„- Olyasvalakire lenne szüksége, aki átélt már valami hasonlót… - gondolkoztam el.” – Gyógyító pilleszárnyak 3. fejezet –
1. Esther Evenson
Kopogtam, de az ajtó nem volt bezárva és kinyílt. Benéztem, de nem láttam senkit.
Vajon Vania emlékszik, hogy azt mondta jöjjek át tanulni? Kicsit félve, de beljebb mentem. Vania a falhoz volt szegezve és egy férfival csókolózott. Láttam a rémületet átsuhanni az arcán. A férfi háttal állt nekem. Magas volt és szőke hajú.
Lassan hátráltam az ajtóhoz, amikor végre elértem a kilincset a férfi felém fordult. Meleg barna írisze vészjóslóan ragyogott. A kezem megremegett, jelezve, hogy mivel is van dolgom. De nem láttam, hogy le akarna támadni. Vaniával is olyan gyengéd volt. A kezei ökölbe szorultak és csak nézett rám. Álltam a nézését, de csak egy kicsi hiányzott, hogy ne lépjek ki a zuhogó esőbe. Nem rohantam volna, mert ha akart volna könnyűszerrel elkapott volna.
Nem jött közelebb. Tanácstalanul Vania szemébe néztem, de az ő arcáról is csak tanácstalanságot tudtam leolvasni. Gyengéden megérintette a férfi karját.
- Carlisle… - suttogta elhalón, tehát ez a férfi az, akiért Vania odavan... Óvatosan előrébb léptem és kezet nyújtottam az idegen felé.
- Esther. – mondtam miután elfogadta a kezem. - Sajnálom, hogy megzavartam a… - zavaromban elpirultam, lesütöttem a szemem. – Vania, akkor majd holnap találkozunk. Viszont látásra!- köszöntem el, de Vania megállított, pedig már az ajtónál voltam.
- Esther, ne menj el! Azt mondtad segítesz.
- Oh, én azt hittem elfelejtetted és azért nem nyitottál ajtót. Persze, segítek, csak én nem… nem akarok zavarni. – mondtam, miközben újból elpirultam.
- Miben kell segíteni, Vanessa?- kérdezte Carlisle Vaniától.
- A vizsgákra készülök. Holnap délelőtt lesz az egyik és megkértem Esthert, hogy segítsen.
- Szólhattál volna nekem is. – súgta Vania fülébe, amit nem hallottam volna, ha nem lenne jó a hallásom.
- Kölcsönösen segítünk egymásnak. Esther kettőből vizsgázik és…
- Szakdolgozatot kellett írnom. Abban segített nekem, Vanessa. – segítettem ki a barátnőmet.
- Értem. Akkor én megyek. Vigyázz magadra, Vania!
Vania még egy ideig vágyakozó pillantással nézett utána, miközben én arrébb húzódtam, hogy ki tudjon menni.
Vania bement a nappaliba és lehuppant a kanapéra. Mellé ültem és elkezdtem elemezni az arcát. Megcsóváltam a fejem. Nem volt ez így rendben. Vaniának is kijárt volna a boldogság.
- Vania, nem jó ez így. – osztottam meg vele az aggodalmaimat. Vania rám nézett, szemei szomorúan ragyogtak.
- Esther… Én tudom, de egyszerűen nem tudom elfelejteni. Annyira kedves, és törődik velem. Én megpróbáltam távol maradni tőle. Te is tudod, hogy milyen sors jutott neki. Szeretnék enyhíteni a fájdalmán, de úgy látszik a sors nem így akarta. Elmeséltem neked az életemet.
Tudtam mire gondol. Arra, hogy mit dolgozott és, hogy Carlisle-lal, hogyan találkozott. Hogy Isis, Carlisle unokája, hogyan támadta meg, féltékenységből. Vania tudta, hogy nincs sok esélye, ezért is akart távol maradni Carlisletól. Láttam magam előtt, ahogy semmit se tud az ellen tenni, hogy Carlisle őt és ne az unokáját szeresse. Vania az elején még képes is lett volna harcolni Carlisle-ért, de Isis annyira szenvedélyesen szerette a nagyapját, hogy azt már fizikai képtelenség lett volna szétválasztani, még, ha Carlisle ezt nem is vette észre.
Vania maga alatt volt, amikor először találkoztunk. Akkor még nem is sejtettük, hogy mennyire megértjük egymást.
Vania mereven maga elé nézett, majd mintha mi sem történt volna elkezdett a tanulásra koncentrálni. Ez a gyors váltás engem nagyon zavart. Mint pszichológus láttam, hogy nincs minden rendben, de, mint barátnő ezt nem említettem meg. Tudtam, hogy milyen érzékenyen érinti ez a dolog.
- Esther? Miért nem mondasz semmit? Ilyenkor már rég előjött volna a pszichológus-éned.
- Ennyire jól ismersz? Vania, én ilyen helyzetben soha nem fogok pszichológusként gondolkodni. Legfeljebb egy aggódó barátnőként. De az rosszabb, mint a pszichológus-énem. – tettem hozzá nevetve.
- Tudtam, hogy te jókedvre derítesz. A legnyomorúságosabb időben is képes vagy jókedvre deríteni, vagy legalábbis megnevettetni.
- Ez az egyik dolga egy barátnőnek az én fogalmaim szerint. De most hangolódjunk rá a tanulásra. Úgy hiszem sem te, sem én nem akarunk megbukni.
- Nem, az nem lenne valami jó. Viszont abban egy kicsit reménykedek, hogy te megbuksz. – hajtotta le a fejét. Tudtam, hogy nem rosszindulatból mondja, egyszerűen csak nem akarta elveszteni a barátságom. Húsz évesen, ösztöndíjjal az orvosi egyetemen kötöttem ki és most rekordidő alatt végeztem el, ha minden rendben megy, az iskolát.
- Vania, rám akkor is számíthatsz majd, ha már nem járok suliba. Itt fogok dolgozni, vagy valahol a közelben. – kétszakos voltam, és Port Anglesebe elkelletek az orvosok. Vagy ott van még Forks, vagy La Push. Ha másként nem is, de pszichológusként praktizálhatok.
- Forksba akarsz menni, dolgozni?Szerintem La Pushba menj. Carlisle biztosan örömmel felvenne. Nagy segítség lennél. Akár sebész-, akár pszichológusként. Szerintem fontold meg. – csodáltam, mert semmi érzelmet nem mutatott ki, amikor azt mondta Carlisle. Persze belül még érezhette magát pocsékul, ezért ezt a témát befejeztük. Nem akartam neki fájdalmat okozni, fölöslegesen.
- Még nem tudom, és előbb legyünk túl a vizsgán. Szép lenne, ha én itt elterveznék mindent, aztán meghúznának. Vicces helyzet lenne, mert ennél több tudást nem tudnak a fejembe gyömöszölni. – kopogtattam meg a fejem.
Tanultunk másfél órát, majd elkezdtünk beszélgetni, olyanokról, amikről eddig eszünkbe se jutott. Kibeszéltük az egyetem legjobb pasiját, persze mindkettőnk szerint más volt az. Ezen jót nevettünk.
Aztán jöttek a szőke cicababák, akik csak apuci pénze miatt tudtak egyetemre járni. Utána meg majd apuci keres nekik egy jó kis állást, ahol nem kell semmit csinálniuk. Az én osztályomba is jártak ilyenek. Amikor gyakorlaton voltunk kint, akkor megpróbáltam mindent elvégezni helyettük is, mert mindent összekevertek. Már attól féltem, hogy nem vagyok ott és valakinek egészen másmilyen gyógyszert adnak és az illető rosszul lesz. Szerencsére ilyen nem történt.
Az osztály stréberét sem kíméltük. Vania meglepődött, hogy nálunk nem én vagyok a legstréberebb. Meséltem neki Hylanról. Rögtön megértette, hogy miről beszélek. Hylan egyszakos volt, de azt úgy tudta, mint más az egyszeregyet. Az elején kicsit irigykedtem rá, de aztán kiderült, hogy ő csak a szülei miatt tanul orvosnak.
Aztán a mai napról kezdett el beszélni. Türelmesen végighallgattam.
Annál a pontnál megrekedtem, hogy Carlisle volt az, aki szó szerint lesmárolta Őt és nem fordítva.
Abban a pillanatban kezdtem el megérteni. Azt tudtam, hogy Carlisle mi. Egyfelől Vaniától, másfelől magam is megbizonyosodtam róla. Viszont eddig Isisre is úgy gondoltam, mint egy vámpírra, igaz ezt Vania kijavította, mert Isis csak félvámpír. De, hogy a másik fele mi arra csak most jöttem rá. Isis félig alakváltó is. Ami azt is jelentheti, hogy bevésődött Carlisleba, és akkor tényleg nem tud semmit tenni Vania.
Carlisle orvos volt és értett a természetfeletti dolgokhoz. Talán ő tudna nekem segíteni, hogy kiderítsek egy-két dolgot. Voltak dolgok, amiket egyedül nem tudtam volna megoldani. Nem akartam védelmet, vagy testi- épséget- veszélyeztető segítséget kérni, de nem vagyok annyira tájékozott se, hogy egyedül szálljak szembe minden rám leselkedő veszélyforrással. Viszont nem szabad gyanúsanviselkednem.
Egy nagyon fontos dologra megtanítottak a szüleim.
Véd a gondolataid, mert soha se tudhatod, ki látja! Egyaránt titkold el a jót, s rosszat, mert soha se tudhatod, hogy ami Neked jó az vajon a másiknak is az-e!
Így is tettem. Mindig valami képtelenségre gondoltam, vagy a múltamra. A múltamból, pedig semmi újat nem tudtam elárulni, hiszen, ha valaki felkeres valakit, az általában tudja, hogy miért keresi fel azt a bizonyos személyt.
Vania fürkésző tekintettel nézett. Láttam, hogy aggódik, de ezt nem merte megemlíteni.
Soha nem akartuk megbántani a másikat valami olyan dologgal, amit szerettünk volna elfelejteni. Mivel ismertük egymás történetét, csak véletlen, vagy nagyon szükséges esetekben hoztuk szóba az ilyen dolgokat, mint például Vania élete míg Carlisle nem talált rá és nem segített neki.
- Szerintem Carlisle tudna segíteni. – szakított ki a gondolatmenetemből. Látszott rajta, hogy egy ideje már gondolkozik azon, hogy ezt megemlítse-e nekem.
- Lehet, hogy tudna, de félek megkérdezni. Tudod, hogyrendes orvosokhoz nem mehetek, mert kinevetnének, de Carlislenak, hogy mondjak bármit úgy, hogy ne tudja, rólam van szó?
- Mondj valakit a családodból, vagy egy barátodról beszélj. Carlisle nem harapná le a fejed, ez nem a te hibád. De, ezt a te döntésed.
- Te elmondanád? Ha nem ismernéd Carlislet. Ha nem tudnád, milyen jó, mintha én küldenélek Téged oda.
- Az elején biztosan nem, addig nem ameddig nem bízok meg benne teljesen. Aztán elmondanám. Persze lehet, hogy addigra már megoldódna a problémám.
- És, ha Edward is ott van? Te meséltél róla. Azt mondtad, hogy hallja a gondolatokat. Előle, hogy rejtem el?
- Vagy ne rejtsd el és kérd meg, hogy ne mondja el a többieknek. Vagy verd át. – felvontam a szemöldököm. Ezt, hogy értette?- Gondolj másra, próbáld meg magad beleélni abba, amit mondasz. Ja, és engem hagyj ki belőle, mert az elég gyanús lenne.
- Nem volt szándékomban belekeverni.
Mostmár megoldódott a kérdés, hogy menjek Carlislehoz, de azt még mindig nem tudtam, hogy hol lakik. Azon kívül, hogy La Pushban.
Már éppen kérni akartam, hogy mondjon egy telefonszámot, amikor Vania lefirkantott nekem egy számsort.
- Felhívhatnám most?- kérdeztem és reménykedve néztem Vaniára.
- Persze! Már éppen kérni akartalak. És próbálj meg minél hamarabbi időpontot kérni, és semmiképpen se holnap délutánra.
- Megpróbálom észben tartani.
Elővettem a mobilom, majd elkezdtem bepötyögni a számokat.
Lélegzet visszafojtva vártam, hogy felvegye valaki a telefont. Az idegesítő sípot már kezdtem unni.
- Dr. Cullen! Miben segíthetek?- vette végre fel Carlisle a telefont.
- Jó estét! Esther vagyok. – reméltem ebből már tudja, hogy ki vagyok.
- Esther? Miben segíthetek? Csak nincs valami baja?- Vania a fülét a mobilhoz dugta és úgy hallgatózott.
- Nincs-nincs. Csak szeretnék kérdezni valamit, bár szerintem személyesen jobb lenne.
- Akkor mégis van valami baj.
- Igazság szerint az egyik barátomról lenne szó. Kérem, ezt beszéljük meg személyesen.
- Rendben. Holnap, ha átjönne, akkor tudnánk beszélni. Délelőtt vagy délután?
- Délelőtt mindenképp, mert délután vizsgázom.
- Rendben, akkor holnap várom.
- Viszont hallásra!
- Viszlát!- köszönt el, majd kinyomtam a beszélgetést.
Nagy kő esett le a szívemről. Hálás voltam Vaniának, amiért segített megismerni Carlislet, igaz nem szándékos volt.
- Esther, meséltem neked Esmeről. Viszont azt eddig nem mondtam neked, hogy mi volt a teljes neve.
- És ez nekem miért fontos?
- Holnap átmész Carlisle-ékhoz, és, ha nem is direkt, de eszébe juttathatod Esmet. Mert Esme is Evenson lett, amikor először férjhez ment. Carlislenak rögtön eszébe jutna.
- Akkor majd nem mondom a teljes nevem. – mondtam és nyomtam egy búcsú puszit az arcára. – Evenson volt? De akkor nem ugyanabból a családból származunk.
- Miért?
- Mert a mi családunkból, mindenki alakváltó.
- Lehet, hogy később került bele a farkas gén a családba.
- Lehet. Apu apukájának az apukája, az én dédpapám, tiszteletbeli quileute volt. Viszont előtte ki tudja. Az anyukám anyukájának az anyukáját, a dédmamámat, viszont kitiltották a quileutok. Akkor én most is vagyok tiltva, vagy nem?
- Még egy kérdéssel több, amit feltehetsz La Pushban. Csak érj vissza.
- Vissza fogok. Majd holnap találkozunk. Szia! Nagykalappal. Szurkolok, majd Cullenéktől.
- Szia!
Az eső már csak csepegett, de nem aranyos kicsi cseppek voltak, hanem nagyok. A fejemre húztam a kabátom és úgy mentem az út szélén.
Fél óra sétára laktam Vaniától, de ilyen esős, hideg időkben nem szerettem menni. Nem azért, mert féltem, hogy megfázok, vagy ilyesmi, mert a test hőm nem engedte. Viszont attól féltem, hogy valaki letámad.
Megnyugodva tettem bele a zárba a kulcsot.
Levettem a vizes ruhákat és átvettem valami kényelmesebbre. Készítettem még gyorsan egy szendvicset és magamba gyömöszöltem. Mióta a testem egy kicsit átalakult, azóta többet eszem.
Nem izgultam a holnap miatt. Sem a vizsga miatt, sem Carlisle miatt.
Lesz, ami lesz. Vagy tud nekem segíteni vagy nem. Inkább az előbbiben bíztam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése