19. ESKÜVŐ
NEM AKARTAM EZT… Egyszerűen nem tudtam volna elképzelni, hogy Juliette életét megkeserítsem – mert ha odamentem volna, akkor biztos azt tettem volna. És Juliette nem ezt érdemelte, ő boldog Daniellel és ez így van rendjén – csak ezt Alex nem akarja felfogni.
És már abban sem voltam biztos, hogy Alex beszélt Juliettével, lehet, hogy csak úgy tett… - bár ezt megcáfolta a női kacaj a vonal túlsó végéről. De talán, ha felhívom Juliettét, akkor megnyugodhatok…
Mert biztos, hogy - csak - Alex jótétlelke akar engem boldognak látni. Csak azt nem értem, hogy miért pont La Push? Annyi szép hely van, és bárhol boldogabb lennék!
Bevallom, félek – hisz annyi év után furcsa lenne találkozni Carlisle-lal, vagy Isisszel. Isis, biztos sokat nőt, mert hát elmúltak az évek – én is sokat változtam, például derűsebb lettem. Igen, mert rájöttem, hogy ki kell élvezni az élet minden egyes percét.
De nem mertem kockáztatni, hogy Cullenékkel találkozzak, mert… Igazából még indokom sincs, csak félek. Hiszen mit mondanék Carlisle-nak – miután csak egy szó nélkül ott hagytam és… -, Ő nem ezt érdemelte. Nem Engem érdemelt, én csak egy hasonmás voltam. És egy családban csak egy hasonmásnak van helye – arra meg ott van Isabella.
Oh, Isabella… Annyiszor álmodtam már vele, s találkozni milyen más volt – nem az ő nézőpontjából nézni mindent… És amikor a Cullen családra nézek – vagy csak gondolok – rám tör a hiány… a hiány, amit csak egy valaki lenne képes betölteni…
És az, az egy valaki idegesítő egy mondatot hagyott hátra nekem – amit kísérteties módon egy hallucinációban láttam -, hogy hallgassak a szívemre. De, ha a szívemre hallgatok, akkor most hova megyek?
- Anne Platt! Nem vitatkozom veled! Juliette ötlete volt az egész azt mondta, hogy Daniel és mindenki más szeretné, ha ott töltenél egy kis időt.
- Alex, ezt már tegnap letisztáztuk. Nem akarod, hogy örökre menjek, csak egy kis időre. De nem lennék ott boldog. És szeretnék utazni, világot látni! – miközben ezt mondtam hevesen gesztikuláltam.
- Utazni… Akkor csak pár hétre menj, mondjuk kettőre! Aztán mehetsz, amerre látsz! Szóval?
- Ugyanarról beszélünk, mint tegnap. Szerinted változott azóta a véleményem? NEM!
- Akkor beszélj, te Juliette-tel. Mondd meg, hogy fölösleges volt megvennie a jegyet! Aztán tedd hozzá, hogy remekül vagy és nem készülsz Olaszországba menni.
- Ugyan, Alex! A mások már nem élnek, legalábbis Aro-ék. Cullenékkel miért vagy más véleményen? Ők is La Push-on laknak. És te nem szeretnéd, ha mások közelében lennék.
- Jól mondod, Aro-ék meghaltak, de tuti, hogy valamit tervezel. És Cullenék megmentették az életünk. Hálásnak kéne lennünk, nekik!
- Akkor menj te La Push-ra.
Nem mondott semmit, csak megrántotta a vállát. Kiment a szobából és átment valamelyik másikba. Kezében egy bőrönddel – egy nagy bőrönddel, amiből tegnap már kipakoltam – tért vissza, és nem úgy nézett ki, hogy magának akar bepakolni.
A sejtésem akkor nyert értelmet, amikor Alex kinyitotta a szekrényem és elkezdte kipakolni a cuccaim – ügyelve, hogy mindenből legyen legalább öt. A melltartóimat vigyorogva vette ki a szekrényből, aztán amikor kivett egy tangát – fülig vörösödtem.
- Nocsak, neked ilyened is van? – Emelte fel a magasba, az egyik kihívóbb darabot. Most biztosan azon gondolkozik, hogy ezt mikor vettem…
- Tedd vissza! – Kaptam ki a kezéből a fehérneműt és gondosan eldugtam a… a bőröndöm egyik zsebébe.
Alex nem vitatkozott – továbbra is a cuccaimat pakolgatta. Arra vártam, hogy megszólaljon a telefonja, és el kelljen mennie – akkor pedig szépen visszateszem az összes cuccom a helyére.
Sajnos a telefonja csak nem akart megcsörreni, viszont az enyém az utolsó pillanatban – amikor még vitatkozhattam volna Alexel – megcsörrent. Meg sem lepődtem, amikor a kijelzőre pillantva Juliette nevét láttam.
Megpróbáltam unottan beleszólni a telefonba, kevés sikerrel.
- Hello, Juliette!
- Szia, Anne! Csak szólok, hogy Daniel-lel fogunk várni a reptéren.
- Juliette…
- Anne, neked is ez lesz a legjobb! Kell egy kis kikapcsolódás anyukád halála után!
Nem vitatkoztam vele. Tényleg jót tett volna… És a jelek szerint, senki se tud, az én kis titkomról. De miért is vitatkoztam volna Juliette-tel? Csak pár napot maradok, aztán elutazom, mondjuk Párizsba.
- Rendben Juliette, de elmondod nekem, hogy milyen idő van?
- Napos, tényleg meglepő, de napos. Mondjuk április van és csiripelnek a madarak…
- Oké, akkor most leteszem, aztán majd ott találkozunk!
Meg sem vártam az örömujjongását, csak gyorsan letettem a telefont és visszamentem a szobába – ahol Alex már nem volt. Bosszúsan felsóhajtottam, majd levágtattam a nappaliba.
Alex végigmért, majd megnyalta a szája szélét, s elmosolyodott. Nem értettem, hogy miért csinálja ezt, majd végignéztem magamon, s rájöttem, hogy fel kéne vennem valami ruhát.
- Alex, ugye azért, hagytál ruhát a szekrényben is?
- Aham… De siess! – kiáltott utánam, mikor én már a szobámban voltam. A szekrényem előtt állva rádöbbentem valamire. Csinos akartam lenni, hátha találkozok Carlisle-lal, s akkor… Miket gondolok? Carlisle egy idősebb – sokkal idősebb - férfi, már tizennyolc éves koromban se szabadott volna olyan közel kerülnöm hozzá…
Észre se vettem, hogy sírok – a rajtam lévő hálóing nyaka már kezdett átnedvesedni. De miért is sírok? Ja, igen, mert volt egy férfi, aki kedves volt és igazi úriember…
Gyorsan felkapkodtam magamra néhány nyáriasabb ruhát, majd átmentem a fürdőszobába, hogy megnézzem, mit kell magamon alakítanom. A szememet megmostam kétszer-háromszor hidegvízzel – kezdtem felvenni eredeti színem, bár a szemem még mindig vöröslött. Úgy döntöttem, hogy pinkkel festem ki a szemem – így nem olyan feltűnő, hogy sírtam.
Egy lehengerlő mosollyal el tudtam felejttetni Alexel, hogy azt kérte siessek. Azt mondta, hogy megérte várni, s, hogy még a gépen összeszedek néhány pasit – ugyanis vele ellentétben nekem nem volt barátom, jelenleg.
- Nem hiszem, mert aludni fogok! És akkor minden csodálatos lesz!
- Hát, én azért vigyáznék az alvással, tudod…
Nem voltam hajlandó szóba állni vele az út hátralévő részében. Egyszerűen kirázott már attól a hideg, hogy férfiakra vagy La Push-ra gondoltam. De vajon ki, mennyit változott? Biztosan mindenki sokat változott – kivétel talán Cullenék, mert róluk tudtam, hogy mások.
Nem voltam izgatott – az unott jobban kifejezte pillanatnyi állapotom. Na, jó, talán, ha egy kicsit megerőltettem magam… nem még akkor sem voltam sem izgatott, sem boldog. Alig fogok ott tölteni pár napot… Juliette-ék kanapéja elég kényelmes, hogy azon töltsek két-három éjszakát.
- Próbáld meg nem megbántani Juliette-tet! – kért szépen Alex, már a reptéren. Egészen eddig nem is szólt hozzám.
- Majd megpróbálok a lehető legkevesebb időt vele tölteni – mosolyogtam rá szenvtelenül. – Tudod, így megóvhatom a teljes letargiától.
- Persze, persze… De azért barátkozhatnál, hátha vannak ott… Szerintem jót tenne neked a… szóval, a szerelem.
- Szerintem ezt már megbeszéltük! Nem szeretnék bárkit megbántani, s te mondtad nekem nem is olyan régen, hogy: senki se kezdene egy gyógyszerfüggővel – emlékeztettem arra, amit mondott – és amivel teljesen egyetértettem.
- Azt csak azért mondtam, hogy rávegyelek... a gyógyszer nem megoldás! – oktatott ki. Pedig, ha tudná, hogy ez a kis gyógyszerfüggősség mennyire segítségemre tudott lenni – és itt nem csak a hallucinációra gondoltam.
De Alex tényleg mindent megtett, hogy nekem jó legyen – és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok. Azért éreztem Alex hátsószándékát – amiért el akar küldeni -, de sosem említettem meg neki.
- Te meg ígérd meg, hogy nem erőlteted azt a kapcsolatot. Érzem, hogy nem jó fiút választottál – aggódtam érte, folyamatosan. Nem maradt nekem más, csak Alex és az álmaim – amik mostanság kicsit elhanyagolnak.
- Okééé… Majd hívj fel, ha megérkeztél!
- Már most hiányzol! Szeretlek! – Pusziltam arcon, majd könnyes szemekkel elindultam a folyosó irányába. Azt akartam, hogy Alex is velem jöjjön – nélküle olyan… üresnek éreztem magam.
A stewardessek nagyon kedvese voltak, és még üdvözlő koktélt is kaptam – na, itt kezdett gyanússá válni a helyzet. A következő sokkhatás akkor ért, amikor az utastérbe léptem és megpillantottam – a régi, elnyűtt ülések helyett – a vörös selyem huzatos üléseket.
Az egyik légikisasszony volt olyan szíves, s a helyemre vezetett – magamtól képtelen lettem volna rá, egyszerűen ez képtelenség volt.
- Azt hiszem eltévedtem – magyaráztam a stewardessnek, aki csak kedvesen mosolygott.
- Nem hiszem. Ha Ön Alice Cullen vendége, akkor teljesen jó helyen jár. Ez a Cullen család magángépe. Bármibe szolgálatában leszek én is, s kollégáim is.
- Alice Cullen? Ez valami vicc lesz! – hitetlenkedtem. Kezdtem úgy érezni magam, mint akit elraboltak – ez egy nagyon csúnya átverés…
- Anne Platt, ha nem tévedek – mondta, mire csak bólintottam. – Alice kisasszony azt szerette volna, ha minél előbb ott lenne.
- De honnan tudta, hogy ma megyek?
- Ezt nem kötötték az orrunkra. Most viszont kapcsolja be a biztonsági övet, mert megkezdjük a felszállást. – Készségesen tettem, amit kért tőlem a stewardess.
Fogalmam se volt róla, hogy miből fogom ezt visszafizetni Alice-nek – mert fő szándékom volt, hogy visszafizetem neki. De Juliette akkor lehet, hogy nem is vár? De, beszéltem vele!
Nem tudtam aludni – csak kibámultam az ablakon és néztem az alattunk és mellettünk elhaladó bárányfelhőket. Ha valaki most megkérdezte volna, hogy honnan ismerem Alice-t, akkor nem tudtam volna rá válaszolni. Ismerem Én egyáltalán annyira azt a kis koboldszerű lányt, hogy a család gépével utazhassak?
Isabellától megértettem volna ezt a gesztust, de Alice… Mintha Alex meghívta volna hozzánk Edwardot – legalább ennyire volt képtelen a helyzet. Edward nem ismerte Alexet és Alex nem ismerte Edwardot, de azt tudta, hogy más. És senki se hívott volna meg egy mást.
- Mit parancsol?
- Én? – Értetlen arcom láttán elmosolyodott.
- Feltette a kezét – mutatott a kezemre, mire elvörösödtem. – Esetleg egy pohár üdítőt?
- Oh, azt nagyon szépen megköszönném.
A stewardess elment, majd visszajött – kezében egy pohár kólával. Nagyon hálás voltam – és ezért nem szoktam hálás lenni -, hogy olvasott a gondolataimban és kólát hozott. Igazából csak kitalálta – és gyanúm szerint nem volt más a hűtőben.
Elaludtam, de sajnos álmaim ma is cserbenhagytak. Úgy szerettem volna látni valamit. Megismerni valaki életét – ha csak arra gondoltam, hogy egy férfi testében voltam oly’ sok éve, elpirultam – és megérteni mindent. Annyira más érzései voltak mindenkinek.
Azt még elfogadtam, hogy nem álmodtam Esmével – mióta szó szerint lefejeztek... Azért egy kicsit meglepődtem, hogy Esmét lefejezték, éppen akkor, amikor én azt megálmodtam. Nem ilyen véget érdemelt – sem a leugrás, sem a lefejezés…
- Anne, megérkeztünk! – Keltegetett a stewardess.
Lassan nyitottam ki a szemem – felkészülve a világosságra. Nem is tudom mikor láttam utoljára ilyen napfényt. Igazából, amikor leszálltam, azt se tudtam, hogy hol vagyok.
Bőröndömet magam után húzva, indultam el a kijárat fel – Juliette-éket sehol sem láttam. Talán mert nem úgy vártam, hogy kinéznek. Daniel és Juliette talpig elegánsban toporogtak az ajtó mellett.
- Alice meg fog ölni, ha nem érünk oda! – aggódott Juliette, s ez volt az első, amit meghallottam. Átfutott az agyamon, hogy most szépen visszafutok a gépig és visszavitetem magam – természetesen nem tettem meg, helyette kiléptem az ajtón, s rögtön balra fordultam.
- Anne?! – Nézett egyenesen a szemembe Daniel, körülnéztem, hogy nem-e valaki másra gondolja, hogy én vagyok. Csak én álltam közvetlen közelben.
- Hello! Azt hiszem én jelentkezem erre a posztra. De elárulnátok valamit? Mi a fenéért vagytok Ti kiöltözve? Ugye nem miattam…
- Nem, nem miattad. De most menjünk, mert Alice elevenen megnyúz minket. És még át is kell öltöznöd… - mondta Daniel és elkezdte terelgetni maga előtt Juliette-et, aki nem bírta rólam levenni a tekintetét. Tudtam mit lát…
- Átöltözni? Minek? Én pihenni jöttem ide!
- Jól fogod magad érezni! – Daniel ezzel lezárta a vitát.
Juliette mellém ült – hátra – az autóban. Egy kicsit kezdtem zavarba jönni, hogy ennyit néz.
- Juliette, kérlek! Azt hittem, hogy Isabella után nem lepődsz meg, ha látsz… Én csak egy hasonmás vagyok.
- Nem… vagy… hasonmás! Te gyönyörű vagy! És… Én nem akartam hinni a szememnek… Vörösebb lett a hajad, és megnövesztetted… Mennyi időbe telt, hogy kivasald? – Jött a szóáradat Juliette-ből.
- Oh, most zavarba hoztál. De te sem tudod elmásítani… hasonlítok Esmére. Hát… Igazából tegnap vasalta ki Alex, de úgy látszik, hogy sok hajlakkot kaptam.
- Alice-nek tetszeni fog! – mondta Daniel. – Nem, mintha nem tudná.
- Nem is látta, csak, azt, hogy eljön! Van egy ötletem… - vitatkozott kedvesével Juliette.
Daniel gyorsan vezetett – úgy tűnt, mintha félne Alice-től. Talán én is féltem volna, ha tudom mit terveznek – a hátam mögött. Juliette inkább izgatott volt – Daniel teljesen átvette az aggódást.
- Ne aggódjatok már felváltva! Átöltözöm, és azt teszem, amit kértek tőlem.
- Okééé, de nem fogsz neki örülni! – mondta Juliette, majd Daniel rávillanó tekintete miatt abbahagyta.
Nem faggattam őket, hagy titkolózzanak – mindenkinek jár a magánélet. Különösebben az sem érdekelt, hogy nekem is közöm van a dologhoz – előre elterveztem, hogy nem fogom magam törni, lesz, ahogy lesz.
Amint a házba értem rögtön elmosolyodtam. A kanapé már ki volt nyitva és az ágynemű is ott sorakozott a sarokban. Letettem a bőröndöm a kanapé mellé – nem törődtem a kipakolással, még nem volt itt az idő.
- Gyere velem! Átöltözöl és gyorsan elrendezem a hajad! – Húzott magával Juliette, bár nekem eszem ágába sem jutott ellenkezni.
A nem-ellenkezésem addig tartott, amíg meg nem láttam Juliette szobájában a ruhát – eddig eszembe se jutott, hogy ruhát nem hoztam magammal fel.
A ruha káprázatos volt. Az amúgy selyemruhán volt egy csillogó tüll réteg, így az egyszerű, lila ruha csillogott. A mell alatti részen volt egy selyem pánt, amit hátul masniban össze lehetett kötni – ezt ki is használta Juliette, olyan erővel meghúzta a szalagot, hogy nem kaptam levegőt, aztán engedett belőle.
A ruha alja egy picivel a térdem fölé ért, így nem éreztem magam annyira kényelmetlenül. A pántok is selyemből voltak – nem kezdték ki a bőröm a vállamnál.
Juliette a hajammal foglalatoskodott – háromfelé választotta. Az arcom két oldalát – a most egyenes hajam – keretezte. Juliette hátulra is hagyott – érzéseim szerint úgy néztem ki, mint egy szabad lány, aki nemrég töltötte a tizennyolcat.
- A smink szerintem megfelel. A cipő az csak kölcsönben van, úgyhogy vigyázz rá! – Adta a kezembe, az ezüst magas sarkút.
- És kitől van kölcsönbe? – kérdeztem, miközben leültem Juliette ágy szélére, s felvettem az egyik felét.
- Alice-től!
Majdnem visszavettem a topánkámat – ez már túl sok volt. Alig ismerem Alice-t és ennyi mindent megtesz… Értem?
- Juliette… Alice miért teszi ezt? Mármint a magánrepülő, a ruha, a cipő… - Felsoroltam a dolgokat, s a ruhát is direkt közéjük tettem, mivel tudtam, hogy az is Alice választása.
- Nagyon megkedvelt! – Hazudott Juliette. Nem akartam szóvá tenni neki ezt, de majd még elbeszélgetek vele…
Úgy éreztem magam, mintha vakrandira készülődnék éppen – akkor még nem is sejthettem, hogy valami hasonlóban lesz részem.
- Azért elárulhatnátok, hogy hova is megyünk tulajdonképp! – Kérleltem őket, amikor már gyalog mentünk az úton.
Nem volt valami szerencsés ötlet magas sarkút felvenni – ennek Juliette-tel ettük meg a levét, amikor kis híján kitörtük a lábunk.
- Dan, ugye szóltál Alice-nek mielőtt eljöttél? – kérdezte Juliette kétkedve.
- Nem, de úgyis tudja, hogy miért mentem el! – Daniel csak megrázta a vállát, ő ennyivel letudta. Akkor meg miért aggódott, hogy nem érünk oda időben?
Bosszúsan sóhajtottam fel, amikor – már vagy ezredszer – rosszul léptem és a cipő sarka majdnem kitört. Még csak az kéne, hogy Alice engem öljön meg. Csak akkor néztem fel, amikor az ismerős ház előtt elhaladtunk…
A Black-ház most már egészen másként festett – befejeződtek az építkezések és a ház át lett festve. Csak egy kicsivel mentünk tovább, majd befordultunk a kiskapun.
A lábam nem akart nekem engedelmeskedni és csak álltam a kapuban. Mit mondok Carlisle-nak, miért hagytam annak idején ott? Nem ezt érdemelte… És az itt történt események után, mégis hogyan kellett volna viselkednem? Amikor erre a házra gondoltam mindig az jutott eszembe, amikor Carlisle-lal először találkoztunk.
- Anne… - Húzott maga után Juliette, amikor észrevetette, hogy lemaradtam.
Engedelmesen követtem, majd amikor megláttam az egész kertet a szám is tátva maradt – gyorsan összecsuktam, amint rájöttem, hogy nyitva maradt.
A kert végben az oltárnál ott állt a menyasszony és a vőlegény. Edward éppen átadta a lány kezét a fiúnak. Edward? Akkor az a lány… Isis.
- Hát nem gyönyörűek? Isis és Dave annyira összeillenek – csacsogott Juliette, de nem is figyeltem rá.
Szememmel Őt kerestem, meg akartam tudni, hogy van… Arcon csapásként ért a tény, hogy a feketehajú lány, kinek hosszú kék ruhája eltakarta az alakját Carlisle-ba karol. Nem néztek felénk, mintha ott sem lettünk volna – a fiatal pár mindenki tekintetét az oltárhoz láncolta.
Megpróbáltam Carlisle-ék mögé kerülni – nem teljesen, csak hogy ne lássanak meg, ha hátrafordulnak. Segítségemre vált egy nagy tölgyfa, ami tetején ott volt a kisház, amit Isis olyan lelkesen magyarázott nekem még annak idején.
Az első hitvesi csók után mindenki örömujjongásba tört ki – mindenki tapsolt, s volt olyan, aki könnyeivel küszködött. Isabellát messziről felismertem és láttam rajta, hogy mennyire nehezére esik elfogadni, hogy lánya férjhez ment. Edward átkarolta feleségét és vigasztalta, majd egy hirtelen mozdulat után - pontosan – rám meredt.
A szívem kihagyott egy ütemet, s csak reménykedtem benne, hogy nem szól senkinek. Mintha hallotta volna a gondolataim – mert elfelejtettem, hogy Edward gondolta olvasó - mosolyogva elfordult, s kislányát szorosan a karjai közé zárta.
Köszönöm, Edward! – üzentem gondolatban, s láttam, hogy Edward rám pillant. Talán nem kellett volna megköszönnöm, mert akkor Edward nem néz hátra, s Alice azt nem veszi észre.
Alice megkövülten állt, s kezéből kiesett a pezsgőspohár – az ital kifolyt… Úgy nézett rám, mintha nem tudta volna, hogy eljövök, vagy inkább úgy, ahogy Juliette… Vajon szerinte se vagyok hasonmás? Vagy miért néz így rám – most már – mindenki?
Hálát adtam az égnek, hogy bebújtam a tölgyfa mögé – senki sem mozdult, csak mindenki halálra vált arccal figyelt az irányomba. Nem láthattam Carlisle értetlen arcát, s nem láthattam annak a nőnek az arcát sem. Talán az a nő is más…
Nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot idejönni. Már akkor fel kellett volna tűnnie a hátsószándéknak, amikor egy magánrepülőre szálltam fel. Vajon Alice teljes titokban szervezte meg ezt? De ha igen, akkor miért néz rám úgy, mintha soha nem látott volna még? Talán nem is engem várt…
Alice megrázta a fejét, majd újból megtette ugyanezt. Mintha alkoholt ivott volna, s az ártott volna neki. Talán nem így képzelte el, hogy így fogok kinézni? És ezért nem álmodtam én? Mert valaki olyanba lettem volna, aki tudott az esküvőről, és ha én megtudtam volna, akkor nem jöttem volna el! És Alice azt akarta, hogy eljöjjek! Csak tudnám miért…
Láttam a hitetlenkedők arcáról leolvasni a döbbenetet, mikor egy kicsivel előrébb léptem - ügyelve, hogy még mindig a fa takarásában legyek. Többek szájáról le tudtam olvasni a ,,lehetetlent” és a nevemet. Alice oldalra pillantott Juliette-ék felé, majd a másikirányba.
Menni fog Anne! Erős vagy! Nem fognak szétcincálni, mindenki meg fog nyugodni! Csak lépj ki, hadd lássa meg mindenki, hogy Te vagy az!
Talán nem ismertek fel? Talán… Juliette sem ismert fel, aztán megkaptam a magyarázatot…
Egy nagy levegő után kiléptem a fa takarásából – de nem néztem jobbra, akkor nem tudtam volna tartani magam. Végignéztem az arcokon – most már nem láttam félelmet, inkább az ismeretlenséget – ami néhány emberrel kölcsönös volt, mivel még soha nem láttam őket. Hát, ezért… nem ismertek fel, csak néhányan!
- Hello! – Azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán meg tudtam szólalni, nemhogy még magabiztos is legyek… - Gondolom nem szerepeltem a meghívottak listáján, de nem nagyon tehettem mást… Ez egyáltalán nem volt jó ötlet… - hajtottam le a fejem. Már megint tönkre teszek mindent!
- Nem teszel semmit sem tönkre! Vagy igen, Isis? – Edward kérdőn nézett lányára, aki miután leolvasta apja szájáról a nevemet, majdnem nénikéje nyakába ugrott. Tudta, hogy Alice szervezte ezt az egészet…
- Már, hogy tennél tönkre bármit is? Alice-nek hála van vagy egy hétre való étel és senkit se zavarsz. Sőt! Én nagyon örülök, hogy itt vagy!
Idétlenül éreztem magam, s csak akkor engedtem fel valamelyest, amikor Alice a karjaiba zárt.
– Köszönöm, hogy eljöttél! – súgta a fülembe.
És akkor megtettem azt, amit nem szabadott volna… Oldalra pillantva pontosan találkozott a tekintetünk.
Tudtam, hogy most valami rosszat tettem, de képtelen voltam elszakítani róla a tekintetem.
Hogyan mondjam el Neki, hogy szeretem?
Vége az első könyvnek!
A folytatás: ”A túlélő2 - Az utolsó év”.
