1. Jelek
Villámgyorsan kaptam el a tekintetem Róla. Nem lett volna szabad idejönnöm, ez nem helyes! Neki van párja, boldog!
Eldöntöttem, hogy elmegyek, és soha többé nem jövök vissza, de most… Oh, ha tudná, hogy mennyi mindent el akartam mondani neki… De most már nem tehetem, elveszítettem a lehetőséget, s most a következményeivel kell élnem.
Én hülye, bíztam abban, hogy majd várni fog rám. Úgy látszik, hogy megtalálta a lelke másik felét, s ez így helyes. Carlisle-nak egy teljes nő kell, én viszont a szemében valószínűleg csak egy tinédzser lány vagyok, aki megfutamodott.
Edward biztosan elmondta neki, hogy miért mentem el akkor. Utólag bánhatom, hogy akkor nem maradtam ott, csak egy csók lett volna, de az életemet máris jobbá tette volna. De sajnos fiatal voltam és nem tudtam dönteni. Hogyan is választhattam volna? Hiszen az édesanyám éppen meghalt, viszont majdnem megkaptam életem első csókját.
Oldalra pillantva a fekete hajú démon éppen Carlisle hátán simított végig. Vajon Ő is észrevette, hogy miként nézek Carlisle-ra? Sebaj, majd csak alakul valahogy az én életem is. Viszont az a démon egyáltalán nem tetszett. Talán ez a nő volt, akiről Esme mesélt nekem?
Isis időközben visszatért Dave mellé és fogadták a gratulációkat. Beálltam én is a sorba, s egy őszinte mosollyal gratuláltam nekik. Isis szorosan az ölelésébe zárt, majd Davetől kaptam egy puszit.
Családtagként kezeltek, pedig közel sem voltam az – csak nagyon távolról. Magam se tudtam eldönteni, hogy akartam-e ennek a családnak a tagja lenni. Ha a szívemre hallgatnék, akkor most odamennék ahhoz a nőhöz és…
Edward mosolygó arca egy kicsit megnyugtatott – lehet, hogy nem csak nekem nem tetszik az a nő… De nem akartam erre gondolni többet, kisebb gondom is nagyobb volt ennél. Például, ha most nem megyek haza, akkor részt kell vennem egy esküvőn, ahol a menyasszony fiatalabb nálam. Ez a tudat csak részben szomorított el – nagyon örültem Isis-ék boldogságának, de huszonnégy évesen szingliként részt venni rajta…
Úgy döntöttem, hogy én már fölöslegessé váltam a társaságban, ezért elindultam a kijárat felé, hogy elhagyjam a partit – s ezzel együtt a szeretett férfit. Eddig sem reménykedtem benne túlságosan, hiszen alig tizennyolc éves voltam és akkor még nem tudhattam, hogy…
Már közel jártam a kapuhoz – és végső kiborulásom határához -, amikor Alice, mint egy mini-tornádó előttem termett. Szoknyája vele együtt repkedett – még szerencse, hogy nem jött egy nagyobb szél és… A gondolataimat persze nem csak én hallottam és csak egy pohárkoccanás jelezte, hogy Edward is észlelte, amit én. Vagy valaki más gondolatát hallotta meg és…
Az ötletet, miszerint Carlisle gondolt valamit gyorsan el is vetettem – minden ember és másgondol, minden másodpercben valamire. Nem akartam magam hamis illúziókba kergetni, azzal nem kerültem volna előrébb.
Bezzeg a kiborulásom nagyon közeledett a határhoz, de megpróbáltam magam tartani. Alice persze elém állt, akárhányszor elindultam a kijárat felé rögtön elém állt. Morcosan fontam magam előtt össze a kezem, egyáltalán nem tetszett, hogy így viselkedik velem.
- Alice, engedj ha… Juliette-ékhez.
- Juliette és Daniel pont az ellenkező irányban vannak – mondta vigyorogva a kis manó.
Feladtam Alice meggyőzését és inkább kerestem egy ülőhelyet. Még a lábam is megfájdult, hát ez szuper!
Ha minden szuperül menne, akkor most nem lennék itt, egyedül. Legalább Alex eljöhetett volna velem…
Körülnéztem, hogy Alice mennyire van távol – reménykedtem benne, hogy emberek között nem használja ki a gyorsaságát. Miután megláttam Juliette-el beszélni felálltam és elindultam, igyekeztem.
De valaki más is itt akart tartani, pedig Ő aztán igazán megérthetne… Edward megfogta a karom és ijedten nézett rám, majd a fülemhez hajolt és belesúgott.
- Nem szeretnénk, ha kitörnéd a bokád.
- Nem fogom – mondtam morcosan, majd tettem egy lépést.
Ha Edward nem fogja a karom, akkor egy akkorát estem volna, s garantáltan a lábam is bánta volna. Alice képessége most az egyszer jól jött.
Zavartan pislogtam fel Edwardra, aki csak mosolyogva elengedett. Tehát már nem fogom kitörni a bokám, ez jó hír.
Edward távozását csak akkor értettem meg, amikor jobbról Isabella, balról pedig Juliette fogtak közre. Elindultunk oda, ahol Alice és Rosalie már vártak ránk. Ültek, s beszélgettek. Olyan volt, mintha kihallgatásra készülnének.
Engem is leültettek egy székre, ahonnan pontos rálátás nyílt Carlisle-ra és a feketehajú nőre. Irritált, hogy Őket kell néznem. Úgy látszik kínozni akarnak…
- Azt hiszem jól lenyomnék valamit a torkán.
- Rosalie, nem fogod megtenni – mondta egy kissé elszontyolodva Alice. – Anne, neked mi a véleményed Vaniáról? – fordult Alice felém.
- Nekem? Nem is ismerem! – próbáltam a semmit tudásomba burkolódzni, sikertelenül.
- Ha Carlisle boldog vele, akkor jó – szólt közbe Isabella.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! Nézz Rá, már a kinézetéből is látszik a származása – mondta undorodva Rosalie.
Nem értettem ezt a nagy ellenségeskedést. Az egy más dolog, hogy én nem kedvelem ezt a Vaniát. És Carlisle boldog vele, akkor csak nem lehet olyan szörnyű…
Rosalie-t nem nagyon ismertem, de meglepett a viselkedése. Gondoltam arra, hogy esetleg hiú – már amennyit Alice említett róla, Isabellának -, de az eszembe se jutott, hogy valakit ennyire utálhat.
- Rose, hasonlít az élete a miénkre… - kezdett bele Isabella, de Rosalie félbevágta.
- Éppen ez az, hogy nem! Mi nem Önszántunkból feküdtünk idegen férfi alá.
- Rose, ezt mindenki hallja! – csitította Alice Rose-t, miközben a fiúk is felénk néztek.
- Nem érdekel, Alice! Hagy tudja meg apánk is, hogy mit tesz! – mint egy végszóra Emmett kedvese mellett termett, s elhúzta tőlünk.
Rosalie legközelebb akkor tért vissza közénk, amikor már egy kicsit megnyugodott. Látszott rajta, hogy Vania teljesen kikészíti. Vajon mióta vannak együtt Carlisle-lal?
- Igaz, ami igaz, Vania egy kuplerájban született és a fivére lányokat futtat. De nem hiszem, hogy Vaniát engedte volna ilyesfajta tevékenységekre.
- De, Alice! Ha nem is engedte neki a fivére, Carlisle-t akkor is becsapta! Én nem hiszek ennek a nőnek – fejtette ki véleményét Rosalie, majd csöndben rám meredt.
- Szóval Vaniának hívják? És régóta tart a kapcsolatuk, Carlisle-lal? – kérdeztem, mintha természetes dolog lenne megkérdezni ezeket.
- Vanessa Hyatt a törvényes neve, a Vania csak becenév. Elég régóta, ez még az előtt kezdődött, hogy Aro meghalt – mondta Alice, mire Isabella megborzongott.
- Oh… Szóval, amikor én idejöttem, akkor már…
- Javában folyt a kis viszonyuk – fejezte be helyettem a mondatot Rose, majd folytatta. – Nem is tudom Carlisle hogyan képzelhette, hogy… mindegy is! Most az a lényeg, hogy Te itt vagy, Anne!
- Én? Csak pár napra jöttem, hogy kipihenjem magam. Tervezek egy kisebb világkörüli utat. Párizs, Velence, Róma és az összes ilyen szép hely.
A lányok nem szólaltak meg, csak nézték a párocskát. Én egy másik párost szemeltem ki magamnak, Isist és Dave-t. Annyira látszott rajtuk a szerelem… Csodáltam őket, hiszen kevés olyan párt ismertem, akik még az esküvőjük napján is úgy tudtak egymásra nézni, mintha az első csókjukat kapták volna meg – annyi szerelem volt a két fiatalban…
Isis közeledtét csak pár perc múltán fogta fel az agyam. A ruhája tökéletes volt – neki, mert az ő alakja tökéletes volt.
Nagyon hasonlít rád, Edward!
Edward csak egy apró bólintással jelezte, hogy figyelt rám. Annak ellenére, hogy utáltam, hogy valaki látja a gondolataim, néha azért jól jött.
Isis leült közénk és az anyjára nézett – be kell valljam, rá is hasonlít -, majd rám pillantott. Végignézett rajtam, mintha csak felmért volna, hogy aztán elhúzza a száját.
- Mi a baj? Valami rosszat tettem? Nem is akarod, hogy itt legyek csak… - estem kétségbe, miközben idegesen pillantottam hol Edwardra, hol Isisre.
- Nem, ilyenről szó sincs! Csak arról van szó, hogy nagyon csinos vagy, kezdek irigykedni. Már az első találkozásunkkor is féltékeny voltam a szépségedre és most…
- Isis, te sokkal szebb vagy nálam! Fiatal és gyönyörű vagy. Hozzátenném, hogy menyecske is – mondtam mosolyogva.
Isis nemet intett a fejével, én pedig ellenkeztem. Olyanok voltunk, mint két tinédzser – és egyikünk se volt még, vagy már az.
Túl nagy volt a csend, s láttam Alice-en is, hogy csinálni akar valamit, csak még nem döntötte el, hogy mit. Én viszont kapcsoltam.
Isis felé fordultam és megböktem a karját, hogy figyeljen rám. Arca ki volt pirulva, s ha arra néztem amerre ő rögtön tudtam is, hogy miért. Neki még néha a gyermeki énje volt a győztes, s amit látott az elég arcpirító volt.
Vania keze elég lenti fejtájakra tévedt, miközben vad csókolózásba kezdett. Akik nem ismerték Carlisle-t, azok nem láthatták, hogy Carlisle kezdi magát kényelmetlenül érezni és finoman eltolja magától Vaniát.
Rosalie-ra néztem és láttam rajta, hogy mindjárt felrobban. Isis is elsápadt, nem tudom miért. Aztán rám nézett és szemében két könnycseppet fedeztem fel. Rájöttem, hogy mi bántja, s legszívesebben odamentem volna Vaniához és…
Én elvontam Isis figyelmét, míg Rosalie felpattant és a párocska felé indult, aztán csak hangos kiabálást hallottunk, s Isis is kezdett megnyugodni.
- Figyelj, Isis! Mit szólnál, ha most nem csak csokordobás lenne, hanem a harisnyakötődért is lenne versengés? Így Alice jó eséllyel rendezhet két esküvőt – vigyorogtam az említettre.
- Ez jó ötlet! Alice?
- Két esküvő? – Alice szeme merengővé vált, majd egy hatalmas vigyorral nézett ránk. – Bár én egynek is örülnék.
- Jó, jó! Akkor felkonferálod Alice? Vagy holnapra tervezted a csokordobást? – kérdeztem szenvtelenül, majd Edwardra néztem.
Edward Vaniáékat nézte, aztán rám nézett. Aprót rázott a fején. Elindult Dave felé, majd beszélt vele egy-két szót. Isis is elindult Dave felé.
Pillanatok alatt összegyűltek a lányok egy félkörbe. Én is közéjük álltam, bár nem sokban reménykedtem. A magas sarkúm is zavart egy kicsit, de biztosan álltam, egyhelyben.
A csokor csak repült, s repült, aztán megállapodott. Kis híján eldobtam a kezembe repült csokrot, mert annyira megijedtem. Végül a rám szegeződő tekintetek visszatérítettek a valóságba.
Annyira hihetetlen volt, hogy engem tapsolnak… Végül mindenki visszafordult Isis felé, mivel Alice magára hívta a figyelmet.
- Most pedig megkérem a férfiakat, hogy foglaljanak helyet, a lányok pedig álljanak félre.
Mindenki engedelmeskedett Alicenek – mertek volna ellenkezni. Én is félreálltam és a csokrot nézegettem. Ez lehet egy jel?
Ha most nem húzol bele nagyon megszívod. Keress egy pasit, aki elvesz – lehetőleg egy idősebbet – aztán élj vele!
Edward mellé álltam – ő nem állt be a fiúk közé, mivel már volt felesége – és néztem. Annyira bonyolult volt kiismerni. Utáltam, ha valaki pókerarcot vág, majd minden előzmény nélkül kimutatja, hogy mit érez. A fokozatosságot ezzel ellentétben nagyon szerettem.
- Edward, ha megtennéd, hogy hallgatsz a gondolataimra, azt nagyon szépen megköszönném! – Edward még mindig a húgát nézte mereven. Szája széle megrándult, s rám nézett.
- Alice… - sziszegte még utoljára a fogai között, majd ténylegesen hozzám kezdett el beszélni. – Sajnálom, ha úgy érzed, hogy mi rosszat akarunk neked. És hozzám pedig hozzám kell szokni.
- Nem érzem úgy, csak…
- Csak van az a furcsa szorító érzés a mellkasodban, ami nem hagy nyugodni – fejezte be a mondatot helyettem, majd sejtelmesen rám mosolygott.
- Mi van? Alice látott valami vicceset? – Edward nemet intett a fejével, de szája sarkában még mindig ott bujkált a vigyor.
A következő pillanatban nagyjából megértettem Edward vigyorgásának okát. Én viszont egyáltalán nem lettem tőle boldog, sőt a furcsa szorító érzés még jobban kiteljesedett.
Elfogott a rettegés, hogy mi van akkor, ha Carlisle megkéri Vania kezét, most! Hiszen elkapta a harisnyakötőt és ez azt jelenti, hogy Ő lesz a következő, aki megházasodik – és én.
Persze Alice mondata is – miszerint ő örülne egy esküvőnek is – csak most ütött szöget a fejemben. Hiszen Ő látja előre a jövőt, akkor ezt is látnia kellett! De mit látott pontosan? Vajon azt látta, hogy Carlisle feleségül kéri Vaniát? Vagy valaki mást? Vagy engem látott egy férfival az oldalamon?
- Nyugi, Anne! Mindent szép sorjában. És Alice csak azt látja, ami már el van döntve – figyelmeztetett Edward.
- Bocsánat, de ez engem érdekel. Mi van, ha Carlisle rosszul dönt? Lelkiismeret-furdalásom van, Edward.
- Azért, mert megígérted Esmének, hogy vigyázol Rá? Így is tudsz rá vigyázni…
- Igazad van, de ez nekem akkor is nehéz. Tudod, hogy mit éreztem iránta… - minden önuralmamra szükségem volt arra, hogy elrejtsem az áruló könnycseppeket.
De kit akartam átverni? A gondolatolvasó Edwardot? Vagy az érzelmeket átérző Jaspert? Nem, csak magamat! Mert sokkal jobb volt azt érezni, hogy mindenkinek így lesz a legjobb, és mert gyáva voltam.
A zene csak pár perc multával jutott el a fülemig, hogy aztán szememet az ifjú pár első, boldog táncára szegezhessem. Néztem, ahogy Isis szoknyája vele együtt pördül, és Dave magabiztos mozdulatait…
Talán egyszer én is átélhetem ezeket a dolgokat. Mert bíztam abban, hogy valaki engem is feleségül fog kérni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése