Oldalak

9. fejezet | A túlélő


9. Nemi identitás


Nem gondoltam volna, hogy egy ló ennyire nem kellendő – pedig elég kedvező áron „árultam” és a helyiek szerették a lovakat, maradiak voltak.
De amíg vártam, addig sikerült legalább visszaemlékezni a Pajkossal töltött időre. Azokra a dolgokra, amik örökre beleivódtak az elmémbe.
De tudtam, ha visszagondolok semmi sem lesz könnyebb – pedig azok a pszichiáterek nem mondanak mást… csak, hogy szembe kell nézni a dolgokkal. De én nem értettem egyet velük, hiába volt diplomájuk az életet néha csak felszínesen kémlelték – nem merültek az érzések mélyébe.
Ha valaki kívülről hallotta volna a gondolataimat, akkor biztos elküld az egyetemre. Pedig én aztán messzire elkerültem volna őket – vagyis, csak néhányfajta egyetemet száműztem az életemből. De ha már egyetemek… akkor biztos valami képzőművészeti.
Felpillantottam Pajkosra, aki csak némán figyelte az embereket. Néha prüszkölt egyet – ha egy unszimpatikus ember vette felénk az irányt. Olyankor mindig rámosolyogtam – Ő mégiscsak jobban tudta, hogy milyen családhoz szeretne kerülni. Egyszer viszont felnyerített, de aztán rögtön el is csöndesedet. Én pedig – miközben simogattam lovacskám szőrét – elkezdtem álmodozni és emlékezni.

Még pici volt, de már így is magasabb volt nálam. Fülét hegyezte – egyedül a füle volt fekete, amúgy mindenhol pely színű volt – és felállt, amikor nem indultam el felé. Odanyomta az orrát a szívemhez, mire én megsimogattam az orrát.

***
Anyuék elmentek beszélni Mr. és Mrs. Pferddel, engem pedig ott hagytak a kiscsikóval. Hasra feküdt, elkezdtem vakargatni a füle mögött – amit láthatóan nagyon élvezett –, majd utána a hátát kezdtem el simogatni.
Mikor visszajöttek értem apa kezében egy papír volt. Anya megfogta a kezem és elkezdett húzni maga után, de én nem emeltem a lábam – anyát ez sem érdekelt, mert felvett a karjába.
– De, anya! Még el sem búcsúzhattam Tőle – tört ki belőlem a sírás. Annyira megkedveltem ez alatt a pár perc alatt a kiscsikót, hogy…
Kicsim, a lovacska velünk fog jönni. Mrs. Pferd meghívott minket ebédelni, és most kezet mosni megyünk – nevetett fel édesanyám – hangjában volt valami keserűség.

***
Pajkos – így neveztem el a lovat, mert egész úton bökdöste aput, ami vicces volt – nem akarta, hogy leszálljak róla – nem feküdt le, így nem tudtam lemászni –, de apu leemelt.
Szomorúan nyerített egyet, de megsimogattam a fejét és jobb kedve lett. Nagyon örültem, hogy apuék megvették nekem Pajkost.

***
Apa megcsóválta a fejét, majd visszament a házba – ez annyira rémisztő, amikor azt nézed, hogy az apád mikor lesz rosszul és…
Én tovább folytattam a gyakorlást – ugratni már nagyon jól tudtam. Pajkos, ha meghallotta az autót, akkor eszeveszett módon elkezdett ügetni a kerítés mentén. Most viszont nem rohant a kerítéshez – valószínűleg megilletődött, amikor nem csak anya kocsija fordult a felhajtóra.
Leültem Pajkos hátára, majd oda ügettünk a kerítéshez. Lovacskám a vendégekkel nem szimpatizált, elkezdett hátrálni. Megpróbáltam visszafogni, hogy a lábamat beakasztottam a kerítésbe, de Pajkos tovább hátrált, végül megállt.

***
Nem nyergeltem fel Pajkost – mert ki nem állhatta, ha nyeregben ülök és nem a hátán. Átugrattam a kerítésen és hagytam, hogy Pajkos arra menjen, amerre akar.
Meg sem lepődtem azon, hogy Pferd-ék farmjához megy. A látvány megdöbbentett. Néhány ijedt ló nyerítésétől volt hangos a környék – az úton nem is mertem ilyen szörnyűségre gondolni.
A ház helyét egy nagy hamukupac és itt-ott előforduló bútor maradék jelezte. El sem tudtam képzelni, hogy milyen nagy tűz kellett ahhoz, hogy egy egész ház leégjen.

***
Lovacskám simogatásában egy beszélgetés zavart meg. Egyik részvevőjének hangját már hallottam, a másiké azonban ismeretlen volt. Háttal álltam nekik, s végighallgattam, hogy miről beszélnek. A férfi kedvesnek tűnt – a hangjából ítélve.
- Azt hiszem mennem kell – súgtam Pajkos fülébe. – De azért készülj, hogy esetleg kimenekülök, akkor elvágtázzunk.
Lovacskám beleegyezően nyerített egyet, majd elindult az oldalamon az istálló felé.

Egy torokköszörülés zavarta meg a további emlékezést, majd felnéztem. Egy kedves házaspár és a kislányuk álltak velem szembe. A kislány három éves körül lehetett – pont annyi, mint amikor én kaptam Pajkost.
-        Ez a lovacska eladó? – kérdezte csillogó szemekkel a kislány, majd óvatosan Pajkos feje felé nyúlt. Lovacskám engedelmesen bújt bele a simogató kezekbe.
-        Igen, eladó. – A kislány a szüleire nézett, majd rögtön visszafordult a ló felé. Láttam a szülőkön, hogy erősen gondolkodnak, de viszont azt én tudhattam, hogy pont egy ilyen családhoz képzeltem el Pajkost.
-        Valami baja van, hogy áron alul árulod? – kérdezte a férfi, miközben kritikus szemmel végigmérte Pajkost.
-        Nem, semmi baja nincs. Csak… egy kicsit öreg. Nagyon szeretem, és csak azt szeretném, ha jó családba kerülne. A pénz meg szükséges… Amúgy a neve Pajkos – néztem lovacskámra, aki a megszólításra megbökte a vállam. – Valószínűleg be lehet tanítani más névre is, de már ezt megszokta. Amúgy engedelmes ló.
-        Mi a garancia rá, hogy nem vadul be, ha a kislányom felül rá? – kérdezte anyai aggódással.
-        Én hároméves voltam, amikor megkaptam és semmi baj nem volt vele. Nagyon értelmes is, szerintem jobban átérzi a kedélyállapot-változásainkat, mint mi magunk. És szerintem ez egy jó tulajdonság, mert így mindig van egy társ, akire támaszkodni lehet.
-        És miért akarod eladni? Kell a pénz? – kérdezett újból a férfi.
-        Mint mát mondtam a pénz szükséges. Nem szívesen beszélek róla, de ez… Azért kell a pénz, hogy anyunak meg tudjam venni a gyógyszereket.
-        Te most gyógyszerre kérsz pénzt?! Felháborító, hogy így akarsz átvágni! Miért nincs itt az édesanyád? – kérdezte a nő, aki nagyon félreértett valamit.
-        Félreértett. Anyunak kell a gyógyszer, mert beteg. Rákja van és már csak évei hátra, ha nem kapja meg a gyógyszereket… Fáj, hogy el kell adnom Pajkost, de tudom, hogy jó helyen lesz… - Észre se vettem, hogy mikor szabadult ki két könnycseppecske a szememből. – És azért nincs itt, mert nem akarom, hogy még jobban megerőltesse magát.
A házaspár hirtelen nem tudott mit szólni, csak némán álltak. Láttam rajtuk, hogy egy fél másodpercig átfutott rajtuk a kétkedés, de aztán összenéztek és megrázták a fejüket.
Sűrűn bocsánatot kértek, majd egy kicsivel többet adva elvitték Pajkost. Egy ideig csak némán álltam és próbáltam rájönni miért lett egy űr a mellkasomban. Aztán Pajkosra gondoltam, majd arra, hogy jó családhoz került. De a hiánya még így is fájt – és tudtam, hogy csak idővel fog javulni.
Még elment a közeli patikához – ami a piactól négy lépésre volt -, hogy leadjam a rendelést. A patikus kedvesen mosolygott, majd megígérte, hogy amilyen gyorsan csak tudja beszerzi a kért pirulákat. Ismertem már annyira, hogy előre kifizessem – és amúgy se akartam annyi pénzzel mászkálni az utcán.
Ahogy kinéztem a patika ablakán rájöttem, hogy mennyire későre jár – szinte már sötét volt. De nem aggódtam, mert itt még mindenki ismert mindenkit – és mindenki megvédte a másikat.

A szokásos úton mentem – el-elmerengve – és figyeltem, ahogy a Nap lemegy. Nem siettem, csak amennyire szükségesnek éreztem. És a szükséges egy idő után elég gyors lett.
Már egy ideje észrevettem, hogy valakik követnek, de nem törődtem vele – hisz’ ez volt az egyetlen út a farmokig. De amikor elérkeztünk a leágazásokhoz és még mindig hallottam a zajokat már kezdtem pánikba esni.
-        Anne… Hát nem vársz meg minket? – kérdezte Nielsen, az iskola „menője”, akit már kétszer elküldtem.
-        Mit szeretnél Nielsen? A pénz kell anyámnak ezt te is tudod, úgyhogy azzal nem szolgálhatok – mondtam, de közben nem álltam meg.
-        Nem a pénzed kell, Anne – fogta meg hirtelen a karom. Azt se tudtam, hogy ért be olyan gyorsan.
-        Eressz el! Nielsen, nem hallod? – Rángattam a karom, hogy végre elengedjen. Mikor a szája vészesen közeledni kezdet a nyakamhoz egy reflexmozdulattal lendítettem a térdem, de még így is éreztem az erős alkohol szagot.
-        Ugyan szépségem, tudom, hogy te is akarod – fogta meg egy másik fiú a fenekem, s ezzel egyidejűleg megállította a lábam. – Tényleg csinos vagy…
-        Hagyjatok békén! – Ellöktem magamtól a két fiút, akik az alkohol hatása alatt eldőlt.
Elkezdtem futni – és reméltem, hogy az alkohol miatt lassabbak lesznek. Közben segítségért kiabáltam, hátha valaki véletlenül arra jár. Az arcom már könnyáztatta volt és a félelemtől remegtem – de nem adtam fel, futottam.
Aztán valaki kigáncsolt és én hasra estem – a térdem hangosan koppant a földön, pont a kavicsos résznél… Megpróbáltam megkapaszkodni a fűben, de nem sikerült. A két fiú a hátamra fordított. Tudtam, veszítettem…
Még egyszer megpróbáltam felállni és elszökni, de nem sikerült – csak azt értem el vele, hogy Nielsen megtépte a hajam. Aztán már csak a hangommal próbáltam segítségért folyamodni. De azzal sem tehettem sokáig, mert Nielsen befogta a földes kezével – a másik eközben a felsőmet cincálta szét.
Elájulhattam, mert legközelebb csak azt éreztem, hogy fázik a felsőtestem – semmi sem takarta. De sehol sem volt a két fiú… Óvatosan kinyitottam a szemem, majd körülnéztem.
-        Mia stella, mondd, hogy jól vagy! – hallottam meg az ismerős hangot a fülem mellől, majd éreztem, hogy valaki felemel.
-        Alex? – kérdeztem halovány hangon, majd kitört belőlem a zokogás.
-        Várj, egy kicsit leteszlek – mondta gyengéden, majd megint a földön voltam, de most már ülve. Levette a felsőjét, majd feladta rám.
-        Köszönöm – suttogtam a nyakába, amikor megint felemelt.

Alex hazavitt és szólt anyunak, hogy mi történt – én képtelen voltam bármit is mondani. Anyu segített lemosdani, majd hálóruhába öltöztetett és lefektetett.
-        Anyu, Alex még itt van? – kérdeztem, amikor kinyílt az ajtó.
-        Itt van – nézett az ajtó irányába.
-        Beszélgethetnék vele egy kicsit?
-        Persze – csókolt homlokon, mire összerezzentem.
Alex lassú léptekkel haladt az ágy felé, majd keresett egy széket és ráült – tisztes távolságban tőlem.
-        Gyere ide, kérlek – néztem rá, majd megpaskoltam magam mellett a helyet.
-        Nagyon sajnálom, ha előbb érkezek…
-        Cssss… Te mentettél meg, köszönöm. – Óvatosan megfogtam a kezét, majd hangtalanul zokogni kezdtem. – Olyan szörnyű volt, ez az egész nap.
-        Nem lesz semmi baj! Minden megoldódik, visszajöttem és itt is maradok. – A figyelem elterelés Alexnek nagyon jól működött, mert az információmorzsa hallatán rögtön felcsillant a szemem.
-        Itt maradsz? De hát a levélben azt írtad…
-        Azt a levelet még akkor írtam, amikor nem fogadtak örökbe. A házaspár, aki örökbefogadott nagyon kedves. Én már lemondtam róla, hogy valaki… engem…
-        De miért Alex? Hiszen olyan kedves fiú vagy – mondta hitetlenkedve.
-        Tudod, mia stella, egy ideje már tudtam dolgokat magamról – köszörülte meg zavartan a torkát. – Tudod, tőlem nem kéne félned… de ezt mintha éreznéd, vagy nem tudom…
-        Alex, miért nem mondod végre el, ami bánt?
-        Én… Te gyönyörű vagy és biztosan mindenki odavan érted, de attól nem kell félned, hogy én úgy legyek oda érted. – A mondat végére Alex felvette egy paradicsom színét.
-        Azt akarod mondani, hogy te a fiúkhoz vonzódsz?
-        Igen – cincogta cérnavékony hangon Alex.
-        De, hát ez nem baj! Mármint… Engem nem zavar, ha téged sem… Bár azok a szép zöld szemeid… Áh, le kell mondanom róla – sóhajtottam fel színpadiasan.
Alexel végigbeszéltük az egész éjszakát – sikeresen elterelte a figyelmemet arról.

Másnap anyutól az ágyba kaptam a reggelit. Meglepődhetett, mert Alex mellettem aludt – hason fekve. Valamiért – ahogy arra már Alex maga is rávilágított – őt nem kezeltem olyan férfiként, aki bánthatna. Egyszerűen nem tudtam volna elképzelni róla, hogy bármikor is bántson – akaratán kívül persze bármi megtörténhetne…
Egy falat sem ment le a torkomon, viszont Alex jóízűen falatozott – ha a hangom után jött tegnap este és messze volt tőlünk, akkor elég sokat kellett futnia… Persze néhány falatot mégis kénytelen voltam leerőszakolni a torkomon, de aztán fáradtan dőltem hátra.
Hálás voltam Alexnek, amiért megmentett a teljes megalázkodtatástól. Ha csak előző estére gondoltam rám jött a rosszullét. Nem is mentem iskolába – nem éreztem szükségét, hogy lelketlen, tesztoszterontól túlfűtött fiúkkal legyek egy teremben. Akkor inkább már a…
-        Azon gondolkoztam, hogy megmutathatnád a rajzaidat – mondta Alex. Rámutattam a könyvespolcomra, majd szabad kezet engedtem neki.
-        Csak a nyáladat ne csorgasd rá a képekre – csipkelődtem vele egy kicsit.
-        Hehe… - Hallottam, ahogy elhal a hangja és már csak azt vettem észre, hogy az ágy besüpped mellettem. – Tényleg szépen rajzolsz, és ezek a pasik…
-        Bolond – nyújtottam én is ki a nyelvem. Persze aztán mesélhettem, hogy ki kicsoda.

Hetek teltek el úgy, hogy én otthon töltöttem el az időm, aztán újra elkezdtem iskolába járni – szigorúan Alex közelében voltam. A lányok még jobban irigykedtek, mert Alex szemei őket is rabul ejtette.
És csak mi tudtuk azokat a dolgokat, amik a közelmúltban történtek. Csak az zavart, hogy az álmok újból elkerültek – néha felvillant egy kép Carlsile-ról…
Olyan jó volt néha semmit tenni, de Pajkos még ennyi nap után is hiányzott. A istálló üresen állt és a kertbe se mentem már ki – csak, ha muszáj volt.

Két év kellett hozzá, hogy megszokjam mások közelségét – főleg a fiúkét. De továbbra is Alexel éreztem jól magam – Melissáék egy idő után elpártoltak tőlem, ami csak az elején zavart.
Megszoksz, vagy megszöksz…
Aztán egy tavaszi napon – amikor már azt hittem minden normális lesz – valami megváltozott…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése