

Írok, mert nekem nem maradt más.

Lent dúl egy igaz, szörnyű háború,

A két fél nem más, mint bánat és bú.

Bánat üldözött fel a szobámba most,

Oly’ sokára kellett volna még jönnie.

Nem volt más választásom, elbújni.

Elbújni a rengeteg kérdéstől, választól.

Bú maradt csak velem, ez a szörnyű érzés.

Szörnyű érzés mi hónapok óta kínozva gyötör.

Azt kívánom bárcsak ne ide, ne erre a helyre,

Ne erre a világra, ne ebbe a családba szülessek.

Nem maradt más, mint az igazság,

Az a szörnyű, oly’ szörnyű dolog.

Lent, maradt hát a keserű bánat,

S feljött a bú, a komor bú.

Köszönöm (vers) | 365 lap

Köszönöm a sok szép és jót,

Amiket meghálálni nem lehet,

Hiszen bajban kerülnél vele.

De: köszönöm a sok szép jót.

Köszönöm a sok tanulást,

Igazán sokat tanultam tőled,

S ha te nem szeretted őket?

Köszönöm a sok tanulást.

Köszönhetek-e még neked?

Szeretném, ha mindezt tudnád,

S ha még ennél is többet adnál.

Köszönöm én ezt neked.

Elveszíteni (vers) | 365 lap

Halkan kimondani azt, úgy igaz lesz,

Hangosan csendben maradni, mert úgy jó lesz.

És titokban találkozni, úgy igaz lesz,

S tagadni, ha valaki kérdezné, mert úgy jó lesz.

Elveszíteni, szükséges, úgy igaz lesz,

De megtartani a pillanatokat, mert úgy jólesz.

Éjszakában (vers) | 365 lap

Tegnap este vele álmodtam,

Ültünk ketten az éjszakában.

A kemény fapadló ébren tartott,

Ő mégis kedveskedve altatott.

Éjszaka.

Fekete labdát dobáltunk a falnak,

Csendben, tudtuk bárki meghallhat.

Egyszer túl hangosan csapódott a falnak,

Tudtuk vége, ahogy más meghallja.

Éjszaka.

Másnap mikor felkeltünk láttuk,

Láttuk, hogy mit csináltunk.

A falba otromba lyukakat vájtunk,

S mindezt csak álmunkban csináltuk.

Éjszaka.