19. fejezet | A túlélő

19. ESKÜVŐ

NEM AKARTAM EZT… Egyszerűen nem tudtam volna elképzelni, hogy Juliette életét megkeserítsem – mert ha odamentem volna, akkor biztos azt tettem volna. És Juliette nem ezt érdemelte, ő boldog Daniellel és ez így van rendjén – csak ezt Alex nem akarja felfogni.

És már abban sem voltam biztos, hogy Alex beszélt Juliettével, lehet, hogy csak úgy tett… - bár ezt megcáfolta a női kacaj a vonal túlsó végéről. De talán, ha felhívom Juliettét, akkor megnyugodhatok…

Mert biztos, hogy - csak - Alex jótétlelke akar engem boldognak látni. Csak azt nem értem, hogy miért pont La Push? Annyi szép hely van, és bárhol boldogabb lennék!

Bevallom, félek – hisz annyi év után furcsa lenne találkozni Carlisle-lal, vagy Isisszel. Isis, biztos sokat nőt, mert hát elmúltak az évek – én is sokat változtam, például derűsebb lettem. Igen, mert rájöttem, hogy ki kell élvezni az élet minden egyes percét.

De nem mertem kockáztatni, hogy Cullenékkel találkozzak, mert… Igazából még indokom sincs, csak félek. Hiszen mit mondanék Carlisle-nak – miután csak egy szó nélkül ott hagytam és… -, Ő nem ezt érdemelte. Nem Engem érdemelt, én csak egy hasonmás voltam. És egy családban csak egy hasonmásnak van helye – arra meg ott van Isabella.

Oh, Isabella… Annyiszor álmodtam már vele, s találkozni milyen más volt – nem az ő nézőpontjából nézni mindent… És amikor a Cullen családra nézek – vagy csak gondolok – rám tör a hiány… a hiány, amit csak egy valaki lenne képes betölteni…

És az, az egy valaki idegesítő egy mondatot hagyott hátra nekem – amit kísérteties módon egy hallucinációban láttam -, hogy hallgassak a szívemre. De, ha a szívemre hallgatok, akkor most hova megyek?

- Anne Platt! Nem vitatkozom veled! Juliette ötlete volt az egész azt mondta, hogy Daniel és mindenki más szeretné, ha ott töltenél egy kis időt.

- Alex, ezt már tegnap letisztáztuk. Nem akarod, hogy örökre menjek, csak egy kis időre. De nem lennék ott boldog. És szeretnék utazni, világot látni! – miközben ezt mondtam hevesen gesztikuláltam.

- Utazni… Akkor csak pár hétre menj, mondjuk kettőre! Aztán mehetsz, amerre látsz! Szóval?

- Ugyanarról beszélünk, mint tegnap. Szerinted változott azóta a véleményem? NEM!

- Akkor beszélj, te Juliette-tel. Mondd meg, hogy fölösleges volt megvennie a jegyet! Aztán tedd hozzá, hogy remekül vagy és nem készülsz Olaszországba menni.

- Ugyan, Alex! A mások már nem élnek, legalábbis Aro-ék. Cullenékkel miért vagy más véleményen? Ők is La Push-on laknak. És te nem szeretnéd, ha mások közelében lennék.

- Jól mondod, Aro-ék meghaltak, de tuti, hogy valamit tervezel. És Cullenék megmentették az életünk. Hálásnak kéne lennünk, nekik!

- Akkor menj te La Push-ra.

Nem mondott semmit, csak megrántotta a vállát. Kiment a szobából és átment valamelyik másikba. Kezében egy bőrönddel – egy nagy bőrönddel, amiből tegnap már kipakoltam – tért vissza, és nem úgy nézett ki, hogy magának akar bepakolni.

A sejtésem akkor nyert értelmet, amikor Alex kinyitotta a szekrényem és elkezdte kipakolni a cuccaim – ügyelve, hogy mindenből legyen legalább öt. A melltartóimat vigyorogva vette ki a szekrényből, aztán amikor kivett egy tangát – fülig vörösödtem.

- Nocsak, neked ilyened is van? – Emelte fel a magasba, az egyik kihívóbb darabot. Most biztosan azon gondolkozik, hogy ezt mikor vettem…

- Tedd vissza! – Kaptam ki a kezéből a fehérneműt és gondosan eldugtam a… a bőröndöm egyik zsebébe.

Alex nem vitatkozott – továbbra is a cuccaimat pakolgatta. Arra vártam, hogy megszólaljon a telefonja, és el kelljen mennie – akkor pedig szépen visszateszem az összes cuccom a helyére.

Sajnos a telefonja csak nem akart megcsörreni, viszont az enyém az utolsó pillanatban – amikor még vitatkozhattam volna Alexel – megcsörrent. Meg sem lepődtem, amikor a kijelzőre pillantva Juliette nevét láttam.

Megpróbáltam unottan beleszólni a telefonba, kevés sikerrel.

- Hello, Juliette!

- Szia, Anne! Csak szólok, hogy Daniel-lel fogunk várni a reptéren.

- Juliette…

- Anne, neked is ez lesz a legjobb! Kell egy kis kikapcsolódás anyukád halála után!

Nem vitatkoztam vele. Tényleg jót tett volna… És a jelek szerint, senki se tud, az én kis titkomról. De miért is vitatkoztam volna Juliette-tel? Csak pár napot maradok, aztán elutazom, mondjuk Párizsba.

- Rendben Juliette, de elmondod nekem, hogy milyen idő van?

- Napos, tényleg meglepő, de napos. Mondjuk április van és csiripelnek a madarak…

- Oké, akkor most leteszem, aztán majd ott találkozunk!

Meg sem vártam az örömujjongását, csak gyorsan letettem a telefont és visszamentem a szobába – ahol Alex már nem volt. Bosszúsan felsóhajtottam, majd levágtattam a nappaliba.

Alex végigmért, majd megnyalta a szája szélét, s elmosolyodott. Nem értettem, hogy miért csinálja ezt, majd végignéztem magamon, s rájöttem, hogy fel kéne vennem valami ruhát.

- Alex, ugye azért, hagytál ruhát a szekrényben is?

- Aham… De siess! – kiáltott utánam, mikor én már a szobámban voltam. A szekrényem előtt állva rádöbbentem valamire. Csinos akartam lenni, hátha találkozok Carlisle-lal, s akkor… Miket gondolok? Carlisle egy idősebb – sokkal idősebb - férfi, már tizennyolc éves koromban se szabadott volna olyan közel kerülnöm hozzá…

Észre se vettem, hogy sírok – a rajtam lévő hálóing nyaka már kezdett átnedvesedni. De miért is sírok? Ja, igen, mert volt egy férfi, aki kedves volt és igazi úriember…

Gyorsan felkapkodtam magamra néhány nyáriasabb ruhát, majd átmentem a fürdőszobába, hogy megnézzem, mit kell magamon alakítanom. A szememet megmostam kétszer-háromszor hidegvízzel – kezdtem felvenni eredeti színem, bár a szemem még mindig vöröslött. Úgy döntöttem, hogy pinkkel festem ki a szemem – így nem olyan feltűnő, hogy sírtam.

Egy lehengerlő mosollyal el tudtam felejttetni Alexel, hogy azt kérte siessek. Azt mondta, hogy megérte várni, s, hogy még a gépen összeszedek néhány pasit – ugyanis vele ellentétben nekem nem volt barátom, jelenleg.

- Nem hiszem, mert aludni fogok! És akkor minden csodálatos lesz!

- Hát, én azért vigyáznék az alvással, tudod…

Nem voltam hajlandó szóba állni vele az út hátralévő részében. Egyszerűen kirázott már attól a hideg, hogy férfiakra vagy La Push-ra gondoltam. De vajon ki, mennyit változott? Biztosan mindenki sokat változott – kivétel talán Cullenék, mert róluk tudtam, hogy mások.

Nem voltam izgatott – az unott jobban kifejezte pillanatnyi állapotom. Na, jó, talán, ha egy kicsit megerőltettem magam… nem még akkor sem voltam sem izgatott, sem boldog. Alig fogok ott tölteni pár napot… Juliette-ék kanapéja elég kényelmes, hogy azon töltsek két-három éjszakát.

- Próbáld meg nem megbántani Juliette-tet! – kért szépen Alex, már a reptéren. Egészen eddig nem is szólt hozzám.

- Majd megpróbálok a lehető legkevesebb időt vele tölteni – mosolyogtam rá szenvtelenül. – Tudod, így megóvhatom a teljes letargiától.

- Persze, persze… De azért barátkozhatnál, hátha vannak ott… Szerintem jót tenne neked a… szóval, a szerelem.

- Szerintem ezt már megbeszéltük! Nem szeretnék bárkit megbántani, s te mondtad nekem nem is olyan régen, hogy: senki se kezdene egy gyógyszerfüggővel – emlékeztettem arra, amit mondott – és amivel teljesen egyetértettem.

- Azt csak azért mondtam, hogy rávegyelek... a gyógyszer nem megoldás! – oktatott ki. Pedig, ha tudná, hogy ez a kis gyógyszerfüggősség mennyire segítségemre tudott lenni – és itt nem csak a hallucinációra gondoltam.

De Alex tényleg mindent megtett, hogy nekem jó legyen – és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok. Azért éreztem Alex hátsószándékát – amiért el akar küldeni -, de sosem említettem meg neki.

- Te meg ígérd meg, hogy nem erőlteted azt a kapcsolatot. Érzem, hogy nem jó fiút választottál – aggódtam érte, folyamatosan. Nem maradt nekem más, csak Alex és az álmaim – amik mostanság kicsit elhanyagolnak.

- Okééé… Majd hívj fel, ha megérkeztél!

- Már most hiányzol! Szeretlek! – Pusziltam arcon, majd könnyes szemekkel elindultam a folyosó irányába. Azt akartam, hogy Alex is velem jöjjön – nélküle olyan… üresnek éreztem magam.

A stewardessek nagyon kedvese voltak, és még üdvözlő koktélt is kaptam – na, itt kezdett gyanússá válni a helyzet. A következő sokkhatás akkor ért, amikor az utastérbe léptem és megpillantottam – a régi, elnyűtt ülések helyett – a vörös selyem huzatos üléseket.

Az egyik légikisasszony volt olyan szíves, s a helyemre vezetett – magamtól képtelen lettem volna rá, egyszerűen ez képtelenség volt.

- Azt hiszem eltévedtem – magyaráztam a stewardessnek, aki csak kedvesen mosolygott.

- Nem hiszem. Ha Ön Alice Cullen vendége, akkor teljesen jó helyen jár. Ez a Cullen család magángépe. Bármibe szolgálatában leszek én is, s kollégáim is.

- Alice Cullen? Ez valami vicc lesz! – hitetlenkedtem. Kezdtem úgy érezni magam, mint akit elraboltak – ez egy nagyon csúnya átverés…

- Anne Platt, ha nem tévedek – mondta, mire csak bólintottam. – Alice kisasszony azt szerette volna, ha minél előbb ott lenne.

- De honnan tudta, hogy ma megyek?

- Ezt nem kötötték az orrunkra. Most viszont kapcsolja be a biztonsági övet, mert megkezdjük a felszállást. – Készségesen tettem, amit kért tőlem a stewardess.

Fogalmam se volt róla, hogy miből fogom ezt visszafizetni Alice-nek – mert fő szándékom volt, hogy visszafizetem neki. De Juliette akkor lehet, hogy nem is vár? De, beszéltem vele!

Nem tudtam aludni – csak kibámultam az ablakon és néztem az alattunk és mellettünk elhaladó bárányfelhőket. Ha valaki most megkérdezte volna, hogy honnan ismerem Alice-t, akkor nem tudtam volna rá válaszolni. Ismerem Én egyáltalán annyira azt a kis koboldszerű lányt, hogy a család gépével utazhassak?

Isabellától megértettem volna ezt a gesztust, de Alice… Mintha Alex meghívta volna hozzánk Edwardot – legalább ennyire volt képtelen a helyzet. Edward nem ismerte Alexet és Alex nem ismerte Edwardot, de azt tudta, hogy más. És senki se hívott volna meg egy mást.

- Mit parancsol?

- Én? – Értetlen arcom láttán elmosolyodott.

- Feltette a kezét – mutatott a kezemre, mire elvörösödtem. – Esetleg egy pohár üdítőt?

- Oh, azt nagyon szépen megköszönném.

A stewardess elment, majd visszajött – kezében egy pohár kólával. Nagyon hálás voltam – és ezért nem szoktam hálás lenni -, hogy olvasott a gondolataimban és kólát hozott. Igazából csak kitalálta – és gyanúm szerint nem volt más a hűtőben.

Elaludtam, de sajnos álmaim ma is cserbenhagytak. Úgy szerettem volna látni valamit. Megismerni valaki életét – ha csak arra gondoltam, hogy egy férfi testében voltam oly’ sok éve, elpirultam – és megérteni mindent. Annyira más érzései voltak mindenkinek.

Azt még elfogadtam, hogy nem álmodtam Esmével – mióta szó szerint lefejeztek... Azért egy kicsit meglepődtem, hogy Esmét lefejezték, éppen akkor, amikor én azt megálmodtam. Nem ilyen véget érdemelt – sem a leugrás, sem a lefejezés…

- Anne, megérkeztünk! – Keltegetett a stewardess.

Lassan nyitottam ki a szemem – felkészülve a világosságra. Nem is tudom mikor láttam utoljára ilyen napfényt. Igazából, amikor leszálltam, azt se tudtam, hogy hol vagyok.

Bőröndömet magam után húzva, indultam el a kijárat fel – Juliette-éket sehol sem láttam. Talán mert nem úgy vártam, hogy kinéznek. Daniel és Juliette talpig elegánsban toporogtak az ajtó mellett.

- Alice meg fog ölni, ha nem érünk oda! – aggódott Juliette, s ez volt az első, amit meghallottam. Átfutott az agyamon, hogy most szépen visszafutok a gépig és visszavitetem magam – természetesen nem tettem meg, helyette kiléptem az ajtón, s rögtön balra fordultam.  

- Anne?! – Nézett egyenesen a szemembe Daniel, körülnéztem, hogy nem-e valaki másra gondolja, hogy én vagyok. Csak én álltam közvetlen közelben.

- Hello! Azt hiszem én jelentkezem erre a posztra. De elárulnátok valamit? Mi a fenéért vagytok Ti kiöltözve? Ugye nem miattam…

- Nem, nem miattad. De most menjünk, mert Alice elevenen megnyúz minket. És még át is kell öltöznöd… - mondta Daniel és elkezdte terelgetni maga előtt Juliette-et, aki nem bírta rólam levenni a tekintetét. Tudtam mit lát…

- Átöltözni? Minek? Én pihenni jöttem ide!

- Jól fogod magad érezni! – Daniel ezzel lezárta a vitát.

Juliette mellém ült – hátra – az autóban. Egy kicsit kezdtem zavarba jönni, hogy ennyit néz.

- Juliette, kérlek! Azt hittem, hogy Isabella után nem lepődsz meg, ha látsz… Én csak egy hasonmás vagyok.

- Nem… vagy… hasonmás! Te gyönyörű vagy! És… Én nem akartam hinni a szememnek… Vörösebb lett a hajad, és megnövesztetted… Mennyi időbe telt, hogy kivasald? – Jött a szóáradat Juliette-ből.

- Oh, most zavarba hoztál. De te sem tudod elmásítani… hasonlítok Esmére. Hát… Igazából tegnap vasalta ki Alex, de úgy látszik, hogy sok hajlakkot kaptam.

- Alice-nek tetszeni fog! – mondta Daniel. – Nem, mintha nem tudná.

- Nem is látta, csak, azt, hogy eljön! Van egy ötletem… - vitatkozott kedvesével Juliette.

Daniel gyorsan vezetett – úgy tűnt, mintha félne Alice-től. Talán én is féltem volna, ha tudom mit terveznek – a hátam mögött. Juliette inkább izgatott volt – Daniel teljesen átvette az aggódást.

- Ne aggódjatok már felváltva! Átöltözöm, és azt teszem, amit kértek tőlem.

- Okééé, de nem fogsz neki örülni! – mondta Juliette, majd Daniel rávillanó tekintete miatt abbahagyta.

Nem faggattam őket, hagy titkolózzanak – mindenkinek jár a magánélet. Különösebben az sem érdekelt, hogy nekem is közöm van a dologhoz – előre elterveztem, hogy nem fogom magam törni, lesz, ahogy lesz.

Amint a házba értem rögtön elmosolyodtam. A kanapé már ki volt nyitva és az ágynemű is ott sorakozott a sarokban. Letettem a bőröndöm a kanapé mellé – nem törődtem a kipakolással, még nem volt itt az idő.

- Gyere velem! Átöltözöl és gyorsan elrendezem a hajad! – Húzott magával Juliette, bár nekem eszem ágába sem jutott ellenkezni.

A nem-ellenkezésem addig tartott, amíg meg nem láttam Juliette szobájában a ruhát – eddig eszembe se jutott, hogy ruhát nem hoztam magammal fel.

A ruha káprázatos volt. Az amúgy selyemruhán volt egy csillogó tüll réteg, így az egyszerű, lila ruha csillogott. A mell alatti részen volt egy selyem pánt, amit hátul masniban össze lehetett kötni – ezt ki is használta Juliette, olyan erővel meghúzta a szalagot, hogy nem kaptam levegőt, aztán engedett belőle.

A ruha alja egy picivel a térdem fölé ért, így nem éreztem magam annyira kényelmetlenül. A pántok is selyemből voltak – nem kezdték ki a bőröm a vállamnál.

Juliette a hajammal foglalatoskodott – háromfelé választotta. Az arcom két oldalát – a most egyenes hajam – keretezte. Juliette hátulra is hagyott – érzéseim szerint úgy néztem ki, mint egy szabad lány, aki nemrég töltötte a tizennyolcat.

- A smink szerintem megfelel. A cipő az csak kölcsönben van, úgyhogy vigyázz rá! – Adta a kezembe, az ezüst magas sarkút.

- És kitől van kölcsönbe? – kérdeztem, miközben leültem Juliette ágy szélére, s felvettem az egyik felét.

- Alice-től!

Majdnem visszavettem a topánkámat – ez már túl sok volt. Alig ismerem Alice-t és ennyi mindent megtesz… Értem?

- Juliette… Alice miért teszi ezt? Mármint a magánrepülő, a ruha, a cipő… - Felsoroltam a dolgokat, s a ruhát is direkt közéjük tettem, mivel tudtam, hogy az is Alice választása.

- Nagyon megkedvelt! – Hazudott Juliette. Nem akartam szóvá tenni neki ezt, de majd még elbeszélgetek vele…

Úgy éreztem magam, mintha vakrandira készülődnék éppen – akkor még nem is sejthettem, hogy valami hasonlóban lesz részem.

- Azért elárulhatnátok, hogy hova is megyünk tulajdonképp! – Kérleltem őket, amikor már gyalog mentünk az úton.

Nem volt valami szerencsés ötlet magas sarkút felvenni – ennek Juliette-tel ettük meg a levét, amikor kis híján kitörtük a lábunk.

- Dan, ugye szóltál Alice-nek mielőtt eljöttél? – kérdezte Juliette kétkedve.

- Nem, de úgyis tudja, hogy miért mentem el! – Daniel csak megrázta a vállát, ő ennyivel letudta. Akkor meg miért aggódott, hogy nem érünk oda időben?

Bosszúsan sóhajtottam fel, amikor – már vagy ezredszer – rosszul léptem és a cipő sarka majdnem kitört. Még csak az kéne, hogy Alice engem öljön meg. Csak akkor néztem fel, amikor az ismerős ház előtt elhaladtunk…

A Black-ház most már egészen másként festett – befejeződtek az építkezések és a ház át lett festve. Csak egy kicsivel mentünk tovább, majd befordultunk a kiskapun.

A lábam nem akart nekem engedelmeskedni és csak álltam a kapuban. Mit mondok Carlisle-nak, miért hagytam annak idején ott? Nem ezt érdemelte… És az itt történt események után, mégis hogyan kellett volna viselkednem? Amikor erre a házra gondoltam mindig az jutott eszembe, amikor Carlisle-lal először találkoztunk.

- Anne… - Húzott maga után Juliette, amikor észrevetette, hogy lemaradtam.

Engedelmesen követtem, majd amikor megláttam az egész kertet a szám is tátva maradt – gyorsan összecsuktam, amint rájöttem, hogy nyitva maradt.

A kert végben az oltárnál ott állt a menyasszony és a vőlegény. Edward éppen átadta a lány kezét a fiúnak. Edward? Akkor az a lány… Isis.

- Hát nem gyönyörűek? Isis és Dave annyira összeillenek – csacsogott Juliette, de nem is figyeltem rá.

Szememmel Őt kerestem, meg akartam tudni, hogy van… Arcon csapásként ért a tény, hogy a feketehajú lány, kinek hosszú kék ruhája eltakarta az alakját Carlisle-ba karol. Nem néztek felénk, mintha ott sem lettünk volna – a fiatal pár mindenki tekintetét az oltárhoz láncolta.

Megpróbáltam Carlisle-ék mögé kerülni – nem teljesen, csak hogy ne lássanak meg, ha hátrafordulnak. Segítségemre vált egy nagy tölgyfa, ami tetején ott volt a kisház, amit Isis olyan lelkesen magyarázott nekem még annak idején.

Az első hitvesi csók után mindenki örömujjongásba tört ki – mindenki tapsolt, s volt olyan, aki könnyeivel küszködött. Isabellát messziről felismertem és láttam rajta, hogy mennyire nehezére esik elfogadni, hogy lánya férjhez ment. Edward átkarolta feleségét és vigasztalta, majd egy hirtelen mozdulat után - pontosan – rám meredt.

A szívem kihagyott egy ütemet, s csak reménykedtem benne, hogy nem szól senkinek. Mintha hallotta volna a gondolataim – mert elfelejtettem, hogy Edward gondolta olvasó - mosolyogva elfordult, s kislányát szorosan a karjai közé zárta.

Köszönöm, Edward! – üzentem gondolatban, s láttam, hogy Edward rám pillant. Talán nem kellett volna megköszönnöm, mert akkor Edward nem néz hátra, s Alice azt nem veszi észre.

Alice megkövülten állt, s kezéből kiesett a pezsgőspohár – az ital kifolyt… Úgy nézett rám, mintha nem tudta volna, hogy eljövök, vagy inkább úgy, ahogy Juliette… Vajon szerinte se vagyok hasonmás? Vagy miért néz így rám – most már – mindenki?

Hálát adtam az égnek, hogy bebújtam a tölgyfa mögé – senki sem mozdult, csak mindenki halálra vált arccal figyelt az irányomba. Nem láthattam Carlisle értetlen arcát, s nem láthattam annak a nőnek az arcát sem. Talán az a nő is más…

Nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot idejönni. Már akkor fel kellett volna tűnnie a hátsószándéknak, amikor egy magánrepülőre szálltam fel. Vajon Alice teljes titokban szervezte meg ezt? De ha igen, akkor miért néz rám úgy, mintha soha nem látott volna még? Talán nem is engem várt…

Alice megrázta a fejét, majd újból megtette ugyanezt. Mintha alkoholt ivott volna, s az ártott volna neki. Talán nem így képzelte el, hogy így fogok kinézni? És ezért nem álmodtam én? Mert valaki olyanba lettem volna, aki tudott az esküvőről, és ha én megtudtam volna, akkor nem jöttem volna el! És Alice azt akarta, hogy eljöjjek! Csak tudnám miért…

Láttam a hitetlenkedők arcáról leolvasni a döbbenetet, mikor egy kicsivel előrébb léptem - ügyelve, hogy még mindig a fa takarásában legyek. Többek szájáról le tudtam olvasni a ,,lehetetlent” és a nevemet. Alice oldalra pillantott Juliette-ék felé, majd a másikirányba.

Menni fog Anne! Erős vagy! Nem fognak szétcincálni, mindenki meg fog nyugodni! Csak lépj ki, hadd lássa meg mindenki, hogy Te vagy az!

Talán nem ismertek fel? Talán… Juliette sem ismert fel, aztán megkaptam a magyarázatot…

Egy nagy levegő után kiléptem a fa takarásából – de nem néztem jobbra, akkor nem tudtam volna tartani magam. Végignéztem az arcokon – most már nem láttam félelmet, inkább az ismeretlenséget – ami néhány emberrel kölcsönös volt, mivel még soha nem láttam őket. Hát, ezért… nem ismertek fel, csak néhányan!

- Hello! – Azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán meg tudtam szólalni, nemhogy még magabiztos is legyek… - Gondolom nem szerepeltem a meghívottak listáján, de nem nagyon tehettem mást… Ez egyáltalán nem volt jó ötlet… - hajtottam le a fejem. Már megint tönkre teszek mindent!

- Nem teszel semmit sem tönkre! Vagy igen, Isis? – Edward kérdőn nézett lányára, aki miután leolvasta apja szájáról a nevemet, majdnem nénikéje nyakába ugrott. Tudta, hogy Alice szervezte ezt az egészet…

- Már, hogy tennél tönkre bármit is? Alice-nek hála van vagy egy hétre való étel és senkit se zavarsz. Sőt! Én nagyon örülök, hogy itt vagy!

Idétlenül éreztem magam, s csak akkor engedtem fel valamelyest, amikor Alice a karjaiba zárt.

 – Köszönöm, hogy eljöttél! – súgta a fülembe.

És akkor megtettem azt, amit nem szabadott volna… Oldalra pillantva pontosan találkozott a tekintetünk.

Tudtam, hogy most valami rosszat tettem, de képtelen voltam elszakítani róla a tekintetem.

Hogyan mondjam el Neki, hogy szeretem?

Vége az első könyvnek!

 A folytatás: ”A túlélő2 - Az utolsó év”.

18. fejezet | A túlélő

18. LA PUSH-ÜGY

KORÁN REGGEL VOLT – már hat éve a tizenegye óra a korán - amikor felkeltem. Egyszerűen nem tudtam az időmet elpazarolni – jóllehet, hogy kaptam egy kis haladékot, mert anyám gyógyszereit felzabáltam, de akkor sem kaptam tőle öröklétet.

Most kezdtem el megérteni, hogy anya miért viselte olyan jól a hírt – amikor megtudta, hogy rákos. Igazából Nekem volt indokom a gyógyszerfüggősségre – és nem olyan mondvacsinált, mint a többi függőnek – én az életemet akartam hosszabbítani – míg ők az ellenkezőjét.

Alex volt a támaszom ezekben a nehéz időkben – azon gondolkoztam, hogy hogyan nem üldözte el maga mellől a barátját. Nem igazán voltam a segítségére semmiben sem, az elmúlt hat évben! Ez azért szép teljesítmény, ahhoz képest, hogy megfogadtam nem esek depresszióba.

Alex viszont kezdte visszanyerni a lelki békéjét – már nem kellett éjjel-nappal azt lesnie, hogy mikor surranok ki a szobámból egy kis gyógyszerért. Nem tudom, hogy mi történne velem, ha újra gyógyszerhez nyúlok – vagy kell nyúlnom.

Alex olyan volt nekem, mint a bátyám és ezt Ő is nagyon jól tudta. Igaz csak pár hónappal volt idősebb nálam, de ezt nagyon jól tudta hasznosítani – gyakran azzal érvelt, hogy Ő idősebb és sokkal több mindent megélt már.

Néha bemásztam hozzá az ágyba – sokszor éreztem egyedül magam. Nem viseltem egyebet csak egy – jóval – térd fölé érő hálóinget, de Alexet ez nem zavarta.

- Szépségem! – Húzott magához gyengéden, majd maga alá fordított.

- Alex. Alex! Mindjárt kinyomod belőlem a szuszt!

Alex nem válaszolt, csak arrébb gördült rólam, meglökdöstem – ideje lenne felkelnie. Már javában délelőtt van – nemsokára ebéd lesz és nem reggeli. Ha így folytatjuk, akkor teljesen eltunyulunk és kövérek leszünk…

- Alex, mikor ebédelünk? – kérdeztem, de választ nem kaptam, tehát folytattam a beszédet. - Azt mondtad, hogy kíváncsi vagy Cullenékra.

- Hat éve, mikor hazajöttél! – Alex ásított egy hatalmasat, most inkább hasonlított egy kisfiúra, mint egy felnőtt férfira.

- Most már nem vagy kíváncsi? – Felültem és hitetlenkedve néztem Alexet.

- Dehogyis nem! Még szép, hogy kíváncsi vagyok!

Nagyon nagy lelkesedést egy kevésbé lelkes ebéd követte – Alex odaégette az ebéd felét. Nem haragudtam rá, ő viszont igen – saját magára. Hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy nincsen baj, hajthatatlan volt – nem tudta, hogy képes lesz e valaha is főzni.

Miután elfeleztük az ebéd kevésbé égett részét – majd meg is ettük – fáradtan dőltünk hátra a kanapén. Senkinek se akaródzott megszólalnia. Annyi mindent akartam mesélni, de pillanatnyilag képtelen voltam rá. A kínos csöndet Alex szakította meg.

- Láttam a mappád, ami tele van emberek arcával. És még nevük is van! Szóval van képem Cullenék-ről – mosolygott rám szenvtelenül. Az, hogy utálta a másokat még megértettem, de Cullenék egyáltalán nem olyanok… - Kérdezhetek valamit? – Felült és mélyen a szemembe nézett. Bólintottam, bár tudtam, hogy úgyis megkérdezi, amit akar. – Carlisle tetszik neked?

Azt hittem, hogy abban a pillanatban vágom fejbe Alexet – erre a kérdésre nem számítottam. Az addigi önfegyelmem cérnái szétszakadtak – már azt se tudtam, hogy hol a józanész határa.

- Mi a francról beszélsz? Semmit nem érzek Carlisle iránt! Egyáltalán honnan tudsz te Róla? – kiabáltam magamból kikelve.

- Nyugi, mia stella! Csak a mappádban több kép készült Carlisleról, mint az egész családról összesen. Biztosan a tudatalattid jelzett valamit. Nem, te tényleg érzel iránta valamit! – Mutogatott az arcomra, mely két oldalán tűzrózsa égett.

- Tévedésben vagy! Én nem érzek semmit Carlisle iránt! És amúgy is tizennyolc voltam, amikor először találkoztam vele, élőben!

- Nem tudom miért fújod így fel az ügyet… A szerelem nem bűn!

- Nem… vagyok… szerelmes! – tagoltam minden egyes szót külön el, hogy végre felfogja. – És ő is más! Én nem bírnék a… szemedbe nézni!

Elértem azt, amit akartam, Alex kezei ökölbeszorultak és fújtatott is. Gyengéden megérintettem az arcát, majd az öklét. Úgy tűnik, hogy egy kicsit túllőttem a célon.

- Szerinted én ellenzem a te boldogságod? Hát… Én azt akarom, hogy boldog legyél! És nem érdekel, ha az, aki tetszik neked egy más! Te szeretnél más lenni?

Mit válaszolhattam volna erre a kérdésre? Ha azt mondom nem, akkor nem mondok teljesen igazat. Ha igent mondok, akkor sem. Ha olyan más lehetnék, mint Cullenék, akkor örömmel – bár kétségeim vannak -, de ha ez egy esély…

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy akarok-e más lenni, akkor azt mondtam volna, hogy még nem tudom. Ha tudnám, akkor már rég más lennék.

- Szóval Cullenék… De, ha jól vettem ki, akkor Ők másmilyen mások. Tettek valami jót? – Lóbálta meg előttem a kezét. Egy kis fáziskéséssel válaszoltam.

- Megmentették az életünk!

- Hogyan? Miattuk nem jöttek értünk…

- Alex… A dédmamám is más lett, miután leugrott a szikláról. És amikor azt álmodtam, hogy lefejeznek, akkor igazából a dédmamámat fejezték le…

- Ugye, tudod, hogy megváltoztál. – Értetlen nézésemre elkezdte magyarázni. – Külsőleg más lettél, de nagyon szép. És szeretném, ha tudnád, negyven év múlva még mindig szingli leszel, akkor elveszlek feleségül!

- Megcsókolnál egy lányt? Emlékszel még az első napra? Aztán mennyire utáltuk egymást, s végül – tártam ki a karom szélesre – itt tartunk. Mindkettőnk ugyanazért szenvedett.

- Azt még megértem, hogy Téged akartak maguk közé, de engem miért akartak volna?

- Ezen már gondolkoztam én is! Ugye felgyújtották a házatok, és te bent aludtál?

- Igen, aztán észrevettem a tüzet és kimenekültem. Miért? Ennek semmi köze ahhoz, hogy Aro-ék maguk közé akartak volna.

- De igen, ha neked semmit nem ártott a tűz! De ezt kipróbálhatjuk!

Kiszaladtam a konyhába és előkerestem a gyufásdobozt – biztos voltam az elméletemben, mert más magyarázatot nem találtam. Ha beválik az elméletem, akkor Alex igen hasznos lehet… Mellette az én kis álmaim csak haszontalan porszemek.

Hat év alatt minden megváltozott. De amit sose tudtam betartani az, az volt, hogy hallgassak a szívemre. Nem tudtam volna megtenni dolgokat – szívem szerint már rég La Push-ban lennék…

- Add a kezed! – Alex félve nyújtotta nekem a kezét, majd becsukta a szemét. Én viszont teljes HD minőségben láthattam, hogy keze ég, de nem sérül! – Nyisd ki a szemed!

Láttam az arcán átsuhanni a hitetlenkedést – ez lehetetlen volt. Azt mindenki tudta, hogyha bevizezzük a kezünk, akkor egy gyertya lángja felett elhúzhatjuk a kezünk anélkül, hogy megégnénk. De ez ellent mondott mindennel, amit fizikán tanultunk.

- De ez meg, hogy történhetett? Amikor kicsi voltam egyszer anya véletlenül megégetett. Most meg… Immunis lettem a tűzre?

- Úgy tűnik. De ez akkor is lehetetlen! Ha más lennél, akkor mi változna…

- Tudod, hogy mik a mások? Annyira kíváncsi vagyok!

Én nem voltam rá kíváncsi – bőven elég volt az a tudta, hogy mások. Meghagytam nekik, hogy legyen nekik is titkuk. Bíztam benne, hogy így jobb lehetek. El akartam követni életem legnagyobb hibáit, de nem mások élete árán.

Szerettem volna mindent jól csinálni – a hibákat is, amik így érvényüket veszítik. Akartam rossz dolgokat is csinálni – olyan gyermeki csínytevéseket, amiket nem volt alkalmam megtenni olyan idős koromban.

- Azért az egy kicsit ciki, már bocsánat, hogy még senkivel sem… érted… Nem feküdtél le még senkivel… - Terelte el a témát Alex, ezért nagyon hálás voltam neki, mert nem erőltetett semmit.

- Hát… Várok a megfelelő emberre. Nem igazán gondolkoztam még ezen. Tizenöt éves koromban te mentettél meg, mégsem állíthatlak a szoba sarkába, hogy ott legyél… - Alex igazán jót mulatott rajtam.

- Huszonnégy vagy! Annak adod oda a szüzességed, akinek akarod. Kezdtem egy kicsit megijedni, hogy nekem… Nem vállalnám be! – Csúnyán néztem rá, mire védekezőn felemelte a kezét. – Nem azért mert nem vagy szép, hiszen csodálatos vagy, de nem tudnék egy lánnyal olyan lenni, mint egy fiúval. A nemi identitásom egy kicsit bezavar, nem azt mondom, hogy egy hármasban nem lennék benne… - Magyarázott a végén már olyan lelkesen, hogy arca kipirult. – És embernek akarod odaadni? – Kinyújtotta a nyelvét, majd hátraugrott mielőtt megcsaphattam volna.

Én is felugrottam és elkezdtünk kergetőzni – mint két kisgyerek. Tudtam, hogy mire gondolt Alex, de biztos, hogy nem egy mással fogok összejönni! Szeretném emberien csinálni, ez olyan, mint az első csók – amit szintén a megfelelő embernek tartogatok.

- Alexander Gont! Azonnal hagyd abba! Ezzel nagyon megbántottál! – Leültem, mert pontosan tudtam, hogy Alex körülnézés nélkül fog visszaszaladni. Ismertem már annyira, hogy tudjam: azt hiszi megbántott – igazából csak egy kicsit sértett meg, de elfelejtem úgyis.

Alex térde hangosan koppant a padlón – jelezve nekem, hogy megérkezett. Amikor nem szólalt meg tíz perc múlva sem, akkor elkezdtem aggódni.

- Alex? Alex! – kiáltottam fel, amikor a nyakamba borult egy egész vödör hidegvíz. Prüszkölve álltam fel és kezdtem el bokszolni a vállát. Tudtam, hogy ezzel semmit sem érek el, de jól esett.

- Ezt most miért kellett? Hüm? Most az egész hajam még göndörebb lesz, és ezt pont nem akartam. – Csavartam ki a hajamból a vizet. Az nem érdekelt, hogy mindenem csupa víz lett, és a padlót is fel kell mosnom – a hajam volt majdnem mindenem.

- Sajnálom! De amit te csinált, az sem volt fair. Megcsinálom a hajad.

- Oh, köszönöm.

Alex szerette a hajamat formázni – néha hihetetlen dolgokat művelt a hajammal. Voltak őrült ötletei is, de vágatni és színezni nem engedtem – szabatos voltam e-téren, mivel nem akartam, hogy Alex teljesen hasonmássá formáljon.

Szerencsére most csak kivasalta – és jó sok hajlakkot ráfújt, hogy aztán zselével biztosítsa a tartást… Mintha egy hétre biztosítani akarta volna a hajam tartását, pedig biztos voltam benne, hogy másnap már másmilyen hajat fog varázsolni nekem.

- De most komolyan! Mindenképpen embernek akarod odaadni? – kérdezte Alex, miközben az utolsó tincseim egyikét vasalta ki.

- Aham…

- Ez nem volt valami biztos… Figyelj! – Keze az állam alá csúszott, s kényszerítet, hogy a szemébe nézzek. – Engem nem zavarna, ha valaki olyannak adnád oda, akibe még szerelmes is vagy! Sőt! Ha mindenképpen azt hiszed, hogy nekem kell megfelelned, akkor azt mondom: add oda egy másnak!

- Nem akarom másnak adni, mert nem tudom milyen lenne… És talán félek is ettől az egésztől. Lehet, hogy szingliként fogom leélni az életem - tártam szét a karom.

- Én is ezt gondoltam, aztán Matt megváltoztatta az életem. – A Matt névre fintorba húzódott az arcom. Matt igazából az én barátom lett volna, s azóta ellenérzéseim vannak irányába, önkétlenül. – Tudom, hogy szerinted rosszul választottam, de nekem is jár a boldogság. Nem tudom, hogy a nők miért fújják fel azt, ha valaki szakít velük… Ezért jó, hogy a fiúkat szeretem – mosolygott rám, hogy képes lettem volna beleszeretni.

- Hát, örülök, hogy boldog vagy. Tényleg! Csak féltelek… Nem szeretném, ha csalódnál.

- Ha csalódok, akkor majd elmegyek Olaszországba és megnézem, hogy ott mi újság.

- Azt megtiltom! Nem akarom, hogy valami bajod essen, mert tudsz a másokról. Te vagy az egyetlen, aki miatt még akarok élni! – Nevetve ingatta fejét, majd megsimogatta a hajam és kiment a szobából. Egy ideig csak néztem utána, aztán rájöttem, hogy szól a telefonja.

A tükörből most egy mosolygószemű lány nézett vissza rám, akin nem látszottak meg a sérelmek amik érték. Lentről jókedvű beszélgetést hallottam – érthető volt, hogy Alex nem hallotta meg, hogy lementem az emeletről.

Alex – nekem háttal – a kanapén ült, s éppen nevetett. Azt, hogy min nevetett nem tudom, de boldognak tűnt. Általában akkor volt ilyen boldog, amikor Matt-tel beszélt, de a női kacajra visszafordítottam a tekintetem – ki akartam menni a kertbe, nehogy zavarjam őket… Még ma délelőtt is arról beszélt Alex, hogy milyen más a nemi identitása – ezért is furcsálltam, hogy egy nővel nevetgél.

- Persze! De tudod, hogy milyen önfejű! Csak sikerül meggyőznöm… - Egészen biztos voltam benne, hogy Alex Rólam beszélt. Innen kezdett érdekessé válni a beszélgetés menete… - Tudom, hogy nem költözni… De akkor is nehéz lesz rávenni… Tudod nemrég sikerült rávennem, hogy a gyógyszer nem megoldás… - Innen már teljes bizonyosságot szerezhettem, hogy rólam folyt a beszélgetés!

- Alexander Gont! – Csattantam fel, mire Alex rám kapta tekintetét, s majdnem hátraesett. – Mi a fenéről beszélsz és kivel?

- Anne… Félreérted! Most le kell tennem, de megpróbálkozom vele… - Miután elbúcsúzott és letette a telefont felállt és elindult felém. Kinyújtottam a kezem, s megpróbáltam magamtól eltolni – nem sok sikerrel.

- Nem vagyok rá kíváncsi!

- Csak engedd, hogy végigmondjam…

- Kinek árultál el? – Telt meg könnyel a szemem, a legjobb barátom elárult…

- Juliettével beszéltem, és nem árultalak el! Juliette többször is hívott Téged az elmúlt években, de te sosem voltál… magadnál! Érthető, hogy ezek után engem hívott! – Kezdett ő is egyre ingerültebb lenni.

- Juliette hívott? Én… azt se tudom, hogy hol van a mobilom… - Hirtelen letettem a karom és Alex előredőlt.

- Mia stella, szerintünk jót tenne neked egy kis légkör-változás. Tudom, hogy már jól érzed magad, de szerintem jól éreznéd magad Julietténél…

- NEM!

- Azért tiltakozol, mert nem akarod Juliettét is letargiába üldözni vagy, mert nem mered bevallani, hogy… Elmondod, hogy mi történt Vele?

- Nem sokkal a telefonhívásod előtt én béna voltam… Ő majdnem megcsókolt, de akkor szólalt meg a telefon…

- Oh… akkor én akadályoztam meg, hogy te boldog legyél. Azt hiszem ezt soha nem fogom magamnak megbocsátani! De ez azt jelenti, hogy Téged most szépen felpakollak egy gépre, Juliette úgyis három napra vette a jegyet.

- Alex! Én… nem… megyek… sehova! – mondtam el tagolva, hogy felfogja.

- Már, hogy ne mennél? Nem örökre – nevetett fel édesen, de engem most még ez is idegesített – csak pár napra, esetleg hétre. Amíg jól érzed magad…

- De ott nem érezném jól magam. Ha Rá kéne néznem, rosszabb esetben a szemébe… Mit mondhatnék Neki?

- Most beszéljünk teljesen őszintén! Te érzel valamit Iránta? – Alex komolyan nézett a szemembe.

- Tizennyolc voltam… Akkor, ott… én féltem Tőle, aztán amikor majdnem megcsókolt… Tudom, hogy csak azért akart megcsókolni, mert azt hitte Esme vagyok… De én nem akarok valakinek pótszer lenni…

- Ha most odamennél, akkor leesne a pasi álla. Nagyon csini vagy!

- Alex… Én nem akarok vele találkozni! Szerinted várt rám? – tettem fel kétkedve a kérdésem.

- Ezt sose tudod meg, ha itt maradsz.

Alex hirtelen elszaladt mellettem és már csak a szekrény csapódását hallottam. Felmentem utána, de csak azt láttam, hogy bedobálja a cuccaim egy bőröndbe. Felháborodottan fogtam meg a bőröndöt, s szórtam ki belőle a cuccaim.

- Nem megyek sehova!

17. fejezet | A túlélő

17. hallgass a szívere!

Alex azt mondja, hogy a temetés után minden könnyebb lesz. Alex nem tudja, hogy miért estem letargiába. Alex tudja, hogy szerettem az édesanyám. Alex nem tudja, hogy mit csináltam aznap, amikor az édesanyámnak szívrohama volt.

Nem mertem elmondani Alexnek, hogy egy mással voltam. Egy más majdnem megcsókolt, s Alex mentett meg. Vajon akkor mi történt volna, ha tényleg megcsókol? Hazaengedett volna?

Edward vajon elmondta Neki, hogy miért jöttem el? Most szánalmat érez irántam? Ha visszamennék mi történne?

Nem akarok visszamenni! Ott minden olyan más… Alexet vigasztalja Matt, de engem senki. Ez fáj.

Nem igazán szeretek enni mostanság, de azért Alex belém gyömöszöl valamit. De inni szeretek, az tökéletes elfoglaltság, ráadásul a fájdalmat is tompítja.

Alex próbálkozik, hogy kirángasson a szobából – az apjától tanult dolgokat, még régebben. Nem hiszem, hogy el fog érni vele valamit is, de ráhagyom.

Kaptam nyugtatókat is, de nem használtak. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint anya, amikor megtudta, hogy apa rákos. Hasonló volt a szituáció, de mégsem.

Alexet is megviselte azért, de egy férfi mikor mutatja ki, hogy mit is érez? Persze van egy kivétel, de Ő most távol van, és lesz. Nem baj!

- Mehetünk? – Alex hangja rekedtes volt, s a szemei is vörösek voltak. Nem beszéltem senkivel, csak bólogattam.

Alex eléggé megértő volt, s nem erőltetet semmit. Hálás voltam neki, hogy hagyja tönkre tenni az életem.

A temetés után könnyebb lesz…

Sok ember felöltözve talpig feketébe, néhányan elmorzsolnak egy-egy könnycseppet. A pap elmondja a betanult szövegét, s egy fehérrózsát dobok a sírra, majd pedig betemetik földdel.

Apa mellé temettettem, s ez egy kicsit jobb kedvre derített – együtt vannak örökké. Fölösleges lett volna elmenni Volterrába, de ezt csak én tudtam.

Bele kellett törődnöm, hogy sose jön értem Aro, és soha nem leszek más. Pedig most más akartam lenni – túl akartam élni. Carlisle sokkal jobban bírta nálam.

Csak annyit szerettem volna, hogy minden helyre jöjjön. Ha kell bármit megteszek, csak jöjjön rendbe minden.

Kisgyerekes álmokat dédelgettem, mint például, hogy egy kívánságra teljesül a kívánságom. Persze nem történt semmi, továbbra is hallgattam a részvétnyilvánításokat.

Alex kísérgetett mindenfelé, de hagyta, hogy a tízedik pohár pezsgőt is megigyam. Többen rossz szemmel néztek felénk, de nem nagyon tudtak érdekelni.

- Most már menjünk haza – irányított Alex a kijárat felé.

Semmi kedvem sem volt hazamenni, hogy a falakat bámuljam. Bár a falak nagy szolgálatot tesznek most. Szerettem volna mást is csinálni az iváson kívül, de nem sikerült. Nem volt semmiféle célom – az egyetem ötletét végleg elvetettem.

Aztán, hogy pasit találjak már rég elvetettem – mintha a majdnem csók után nem érdekeltek volna a férfiak. Viszont Carlisle okozott egy töprengési lehetőséget.

Két lehetőség volt – de egyik sem tetszett igazán, félelemből.

Az A. variáció szerint Carlisle csak azért akart megcsókolni, mert nagyon hasonlítok a volt feleségére.

A B. variáció szerint szerelmes lettem Carlisle-ba. Ezt alátámasztja a furcsa bizsergés, amit akkor éreztem, amikor hozzámért – igazából ez lehet, hogy csak egy rejtett vágy volt.

Tizennyolc évesen az emberlánya nem kerül letargikus állapotba és nincs teljesen kétségbeesve. Tizennyolc évesen azért kéne aggódnom, hogy felvesznek-e az egyetemre.

Ha választhatnék egy új életet a múltban, akkor nem tudom ki lennék. Inkább a jelent, vagy a jövőt változtatnám meg – mindkettőre lett volna lehetőségem, csak nem éltem vele.

Alex beköltözött a nappaliba, én váltogattam, hogy hol alszom. Anyuék szobájában sok ,,érdekességre” tettem szert. Az egyik, hogy apa gyógyszerei még megvoltak, a másik pedig, hogy anyué is.

Új szenvedélyem egy nap alatt meglett, s a jó az volt benne, hogy Alex nem is tudott róla. Teljesen belefeledkezhettem a gondolataimba, csak pár szem bogyó és máris szebbnek láttam a világot. Állíthatom, hogy jobb volt, mint az ital.

Idővel belenyugodtam abba, hogy nekem sose lesz normális életem. Sose lesz férjem és gyerekeim. Helyette egy gyógyszerfüggő lettem.

- Anne, csak tudnám, hogy miért teszed ezt magaddal – siránkozott Alex.

Emlékszem, mikor Alex rajtakapott, hogy gyógyszerekhez nyúltam majd’ szívrohamot kapott. Annyira elsápadt, hogy megijedtem.

- Így nem fáj annyira.

De azért azt hozzá kell tennem, hogy soha nem emeltem az ,,adagot”. Maximum hármat vettem be, s azt is általában este elalvás előtt.

Alex ezt nem érthette, hiába mondta az ellenkezőjét. Lehet, hogy neki is meghaltak a szülei, de ez sokkal súlyosabb volt. Persze van abban valami, hogy huszonnégy évesen még mindig nem léptem túl. De még azt se mondhattam az édesanyámnak, hogy szeretem.

És tizennyolc évesen rengeteg más hibát is elkövettem, amikről nem szerettem beszélni. Még Alexnek se, főleg neki. Függtem Alextől és tudtam, hogy nem bírná elviselni, hogy majdnem egy mástól kaptam meg életem első csókját.

És idővel arra is rájöttem, hogy többet éreztem Carlisle iránt, csak magam se tudom, hogy mit. Szerelmes nem lehettem belé, mert… lehetetlen volna.

Túlságosan bennem éltek Esme érzései – akivel mellesleg már jó ideje nem találkoztam, talán megbántottam valamivel. Carlisle egy idősebb férfi, akinek csak egy hasonmás voltam. Múló gyengeség mindössze.

Nem tudom, hogy a csókot ki bánta volna meg előbb, de az biztos, hogy én akkor is elmenekültem volna. Pedig mennyit vártam arra… Végre egy jóképű, rendes pasi, és mégse lehet köztünk semmi.

- Talán vissza kéne menned Juliette-hez – próbálkozott Alex.

- Nem akarok Cullenékkel találkozni. Jól elvagyok itthon.

- Tönkre teszed az életed, de hozzám ne gyere sírva, hogy nincs barátod még hatvan évesen se. Hat éve mindennap begyógyszerezd magad, de ezzel semmit sem érsz el. Másmilyennek ismertelek meg.

- Meghalt az édesanyám és én nem voltam itt. Utálom La Push-t! És sose fogok oda visszamenni!

Becsaptam az ajtóm, hogy ne kelljen látnom Alex arcát. Lehet, hogy mindenkit elveszítettem és csak Alex maradt nekem, de néha már idegesít. A hülye okoskodásaitól megfájdul a fejem.

Már éppen lefekvéshez készülődtünk és nálam volt a napi adagom. Egy pohár vízzel lenyeltem a bogyókat, majd vártam, hogy jöjjön álom a szememre.

- Rokonok vagyunk? – Esme leült velem szembe. Úgy mért végig, mint egy elmebeteget.

- Valami olyasmi. Bár, ha ezek után kitagadsz megértem. Nem érdemlem meg, hogy a családodba tartozzak – bújtak elő első könnycseppjeim.

- Kis tündérem, hát nem veszed észre a jeleket? Mindennek megvan az oka. Tudtad jól, hogy édesanyád elfogja intézni, hogy ne legyél jelen a halálánál. És tudta, hogyha kórházba kerül mit fognak csinálni az orvosok.

- Rájöttem, de ez nagyon nehéz.

Esme az ölébe húzott és a hátamat kezdte el simogatni. Olyan megnyugtató volt így lenni.

- És azt is tudod, hogy Carlisle miért akart megcsókolni? – Hangja nem volt vádló, pedig minimum annyit megérdemeltem volna azok után, hogy szerelme meg akart csókolni.

- Mert azt hitte, hogy te vagyok – mondtam ki a nyilvánvalót.

- Nem. Azért akart megcsókolni, mert érezte a vonzást. Vonzod a volt férjem. Egyet tudok tanácsolni, most utoljára, remélem megfogadod.

- Biztos lehetsz benne!

- Hallgass a szívedre!

Lehunytam a szemem, majd nagyokat pislogtam. Tudtam, hogy mindenre képes lennék, csak a szívemre nem tudok hallgatni.

A szív mondhat bármit, ha az ész az erősebb. Pedig, ha a szívemre hallgatnék biztos, hogy minden egyszerűbb lenne.

„Mit ér, hogy a szívem most is ver, és dobban, ha senki nem felel. Hiszem még, csoda megtalállak majd. Minden csak hozzád hajt!”

 Nem akartam ezzel foglalkozni, csak el akartam felejteni a gyógyszereket. Nem érdekelt már semmi – huszonnégy éves koromban még mindig szingli vagyok és ez nem is fog változni.

Csak annyit szerettem volna, hogy megtörténjen az a csók – az első csókom. Ha már más lehetőségem nincs, akkor egy mással hagy csókollózzak.

Persze nincs jogom tönkretenni Cullenék életét. Úgy meg mégse mehetek oda, hogy ,,Hello, csak azért jöttem, hogy megcsókolj!” Nem voltam szerelmes Carlisle-ba, de rá kellett jönnöm, hogy most szerelmes lettem Belé.

Persze ezek az érzések mindig csak érzések maradnak. Ez egy bonyolult élet. Lehet, hogy az itteni fiúk még keresik a nagy Ő-t? Vagy csak az én életem ilyen bonyolult?

Megint megpróbálkoztam az elalvással. És nem is kellett csalódnom, az álmok nem kerültek el.

– Nem ezért vagyok itt most – szakított félbe Edward, és még egy lépést tett felém. Önkéntelenül hátráltam ismét – mintha valami bizarr násztáncot jártunk volna, ami közben az ő mozdulataira azonnal az ellenkezőjét reagáltam. – Beszélnünk kell… Kettőnkről.

– Megmondtam már, hogy nincs olyan, hogy kettőnk! – csattantam fel. Szemeimmel a fák felé pillantottam, de tudtam, hogy esélyem sincs emberként elég gyorsan futni. Edward még azelőtt elkapna, mielőtt közéjük vetve magam átváltoznék és elmenekülnék. Nyílt terepen nem mertem alakot váltani, mert így túl nagy volt az esélye annak, hogy a szél felém hozza ismét Edward illatát, én pedig nem tudom uralni a farkasösztöneimet.

– Dehogy is nincs. Mindig is volt. Amióta csak megismertelek – Edward tekintete ellágyult. – Isabella, hát nem látod? A sors egymásnak teremtett minket – tárta szét a karjait. Nagyot nyeltem.

– Nem értem, miről beszélsz… – ráztam meg riadtan a fejemet. Az nem lehet, hogy Alice a bevésődésemről is mesélt Edwardnak… Ennyire nem árulhatott el!

– Arról, hogy mindennél jobban szeretlek! – A szívem áruló módon vadul kalimpálni kezdett. – És te is szeretsz engem. Mi ketten… – mutatott rám és magára. – …nem élhetünk egymás nélkül. Ez… olyan lenne, mintha egy közös szívvel létező sziámi ikerpárt félbevágnának. Legalább az egyikük belehalna, de valószínűbb, hogy mindkettő – magyarázta olyan lelkesedéssel, ami megijesztett.

***

Azt hittem, soha többé nem kell átélnem ilyen fájdalmat, de a tűz pont úgy marta végig a csontjaimat és ereimet, mint pár hete a barlangban. Sikítani akartam, talán, meg is tettem – nem voltam biztos benne. Hidegséget éreztem az oldalamnál, ezért megpróbáltam a lehető legközelebb bújni hozzá, hogy enyhítse a lángokat, aztán a hideg eltávolodott tőlem, és helyette valami puha vett körül – valami barack illatú. Könyörögtem a hűvösségnek, hogy jöjjön vissza, de csak apró érintéseket kaptam, amik mintha tapogatták, vizsgálgatták volna a testemet. Megfogták a homlokomat, aztán a szemhéjaim húzták feljebb, én pedig homályos foltokat látva próbáltam újra visszacsukni őket. Aztán a kutató érintéseket egy másik simogató kéz váltotta le.

***

Nem éreztem semmit, de tudtam, hogy biztonságban vagyok. Hiszen a sötétség végén ott volt a fény – nekem csak annyi dolgom volt, hogy elmenjek odáig.

Valaki nem akart elengedni, s fájt, hogy nem tehettem mást. Aztán a fénybe megpillantottam a szüleim. Ijedten néztem vissza a sötétségbe.

Választanom kellett. Vagy a sötétség kételyeibe vetem magam, vagy csatlakozok a szüleimhez. Nehéz döntés volt és az időm is egyre fogyott.

Megpróbáltam felidézni, hogy miért vagyok itt. Csak homályos emlékeim voltak róla, hogy szerettem valakit, vagy valakiket. Az életemnél is jobban szerettem őket.

De azt is tudtam, hogy van egy férfi, aki nagyon szeret engem és nem élné túl, ha elveszítene. És én sem akartam elveszíteni. A szüleim rám mosolyogtak, majd eltűntek, s helyükön Esme jelent meg.

- Vigyázz Rá nagyon! – suttogta, majd visszalökött a sötétségbe.

Futva igyekeztem az alagút másik vége felé, de az sehol sem akart felbukkanni. Kétségbeesve néztem körül, aztán megéreztem, hogy valahol tűz van.

Ismertem az érzést és azt is tudtam, hogy mi lesz a vége – már csak ki kell várnom a végét. Mert utána minden rendbe fog jönni.

Hallottam a külvilágot, legfőbbképp Szerelmem bocsánatkérő hangját. Be akartam neki bizonyítani, hogy milyen erős vagyok. Minden egyes előtörő sikolyt gondosan elfojtottam, s csak vártam…

***

A madarak a vízparthoz közelítettek. A nádat éppen a szél megfújta, s ezért egy kicsit eldőlt. A Nap megcsillant a hullámokon.

A vízpart mellett volt egy erdő is, az erdő mélyén egy füstoszlop jelezte a házikót. S még egy grizzly is előbukkant, ahogy egy szamócást szemlél meg közelebbről.

Az ecsetet ledobtam az ágy melletti nejlonra. Amióta nekem is jó a hallásom fel tudok készülni a váratlan dolgokra. Néhány váratlan dolgot nem bántam, sőt még élveztem is.

Szerelmem hátulról átölelt, majd egy csókkal jutalmazta legújabb részletét a falfestményemnek.

- A grizzlyt csak azért festettem rá, mert Emmett megkért rá. De illik a képhez. És Alice, hogy áll a vadonatúj szobánkkal?

- Nemsokára kész.

- Én is nemsokára kész leszek – mosolyogtam rá sejtelmesen. – De most kifelé – toltam az ajtó irányába. – Ez mindenkinek meglepetés lesz – mondtam egy kicsit hangosabban.

Örültem, hogy Alice rám hagyta ennek a szobának a kifestését. Az óriás családfának a befejezéséhez szükségem volt egy kis segítségre.

Edward volt az egyetlen, akit kivételesen beengedtem a meglepetéshez. A fa elég nagy volt, hogy az új generációk is elférjenek majd rajta. És persze a legkisebbek párja is rá fog majd férni – a rubrikák elég nagyok, hogy két név is elférjen bennük.

Legalulra kerültünk Szerelmemmel, majd felettünk a ,,gyerekek”. Gondosan kidolgoztam a fát, hogy ahol nem lehet gyerek ott ne legyen még több rubrika, viszont ki lehet bővíteni.

- Szerinted ez így jó? – Kérdeztem Edwardot.

- Tökéletes. És a többieknek is nagyon fog tetszeni, ez biztos!

Nem akartam felkelni, még nem. Olyan szép volt ez az álom, s még a végét se tudom. Sose tudom meg az álmaim végét, pedig néhánynak olyan jó lenne tudni.

Alex meglepődött, amikor lementem a konyhába. Eddig mindig Ő készítette el a reggelim – és minden egyebet. Kutakodó tekintete láttán kitártam a kezem.

Azt hihette, hogy már reggel is rákaptam a gyógyszerekre, pedig éppen leszokóban voltam. Könnyebb volt nekem, mint egy igazi függőnek, mert én alapból csak este szedtem be bogyókat.

Hálás voltam Alexnek, amiért megbízott bennem. Nem jött utánam és az emeletre se ment ellenőrizni a mennyiséget. És azért is hálás voltam Alexnek, hogy itt volt velem a nehéz időkben.

Miután megettem mindkét szendvicset felmentem és kiválogattam a ruháimat. Előkerült anya fekete kardigánja is, amit gondosan összehajtogatva betettem egy dobozba – minden dolgot, ami a szüleimre emlékeztetett egy dobozba összegyűjtöttem.

A ruháimat csak azért válogattam ki, mert volt olyan, amit egyszer se vettem fel és nem is szándékoztam felvenni. Azokat a ruhákat viszont előtérbe helyeztem, amik egy kicsit nyitottabbak voltak. A fejembe vettem véglegesen, hogy legalább az első csókomat megkapom.

És bebizonyítom mindenkinek, hogy milyen erős vagyok. Az édesapám halálán is túltettem magam, akkor az édesanyámén is. Hiszen már rég nem is a gyászról volt szó, hanem csak a feldúltságról. Senkinek nem kívánnám ezeket a dolgokat, még az ellenségeimnek se.

Igazából fogalmam se volt, hogy hogyan kéne helyretenni az életem. Olyan tervek, mint például az esküvő, egyetem szóba se jöhettek. Még a családról is le kell mondanom…

A kezemet néztem, ahol a bőr mindig is halványabb volt. A régi emlékek hatására teljesen összetörtem. Hibába estem, mert egy olyan férfiba szerettem bele, akibe nem szabadott volna, s ezt nem másíthatom meg – még mindig volt olyan, amikor tagadtam, még magam előtt is.

Egy tizennyolc éves lány még nem tudja, hogy mi az a szerelem! Csak azt hiszi, mert szeretné, ha az, amit érez tényleg SZERELEM lenne. És én tizennyolc évesen nem voltam szerelmes, hogy aztán mi történt, hogy megkedveltem Őt…

16. fejezet | A túlélő

16. Bocsánat

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem a lépcsőt. Az első fokig meg sem álltam. Nem ütöttem meg magam nagyon, de azért ezt az élményt kihagytam volna – csakúgy, mint a reggeli forrázást.

Juliette úgy talált rám, hogy még a földön ültem. Az volt a tervem, hogy egy kicsit pihentetem magam, mert nem tudhattam, hogy a fejemet mennyire ütöttem be. Nem akartam szédelegni.

- Jól vagy? – Juliette kezét felém nyújtotta, de én eltoltam.

- Igen, csak még nem vagyok biztos a lábamba.

Egy ideig még elüldögéltem a földön, majd erőt vettem magamon és felálltam. A szoba nem kezdett el forogni, s ezért igazán hálás voltam neki. A fejem nem fájt, s Juliette elmondás szerint csak egy halvány csík jelezte a tarkómon, hogy legurultam a lépcsőről.

Persze nem is fájhatott volna a fejem Juliette-nek hála – ugyanis belém tuszkolt, míg a földön ültem egy fájdalomcsillapítót. Nem akartam bevenni, de Juliette megfenyegetet.

Úgy döntöttünk, hogy tényleg neki vágunk La Push-nak. Juliettemindenképpen el akart haladni Cullenék háza előtt, de én inkább visszafordultam. Láttam elmenni Danielt és egy másik fiút, de inkább nem szóltam nekik.

A fájdalomcsillapító hatásának elmúlásával kezdtem megérezni a halvány csík által okozott zsibbadást. Aztán a ,,rég elfeledett” forrázás hatására megvékonyodott bőrréteg is piszkosul elkezdett fájni – olyan érzés, mintha valaki csipkedné a kezed.

Aztán amikor ránéztem – ellenőrzésképp, hogy nem csipkedik a kezem – csak egy kétszeresére dagadt csuklót láttam. Fájdalmat nem éreztem, bár tartok tőle, hogy nem sokáig. Mivel mozgatni tudtam, így a törést első kézből kizártam.

Nem akartam szólni Juliette-nek, mert Ő biztos felfújná ezt az egészet. Én pedig nem akartam semmi mást, csak jól érezni magam. Nincs szükségem Juliette aggódására.

Persze ami elkerülhetetlen az elkerülhetetlen! Nemcsak, hogy Juliette közelített felém, rögtön Alice táncikált mellette. Juliette lelkesen bólogatott, míg Alice tovább csacsogott.

- Hello! – Alice közvetlenségét még nem sikerült megszoknom, ez nekem túl gyors volt.

- Szia, Alice! Mit csinálsz te errefelé? – Úgy döntöttem, hogy felveszem a csevegő-pozíciót és természetesen fogok viselkedni.

- Csak sétálok, ellentétben veled. Tán nem szabad? – Tökéletes szemöldöke egy ráncba szaladt a homlokán. – Hallottam a reggeledről… nem kéne megmutatni egy orvosnak?

Már válaszolni akartam, hogy egy elsőfokú égési sérüléssel egy orvos nem igazán tud mit kezdeni, mert amit megtehetne azt már otthon én is megtettem.

Persze a lépcsősbaleset következtében a csuklóm a duplája lett, amit nem ártana megmutatni egy orvosnak. De nem rajongtam az orvosokért, legszívesebben jó messzire elkerültem őket.

- Ugyan, csak a csuklód megnézi egy orvos és aztán mehetsz utadra – unszolt Alice, s a már mellé ért Juliette.

- Semmi, de semmi szükség, hogy egy orvos… - Nem fejezetem be a mondatot, mert hülyén hangzott volna.

Valami olyasmit akartam mondani, hogy ,,Arra semmi, de semmi szükség, hogy egy orvos megtapogasson”. Persze, ha az orvos egy nő…

- Inkább szenvedsz a fájdalomtól? – Juliette hangja ott visszhangzott a fülemben.

Akartam neki válaszolni, hogy nem is fáj, amikor két dolog is történt. Az egyik, hogy a fájdalomcsillapító hatása teljesen megszűnt létezni, s a kezembe nyilalló fájdalomtól majd’ bepisiltem.

A másik dolog a lelkemet ,,sebezte meg”. Olyan ellenségesen még nem néztek rám, mert nem is adtam rá okot. Nem szerettem megbántani az embereket és, hogy akartam volna még nem is fordult elő. A tegnapi incidens viszont az én hibámból történt.

Mellettem ment el és én mégsem mertem megszólítani. Vagy csak egyszerűen, normálisan kinyögnöm valamit.

- Bocsánat – suttogtam, de kételkedtem benne, hogy meghallotta.

 Csak elment mellettem, s még csak rám se nézett. A fájdalom a csuklómba még kínzóbb lett. Idegesen tekintettem hátra, majd Alice-ékre.

Fogalmam se volt róla, hogy mit csinálok. Egyszerűen csak futottam és nem foglalkoztam azzal, hogy mit gondolnak rólam mások.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy más bocsánatért fogok könyörögni – mert mindent elterveztem, ha nem akar meghallgatni akkor könyörögni fogok neki. 

Majdnem nekimentem a hasának, amikor egy szempillantás alatt megállt és szembe fordult velem. Eléggé kimerítő volt a futás, pedig nem is kellett megtennem egy nagy távot, csak túl gyorsan ment.

Megvárta míg kifújom magam, addig a hátam mögött álló Alicet és Juliettét figyelte. Azt nem is tudtam, hogy Edward mióta áll a két lány mellett, de mikor hátrafordultam már ott állt.

- Kérem – néztem rá még mindig pihegve.

- Mit szeretnél? Igyekezz, mert munkába igyekszem.

- Sajnálom! Én tényleg nem akartam magának fájdalmat okozni, távol álljon tőlem. De meg kell értenie, hogy Esme nekem fontos volt. Én nem ismerhettem őt, míg élt.

- Erre nem érek rá. – Láttam, hogy nagy erőfeszítésébe telik, hogy ne legyen dühös a hangja. – Azt képzeled, hogy csak azért, mert névrokona voltál Esmének mi mindent elmesélünk neked Róla? Hát most figyelj ide, egyszer mondom el, hogy hagyd békén a családom és engem! És a sírt is kerüld el! – Az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy érezhettem hűs leheletét.

Pofoncsapásként ért a tény, hogy egy mellékes személy kitiltott a ,,második családomból”. Mert Cullenék azok voltak, akárhogy ellenkeztem – a dédmamám második családja…

- Ezt nem teheti! – Kiabáltam utána, majd minden bátorságomat összeszedve beszélni kezdtem. – Most Én mondok Magának valamit, de jól figyeljen. Maga kihozott a sodromból, amit elég nehéz. Magának ahhoz joga van, hogy eltiltson a családjától, ha ők is beleegyeznek, vagy egyetértenek magával. De ahhoz NINCS JOGA, hogy eltiltson a sírtól! Nem érdekel, hogy mit talál ki, hogy távol tartson tőle.

- Mégis eltiltalak! – Carlisle hátat fordított nekem és folytatta az útját.

- Nem tilthat el a dédmamám sírjától!

Nem nézett hátra, csak egy pillanatra megtorpant. Mintha mi sem történt volna folytatta útját.

Elegem volt Esméből, mert miatta van ez az egész! Ha ő nincs akkor engem nem akarnak megölni, majd eltiltani valamitől, ami fontos nekem.

- De ha Ő nincs, akkor te sem lennél – mutatott a lényegre Edward.

- És, ha nem akarok lenni? Edward tudom, hogy mit érez, de mit tudnék ellene tenni? Ha rám néz, csak undort tudok róla leolvasni. Nem akarok haragban elválni, de holnap elmegyek és…

- Találunk megoldást. A kezedet viszont mutasd meg egy orvosnak – mondta Edward, de egészen mást nézett, mint a csuklóm. – Ebben a ruhában tényleg elgyengíted az emberfiát, még Carlislet is – kacsintott rám, majd visszaindult.

Nagy erőt vettem magamon, majd intettem Alice-éknek, hogy segítsenek. Ha nem kapok egy kis útmutatást, akkor még a végén a világ túlsófélén találom magam.

- Szóval merre találok egy orvost?

Alice és Juliette összenéztek, majd egyszerre indultak el arra, amerre Carlisle is ment. Szépen lassan mentünk – én azért, mert nem akartam olyan gyorsan találkozni az orvossal, a lányok pedig nem tudom miért.

Amikor megálltunk az épület előtt a gyomrom egy jó nagy gombóccá állt össze – már véglegesen. Az út mindössze tíz perc volt én mégis csak két percnek érzékeltem.

Aztán már csak azon törtem a fejem, hogy hogyan békítsem ki Carlislet. Egy indián asszony elvezetett a doktor szobájába, mert éppen egy beteget nézett meg.

Nem értettem, hogy miért nem egy vizsgálóba visz, s ezt szóvá is tettem.

- Tele vagyunk, de nyugodjon meg. Dr. Cullen csodálatos orvos.

A név hallatán kis híján kiugrottam az ablakon. Az nem lehet, hogy pont vele kell összefutnom. Miért történik ez velem?

Az ajtónak háttal ültem és egy orvosi könyvet olvasgattam – amit az asztalon találtam. Azzal az elvvel, hogy már így is utál, mi bajom lehet belőle.

- Jó napot! Elnézést, hogy itt kell megvizsgálnom, de Nokomis már biztos elmondta az okokat.

- Semmi gond. Azt is megértem, ha most kidob az irodájából – néztem Carlisle-ra, aki majdnem hátraesett a meglepetéstől. Láttam rajta, hogy a kilincs felé nyúl, valószínűleg, hogy elküldjön. – De, előtte megnézhetné a kezem. Reggel eléggé belefeledkeztem a gondolataimba és leesetem a lépcsőről – a mondat végére már paradicsom vörösbe ,,tündököltem”.

- Mutasd!

Carlisle nagyon óvatosan vette kezébe a – kétszeresen - sérült kezem, majd a kötszert is eltávolította, amivel az égési sérüléseim rejtegettem.

Jól esett hideg keze a megégett felületen, de ahol hozzámért ott elkezdtem bizseregni. A levegő bent szorult a tüdőmbe, amikor Carlisle szinte áthajolt felettem, hogy félrehúzza a hajam – beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy a fejemen található csíkot nézi.

Válla alig pár milliméterre volt az orromtól, ami egy ismeretlen illatot szívott magába. Rájöttem, hogy Isis miből ismerte fel, hogy egy nővel volt – most egész más illata volt, nem az a fűszeres tömény virágillat.

- Nem tört el, csak zúzódott – állapította meg, amire magamtól is rájöttem. – Viszont a lépcsőleeséstől nem lehet égési sérülést szerezni.

- Aha, azért ennyire nem vagyok analfabéta. Ezt még korábban szereztem, amikor a forró kávé a kezemre ömlött.

- Ömlött? Hogy ömölhet ki úgy a kávé, hogy a saját kezed égesd meg vele?

- Nem vagyok béna, csupán csak… Megijesztettem Juliettét és leöntött – mondtam el a teljes igazságot.

Carlisle elmosolyodott, én pedig hirtelen nem is tudtam, hogy hol vagyok. Hiába tisztáztam magammal, hogy nem vagyok Belé szerelmes, attól az érzés még ugyanúgy ott volt.

Az életem nem tudtam volna elképzelni vele… De, mégis! Hiszen tökéletes, és éppen ezért nem lehetünk együtt. Ő tökéletes, de én akkor is csak egy hasonmás vagyok, egy pótszer.

- Én is el szoktam merengni. Általában a régi időkről, főképp az Esmével töltött időkről. Sajnálom, ha megbántottalak, én nem ilyen vagyok. De elveszítettem, akit a legjobban szerettem és ez nehéz. Túlélni Nélküle? Lehetetlen! – A mosolygós arc elkomorult.

- Nem lehetetlen. Nehéz, de túl lehet élni. A halál fájdalmas, főleg ha kétszer is meghal az ember. Tudom, hogy csak az indulatok beszéltek Önből. Ha látta volna az anyámmal fojtatott veszekedéseink – fojtottam el egy mosolyt. Vicces volt visszagondolni, hogy tízévesen kioktattam az anyám.

- Kérlek, tegeződjünk. Ennyi jár azok után, hogy kis híján szívrohamot okoztam. Nem volt szándékomban, hogy betöröm a falat, de így alakult.

- A másokeléggé erősek. Semmi gond, és a szívem köszöni szépen jól van és volt.

-  A másoknak, ahogy te fogalmaztál, eléggé jó a hallásuk is. És a szaglásuk, a látásuk…

- Jó, oké. Egyszóval tökéletesek, már ami az érzékszerveket illeti. De nekem tökéletes, ami megadatott.

- Nem vagyunk tökéletesek, bár mindenki ezt hiszi. Az emberek is különlegesek, vannak olyanok, akik még jobban, mint embertársaik. Egy időben fojtattam kutatásokat ennek kapcsán, s igen érdekes dolgokra bukkantam.

- Akkor te tudod, hogy például Edward miért tud a gondolatokban olvasni? – Bólintott. – És, hogy lehet valakiből más? És, ha valaki mondjuk halálos beteg, akkor a mássá válás nála is működik? Csak mert akkor lehet, hogy anyu…

- Én csak akkor változtattam át valakit, ha már haldoklott. És olyan példa még nem fordult elő, hogy valaki halálos betegen változott volna át. Igaz, Edward spanyolnáthába haldoklott, de szerintem te másra gondoltál. Nem a korodnak megfelelően viselkedsz, félre ne értsd, csak furcsa.

- Hát, igen. Már kilencéves koromba fel kellett nőnöm, de egyáltalán nem bánom. Én gondoskodtam apukámról és ez jó. Anyunak muszáj volt munkát keresnie, én pedig másodikos voltam és egyedül jártam haza. Persze fájdalmas is volt, látni, hogy a mindig erős apám betegen fekszik az ágyában… Igazából akkor kezdett megromlani édesanyámmal a kapcsolatunk, amikor talált munkát.

- Mi történt az apukáddal?

- Elveszítettem, ahogy az édesanyámat is fogom. Makacs egy nőszemély, és szülinapi ajándékot nem illik visszautasítani. De már eléggé feldolgoztam ezeket a dolgokat.

- Elveszíteni valakit… De, hogy történhetett ez?

- Agydaganat… Az orvosok azt mondják, hogy vannak, akik hajlamosak elörökölni. A nagypapám is abban halt meg. Eléggé rémisztő, főleg, hogy édesanyámnak szintén agydaganata van.

- Akkor el kell végezni egy CT-t, s máris ki van szűrve, ha van valami.

- Már készült – mosolyogtam. Minden épeszű ember jóra gondol, ha valaki mosolyogva közli a tényeket. Persze, szerencsére a CT felvétel jókat mutatott. – A CT felvétel jókat mutatott, meg is kaptam a jogosítványom. Gondolom, ha valamit találtak volna, akkor nem kapom meg az engedélyt.

- És, hogy viseled a tudatot, hogy anyukád bármikor meghalhat? – Az őszinte, nyílt kérdéstől egy kissé megzavarodtam. Nem is olyan rég ez a férfi, aki előttem áll, utált. Most pedig arról érdeklődik, hogy…

- Egész jól. Csak biztos vagyok benne, hogy nem akarja majd, hogy lássam. Majd csak lesz valahogy.

- Csodállak – mondta, miközben a kezemet igyekezett bekötni.

- Engem? Az amin most keresztül mész, fájdalmas, de van egy jó hírem! Ha megpróbálod mással elütni az időd, akkor nagyobb eséllyel éled túl a gyászt. És talán, bár tudom, hogy ez most még így ijesztő, de arra is van némi esély, hogy újra megtalálod a boldogságot.

- Esmét nem tudja senki helyettesíteni – mordult fel. Az ölembe ejtettem a kezem és farkasszemet néztem Vele.

- Nem helyettesíteni, hanem kipótolni – fogtam meg a kezét. Hidegnek hideg volt, de mégis… olyan selymes. – Egy kedves lány, egy mosoly vagy egy gesztus, csupán ennyi kell. Persze nehéz, mert meg kell felelni valaminek, amit már a férfi megszokott. Egy-egy lopott csók, vagy gyengéd érintés – mosolyodtam el a gondolatra, hogy álmomban mennyi mindent csináltam.

- De egy új valaki lehet, hogy ezeket nem viselné el – szomorodott el a férfiarc. Biztos a régi szép időkre gondol. 

- Hát, ha engem kérdezel, egy próbát megér – simítottam végig az arcán. – Szerintem az idősek otthonában találsz megfelelő embert – nyújtottam ki a nyelvem.

Kezdtük mindketten elengedni magunk. Csak két hasonló cipőben járó ember voltunk, akik jól megértették egymást. Egy alig tizennyolc éves lány bőszen magyaráz egy idősebb férfinak, hogy milyen elveszíteni valakit, majd túlélni.

Persze a két eset csak hasonlított egymásra, mert egy apa elvesztése és egy szerelem elvesztés között elég nagy a különbség. Nagyon szerettem volna segíteni Carlislenak, de kevésnek bizonyultam.

- Szóval, doktorúr, mi a teendő? – Értetlenül nézett rám, mire felemeltem a kezem.

- Hát, csak pihentesd sokat – nem fejezte be a mondatot, és én csak vártam. Kezébe vette az arcom, s azt hittem, hogy megint megnézi a fejem, hogy arra mondjon valamit, de nem ez történt.

Orra súrolta az enyém, de nem akart semmit elsiettetni. Kezemet mellkasára helyeztem és figyeltem, hogyan emelkedik a kezemmel együtt. Aztán kezem lecsúszott a szívére, de az nem dobogott – nagyon megijedtem, de mellkasa mozgása megnyugtatott.

Annyira élőnek tűnt, főleg most. Olyanok voltunk, mint két tinédzser, akiknek ez lesz az első csókjuk – ez részben igaz is volt, mert engem még sose csókoltak meg.

Már éreztem hűvös leheletét ajkamon, amikor a telefonom csörgése kiragadott minket a meghitt pillanatból. Bosszúsan keresetem elő a telefonom, s anélkül, hogy megnéztem volna ki hív csak morcosan beleszóltam a telefonba.

- Mi van?

- Anne… - A férfihangra összerezzentem. Miért keres engem? – Sajnálom, Anne! Én, én azonnal kórházba hoztam. Anne, az édesanyád… itt hagyott bennünket.

Alex szavait alig tudtam felfogni. Nem! Miért kellett nekem eljönnöm ide? Úr isten!

- Mi… mi történt?

- Szívroham.

De legalább nem kellett szenvednie, mint apunak. De miért nem mondhattam utoljára, hogy szeretem? Azt akartam, hogy tudja, s elküldött!

Köszönés nélkül távoztam az irodából, majd az egész épületből. Könnyeimmel küszködve szaladtam végi La Push főútján. Voltak, akik megbámultak, s akadtak olyanok is, akik a kórház felé vették az irányt.

Alice Juliettével a nappaliban ült. Nem szóltam semmit, csak összeszedtem a cuccom – mint egy félőrült szaladtam körbe az egész házban.

- Anne, az Istenért, válaszolhatnál! – Juliette beállt elém, de könnyedén kikerültem. Segítségért Alicere nézett, aki csak maga elé nézett.

- Nagyon sajnálom, Anne! Foglalok neked jegyet a legközelebbi gépre – segített ki Alice. Hálásan biccentettem feléje egyet, majd egy puszival elköszöntem Juliettétől.

Edward kivitt a reptérre, de nem kérdezősködött. Csak egy részvétnyilvánítást mondott. Legközelebb már csak a reptérnél szólaltunk meg.

- Vigyázz magadra!

- Rendben. Edward, elmondanád Carlislenak? Csak úgy elrohantam.

Edward bólintott, majd futva tettem meg az út további részét. A reptéren ébrebb voltam, mint bármikor máskor. Nem gondolkoztam csak cselekedtem. Nem érdekelt semmi más, csak, hogy el tudjak búcsúzni.

Alex már várt rám és rögtön a kórházba vitt. Az orvosok részvétüket nyilvánították, majd megmutatták a leleteket. Hittem nekik, hogy mindent elkövettek, de szokás volt megmutatni az utolsó leleteket.

A CT felvétel ismerős volt, s akkor már senki nem tartott vissza, hogy utat engedjek első könnycseppjeimnek. Anyám láttán már zokogtam.

Senki sem ezt érdemli, de a családommal mégis megtörtént. Újra és újra, mintha el lennénk átkozva.

Utoljára akkor éreztem a gyász keserves érzéseit, amikor tíz évesen felvittem a levest, de már senki nem ette meg. Onnantól kezdve megváltozott az egész életünk, aztán, hogy diagnosztizálták anyánál is a betegséget…

Talán rossz ómennek kellett volna vennem a reggelt, de nem tettem. Bocsánatot akartam kérni anyától, hogy veszekedtünk.

- Bocsánat…