20. fejezet | Decision. Change. Love.

(Emmett szemszög)

Másnap reggel, Cherry hűlt helyét találtam csak. Reméltem, hogy a tegnapi csók Rosalieval csak egy álom volt semmi több, de én nem alszok, álmodni meg főleg nem tudok. Azt hittem valamelyik gyerekünk Emese vagy Emily látott meg. Maxim biztos nem, mert ő sírt volna, hogy szerelme megcsalja. És lehet, hogy Cherry is sírt. Nem aludt az ágyban. Én meg hülye voltam és elmentem vadászni. Sejthettem volna, hogy nem találom az ágyban, de azt hittem, hogy csak az erdőbe ment, de nem…
Az asztalon egy boríték várt. Egy cseresznye illatú boríték. Az én cseresznyémé. Kibontottam és olvasni kezdtem:

,, Kedves Emmett!
Mikor ezt olvasod, már messze járok. Igen én hülye voltam, amikor legyintetem Emily, Emese és Alice látomására. Én hittem benne, hogy az csak egy rossz ,,álom” volt.
Lehet, hogy minket nem egymásnak teremtettek. Először te hagytál el, mert megtudtad, hogy mi vagyok. Most, pedig rajtam a sor. Fájt látnom, ahogy megcsókold a volt feleséged, aki elméletileg Maximba szerelmes. Én nem ezt érdemlem. Sajnálom. Szeretlek titeket, de ez nem működik köztünk.
A gyerekeket miért nem vittem magammal?
Mert féltem őket. Sokkal jobb lesz nekik Esmevel.
Azért sajnálom, hogy nem láthatom, majd, ahogyan felcseperednek a gyermekeink. Se Esme gyermekét.
Remélem egyszer meg tudsz bocsátani és el tudsz felejteni. Igen, elfelejteni.
A gyerekekre vigyázz és szeresd őket helyettem is.
Most biztos rossz anyának gondolnak.
Én sosem foglak titeket elfelejteni, legfeljebb egy kis, eldugott helyre raktározlak a szívemben és agyamban.
Mond meg mindenkinek, hogy szeretem őket. És téged is. Rosaliera még mindig a barátnőmként gondolok, és nem gondolom, hogy hátba akart támadni. Rólad sem gondolom, hogy szándékosan meg akartál csalni. Kérlek, ne bántsátok meg Maximot.
Remélem egyszer, majd a távoli jövőben találkozunk még. És láthatom a gyerekeinket.
És akkor talán már felnőtt módjára képesek leszünk megbeszélni ezt a… dolgot.
Üdv: Cherry Winkins


P.S.: Szeretlek és örökké szeretni foglak, de ennek így kell lennie!
P.S.S.: Szeretném, ha tudnál valamiről… Fájó emlék, de muszáj tudnod róla. Én úgy döntöttem, hogy elvetetem a babát… Te ezt nem értheted, de vannak, akik igen. Egy szép napon, majd biztosan megtudod…

2047. December 25. ”

A levél elolvasása után le kellett ülnöm. Minden olyan zavaros volt, de egy valami biztos volt. Cherry elhagyott… Magamba roskadva ültem, kezemben a levéllel. Az én egyetlen szerelmem itt hagyott, egyedül. De vigyázni fogok a gyerekeinkre, ezt megígérem.
Felmentem és benéztem Emese szobájába. Ült az ágyon és zokogott. Odamentem és elkezdtem vigasztalni.
- Sss.
- Vége van, mindennek.
- Nem. Ez nem vége valaminek, hanem a kezdete. Egyszer úgyis találkozunk még vele, hidd el.
- Elhiszem.
Nyomtam egy puszit a feje búbjára. Aztán álomba ringattam.
Sosem foglak elfelejteni Cherry Winkins.

18. fejezet | Decision. Change. Love.

(20:00 óra)

Felöltöztem. Emmett már lent várt rám. Alice és Jasper elvitték a gyerekeket egy boltba. Lefoglalják őket, hogy titokban be tudjuk rakni a fa alá az ajándékokat.
Reggel már becsomagoltam mindent.

Szépen elrendeztem az ajándékokat. Esme segített.
- Beszélünk, majd utána?- kérdezte és úgy tűnt, mintha zavarban lenne.
- Persze. – mondtam.
Remélem nem a gyerekek csináltak valamit.
Kimentünk a ház elé. Leültünk a lépcsőre. Esme rám nézett.
- Cherry, azt hiszem én tudom, hogy mi Emese képessége.
- Igen?- kicsit megijedtem. Ha Esme tudja, akkor valószínűleg tapasztalta.
- Ne ijedj meg. Semmi rossz. Inkább jó. Csak kicsit fura.
- Mi? Esme kezdek nagyon megijedni.
- Nyugi. Cherry, én terhes vagyok. – lassan ejtette ki a szavakat. Nyeltem egy nagyot. Nem tudtam, hogy, hogy reagáljak rá. És egyáltalán mi köze van hozzá Emesének?
- Én... örülök neki. De mi köze van hozzá a lányomnak?
- Én nem lehetnék terhes, az lehetetlen. Szerintem a lányod ,,csinált” valamit. Mintha az lenne a képessége, hogy a vámpírok is tudjanak terhesek lenni.
- És ez biztos?
- Igen. Cherry, ez nem rossz dolog.
- Persze, hogy nem. Csak egy kicsit megijedtem. Szerinted Emese tudatosan csinálta?
- Igen. – mondta és lehajtotta a fejét. – tegnap arról kérdezgetett, hogy szeretnék-e kisbabát.
- Én örülök. Nagyon örülök. Carlisle még nem tudja. Igaz?- kérdeztem, mire lehajtotta a fejét, de látszott rajta, hogy mosolyog.
- Igaz. Nem tudom, hogy hogyan mondjam el neki.
- Milyen szerencse, hogy karácsony van… - jegyeztem meg és felálltam.
Felállt ő is, majd belé karoltam.
- Nők. – hallottuk meg Emmett megjegyzését.
Mosolyogva léptünk be az ajtón.
- Férfiak. – mondtuk egyszerre Esmevel.
Emmett vigyora szélesebb lett.
- A nők annyi mindenről tudnak beszélni. Most például miről beszéltetek?
- Erről… - kezdtem.
- Arról. – fejezte be Esme.
- Nagyon vicces. – mondta sértődötten Emm.
Odamentem mellé és megcsókoltam.
- Mondhatnám azt, hogy aki kíváncsi hamar megöregszik, de te nem változol.
- Mázlista vagyok.
- Az.
Esme és én átvonoltunk a konyhába. Gyorsan összedobtunk egy tál sütit.
Esme terhes, én is lehet, hogy az vagyok. A lányomnak van képessége.

Hallottuk, hogy megjöttek Alicék.
Minden olyan mesébe illő volt. A gyerekek nagy örömmel vetették bele magukat az ajándékbontogatásba. Esme nagyon örült a nyakláncnak, rögtön fel is tette a nyakába.
Én kaptam egy vámpíros könyvet Emmett-től.
- Köszönöm, szívem!- mondtam.
- Amint megláttam rögtön rád gondoltam. – mondta vigyorogva.
- Ez jobb lesz, mint a Dracula.
Esme idegesen pillantott körbe-körbe.
Bátorítóan rámosolyogtam.
Mindenki Esmere figyelt.
- Öhm… Én terh… terhes vagyok. – mondta ki nagy nehezen.
Senki sem szólt semmit. Emese arcára egy mosoly ült ki.
A csöndnek hirtelen vége szakadt. Mindenki egyszerre kezdte el kérdezgetni Esmét, hogy ez, hogy lehet.
- Emese?- néztem rá a lányomra.
- Igen anyu?- hajtotta le a fejét. – Én voltam. De te honnan tudod? Elmondta a nagyi? És ő honnan tudta?- mindenki a csöpp lánykát figyelte, aki ijedten nézett körbe.
Az én lányom. Nem kezdtem el kérdezgetni, hogy miért nem mondta el. Majd, ha ketten leszünk.
Carlisle nagyon örült felesége örömének. Kezdett lecsendesedni a hangulat.
Kitárult az ajtó és belépett rajta… Rosalie? Mit keres itt?
- Rosalie?- kérdezte Emmett.
- Látom, nem hiányoztam. – mondta.
- Mit keresel itt?- Emmett dühös volt.
- Apu miért bántod? Nem csinált semmit. – szállt védelembe Maxim.
- Maxim, te ebbe ne szólj bele. – mondta Emmett idegesen, mire Maxim összerázkódott.
- Szóval, mit keresel itt?- kérdeztem.
- Nem tudom. Kiesik minden. Csak annyit tudok, hogy rólad volt szó. – mutatott rám.
- Rólam?
- Beszéltek a Volturival is. Azt mondták: ,,Vagy csatlakozik, vagy meghal.”
- Vámpírok voltak Rosalie?- kérdezte Carlisle.
- Egy vérfarkas és néhány vámpír. A vámpírok Volturi katonák.
- Paul… - hagyta el a szám, azt a nevet, aki megölte az anyám.
- Sajnálom, hogy többre nem emlékszem. És köszönöm neked… maxim, hogy megvédtél.
- Nincs mit. – Maximot teljesen megbabonázta Roslaie.
- Azt hiszem, én most megyek. – indult ki Rose.
- Ne menj!- kiáltott utána Maxim.
- Nem maradhatok, akármennyire is szeretnék. Azért remélem, egyszer még találkozunk. – Rose hangja szomorú volt. – És a farkastól már nem kell félned Cherry.
- Rose, kérlek, várj!- mondtam és utána mentem.
Lassan mentünk az autójáig.
- Rose, mi történt?
- Megöltem a farkast.
- Nem. Most mi történt?
- Már, mint Maxim?
- Igen.
- Nem tudom. Helyes fiú. Büszke lehetsz rá.
- Te szerelmes vagy?
- Első látásra szerelem? Te hiszel ebben Cherry?
- Igen. És, ahogy Maxim téged nézett.
- És mi van, ha úgy nézett?
- Rosalie, Maxim olyan, mint Jasper. Érzi az érzéseket.
- Hoppá…
- Rosalie őszintén.
- Lehet…
- Hát akkor maradj.
- Maradjak? Cherry te nem itt laksz, és nem szeretném, ha kidobnának, meg Emmett se…
- Rosalie, ne vitatkozz!
- Megadom magam. – mondta nevetve. – Sose volt olyan barátnőm, mint te.
- Olyan hymon?
- Olyan hymon. Engem nem zavar. És szerintem Emmett bunkó volt, hogy elhagyott.
- Te mindenről tudsz?
- Aha, jártam a világot.
Bementünk a házba. Mielőtt Emmett megszólalt volna felemeltem a mutatóujjam.
- Itt maradsz. Jaj, de jó!- ujjongott Maxim.
- Itt marad?- suttogta Emm a fülembe.
- Itt. – mondtam.
- Dobjuk ki.
- Meg ne próbáld.
- Miért?
Mindenki elhallgatott.

Túl éltük ezt a napot.

19. fejezet | Decision. Change. Love.

Arra keltem, hogy valaki sír. Villámsebességgel keltem ki az ágyból és szaladtam a hang irányába.

Emese sírt. Leesett a lépcsőről. Emmett már vigasztalta.

-          Mi történt?- kérdeztem és átvettem.

-          Leestem a lépcsőn. – mondta sírva.

-          Sss. –nyugtatgattam.

Ma még átmentünk Carlisleékhoz. Kivéve Maximot és Rosaliet. Ők elmentek a játszótérre, kutyát sétáltatni. 

Emily csöndbe volt egész végig. Emese hangját sem lehetett hallani. Emese furán viselkedett. Titkol valamit. Majd mindjárt kiderítem.

-          Mi a baj Emese?

-          Semmi. – túl gyorsan vágta rá.

-          Mi a baj?

-          Semmi. Anyu, tényleg. Semmi… komoly. – a végét csak halkan mondta.

Nem faggattam tovább.

Emese jobb kezes volt. A kocsiajtaját mégis a bal kezével nyitotta ki.

Kézen fogtam és hallottam, ahogy felszisszen.

Leguggoltam elé.

-          Mi a baj?

-          Csak egy picit fáj a kezem. De tényleg semmi komoly.

-          Kicsim. Miért nem mondtad el?

-          Mert biztos elvittél volna orvoshoz. És én nem szeretem az orvosokat.

-          Nem vittelek volna el, mert én is orvos vagyok.

-          Nem úgy értettem, hogy utálom az orvosokat. Téged nagyon szeretlek.

Megfogtam a másik kezét és bementünk a házba.

-          Sziasztok!– köszönt Esme.

-          Szia, nagyi!

-          Szia! Carlisle itthon van?

-          Itthon. A nappaliban.

-          Köszi. – nyomtam egy gyors puszit az arcára, majd magam után húzva Emesét bementem a nappaliba.

Carlisle a fotelba ült.

Elengedtem Emese kezét. Leguggoltam a fotel mellé. Nyomtam egy puszit Carlisle arcára.

-          Cherry. Megijesztettél. – mondta mosolyogva. – Korán keltél?

-          Inkább gyorsan. Életembe nem keltem ki olyan gyorsan az ágyból, mint ma.

-          Na, és miért?

Rámutattam Emesére.

-          Büntetés lesz neki, amit most fogok kérni.

-          Tőlem?

-          Igen.

-          És miért bünteted meg?- kérdezte Carlisle.

-          Titkolózik. Egyszer már megbeszéltük, hogy nem titkol el semmit. Aztán szóba jött, hogy nem szereti az orvosokat és…

-          Nem!

-          Az unokád nagy valószínűséggel eltörte a kezét és eltitkolta. Én még tudom, hogy milyen az, amikor a csont rossz irányba mozdul el. – mondtam halkan, hogy csak Carlisle hallja.

-          Ez most igaz, vagy csak a büntetés miatt mondod?

-          Emese?- szóltam neki.

Emese félénken ránk pillantott. Valószínűleg megérezte, hogy róla beszéltünk. Elkezdett futni. Kiszaladt az ajtón.

-          Az én lányom. – mondtam és utána szaladtam.

Carlisle is futott. Az unokáit nagyon szerette.

Már azt hittem, hogy kiköpöm a tüdőm, amikor Emese megbotlott és elesett.

Nem tudom, hogy kitől örökölte, hogy mindenbe megbotlik, de a mai nap nem jött össze neki.

-          Emese, jól vagy?- kérdeztem aggódva.

-          Igen. – mondta durcásan. A keze – jobb – már a kétszeresére dagadt. A lába vérzett.

-          Mi a baj?

-          Semmi. Rólam beszéltetek.

-          Igen.

-          Miért?

-          Mert ha eltört a kezed, akkor be kell gipszelni.

-          Az fáj?

-          Nem. – mondtam és megpusziltam a feje búbját.

-          Büntetést fogok kapni?

-          Igen. – mondtam. – Sajnos el kell mennünk egy orvoshoz.

-          Anyu… Kérlek ne… - sírta Emese.

-          Nem fog megenni.

-          Honnan tudod? Lehet, hogy egy gonosz bácsi lesz, vagy néni.

-          Én sem szerettem az orvosokat. Sőt most sem szeretem őket. –félve felpillantottam Carlisle felé, aki mosolyogva nézett minket.

-          Akkor miért lettél az?

-          Mert gyógyítani szeretek. És nincsenek gonosz bácsik, se nénik. Ebben biztos lehetsz.

-          Nincsenek? De anyu, én a te orvosodhoz akarok menni. Ő biztos nem gonosz. – elmosolyodtam. – Most meg miért mosolyogsz?

-          Mert én is erre gondoltam, csak te elszaladtál.

-          Hoppá… Bocsánat, többé nem teszek ilyet.

-          Megbocsátok. De mond csak, kitől örökölted ezt a kétbalkezességet?

-          Van egy tippem. – szólt közbe Carlisle.

-          És ki az?- kérdeztem kíváncsian.

-          Te.

-          Én? Én sose voltam kétbalkezes. Egyszer volt csak balesetem. Vagy többször…

-          Anyu, te kétbalkezes voltál?

-          Ezek szerint. A papa jobban tudja.

-          Papa, anyu tényleg kétbalkezes volt?

-          Igen. Egyszer kitört a cipőjének a sarka és eltört a lába, de nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni és akkor történt a baj. Anyukád ettől óv téged.

Emese lassan felállt.

-          Anyu, ugye tudsz róla, hogy Emily az ágyamba sarat tett?- árulkodott Emese.

-          Nem. De te mit csináltál? – valami oknak kellett lennie.

-          Semmit. Maxim megdobta egy párnával. Aztán én voltam ott és az én ágyam kapta a sarat. Aztán apu bejött és Emily eltüntette a sarat. És apu engem szidott le, mert én saras lettem, amikor Emily eltüntette.

-          Majd beszélek apuval. Jó?

-          Jó.

Karomban a lányommal mentem vissza.

Letettem a kanapéra.

Esme jött be az ajtón. Kezében egy tálca levessel.

-          Mi történt?- kérdezte.

-          Elestem, de semmi komoly. – mondta Emese vidáman.

Ránéztem Carlislera, aki mosolyogva hallgatta Emese ,,semmi komoly” mondatát. 

-          Tényleg nem komoly?- kérdezte Esme tőlünk.

-          Tényleg. Csak fogócskáztunk és megbotlott.

-          Carlisle is fogócskázott?- kérdezte és elkezdte enni a levest. Kicsit meglepődtem.

-          Muszáj volt. Nem bírtam volna egyedül elkapni.

Carlisle elindult fel. Megfogtam Emese kezét és követtük Carlislet.

Beléptünk Carlisle dolgozószobájába.

-          Ez milyen szoba? –kérdezet Emese.

-          A dolgozószobám.

-          Aszta.

Leültettem egy székre Emesét.

-          Anyu mire készülsz?

-          Én semmire. A papa viszont meg fog vizsgálni.

-          A papa?

-          Ige, én.

-          A papa is orvos?- kérdezte reménykedve, hogy a válasz nem lesz.

-          Igen. – mondtam.

-          És még ki orvos? – kérdezte, már semmiben sem reménykedett.

-          Edward.

-          Túl sok orvos. – jelentette ki durcásan.

Carlisle óvatosan megtapogatta Emese kezét. Ő is mosolygott és én is mosolyogtam.

-          De ugye tudod, hogy nem osztozok?- kérdeztem Emesétől.

-          Még velem se?- nézett kiskutyaszemekkel.

-          Nem. Na jó. – mondtam és megpusziltam.

Carlisle óvatosan letette Emese kezét az ölébe. Még mindig mosolygott.

-          Mit szólnál hozzá, ha nem kéne begipszelni?- kérdezte Carlisle Emesétől.

-          Hé!- mondtam.

-          Egyelőre én az orvos, te az aggódó anya. – mondta Carlisle.

-          Jó. Akkor mit javasol Dr. Cullen?

-          Egy kötést, persze csak akkor, ha Emese nem mozgatja a kezét.

-          Rendben, Dr. Cullen. Egy pillanat. Ha te vagy Dr. Cullen akkor én ki vagyok?

-          Hacsak nem szeretnéd felvenni a keresztnevemet, akkor Dr. Cherry Cullen. – mondta nevetve, hisz ez ésszerű volt.

-          Oké.

-          Anyu, te is Dr. Cullen vagy?

-          Igen, de nem rég óta. Három éve, mikor hozzámentem apuhoz, akkor lettem Cullen.

-          És előtte mi voltál?

-          Winkins. Cherry Winkins.

-          De szép név.

-          Igen, az volt.

Carlisle lassan bekötötte Emese kezét.

-          Anyu, ugye sose hagysz el?

-          Sose. Miért kérdezed?

-          Mert volt egy álmom, és te elmentél. Sírva.

-          Jaj, kicsim. Nem fogok elmenni. Nem hagynálak itt.

-          De, anyu. Nem szeretnél minket bajba sodorni. – jött be az ajtón Emily.

-          Miért hiszitek azt, hogy el fogok menni?

-          Megérzés. És lehet, hogy minket nem, de egy valakit igenis itt szeretnél hagyni. Nem tudom miért, de biztos megbántott. – mondta Emily és leült mellém.

-          Anyuci, szeretném, ha ez lenne a legszebb karácsonyunk. – mondta Emese.

Carlisle szomorúan nézett föl.

-          Alice látta, ahogy sírva kilépsz egy ajtón. Ha jól látta, akkor a saját otthonotok ajtaján.

-          Ugyan már. Biztos csak az erdőbe megyek.

-          Anyuci, te terhes vagy és én látom Esme és a te jövődet is. Nem akartam eltitkolni, de nem szeretném, ha megvalósulna. – Emesét csak egy pici szakította el a sírástól.

-          Te látod a jövőmet?- néztem rá.

-          Nem az egészet. Csak egy picit. Van olyan, hogy arc nélkül. De a tiedet már nem látom.

A nyugtató szavak. És a lányaim meg az apósom arról beszélgetnek, hogy ÉN elmegyek, a hideg is kirázott.

-          Mit szólnál hozzá, ha megpróbálnánk megakadályozni?- kérdezte Emese. Carlisle valahol leragadt és sejtettem, hogy hol.

-          Megakadályozni?- kérdezett vissza Emily.

-          Igen. Anyu, ugyebár a mi házunkból megy el. De ha nem megy haza?

-          Lányok, haza kell mennem. – szakítottam félbe ezt az ,,A” tervet.

-          Miért?

-          Mert ott van mindenem.

-          Mi minden?

-          A családom. Vagyis ti.

-          De…

-          Nem fogok elmenni. Főleg, hogy tudom, hogy miket láttatok. Mert gondolom te kiolvastad a nővéred fejéből. – öleltem át Emilyt.

-          Igen. – jött a válasz.

Carlisle szótlanul meredt előre.

-          Carlisle?

-          Cherry, te terhes vagy?

-          Hidd el, egész eddig én sem tudtam róla. De miért?

-          Beterveztétek?

-          Igen. – aztán rájöttem. - Alice…

Carlisle bólintott.

-          Nem tudom, hogy mi fog történni. – mondta félve Carlisle.

-          Én sem. – mondtam.

Lementünk a nappaliba. Eléggé letargikus állapotban volt mindenki.

(21:00 óra, La Push)

Curranty kitett magáért. Olyan vacsorát rittyentett, hogy azt hittem kipukkadok.

-          Cher, hazavisszük a gyerekeket. – mondta Emm.

-          Rendben. Én is nemsokára megyek.

-          Cherry, azt hallottuk, hogy Esme terhes. Igaz ez?- kérdezte Plumy.

-          Igen. Emese képessége…

-          Biztos nagyon boldog, hisz erre vágyott.

-          Igen.

-          Te is nagyon ki vagy virulva. – jegyezte meg Curranty.

-          Le sem tagadhatnám, ugye?

-          Aha. Mesélj!- kérlelt Plumy.

-          Az az igazság, hogy nem csak Esme terhes.

-          Istenem, terhes vagy?- ugrott fel örömében Plumy.

-          Igen.

-          Mindenki terhes?- kérdezte Curranty.

-          Nem.

-          Ha azt vesszük, akkor csak hárman. – mondta Plumy.

Elakadt a lélegzetem. Plumy terhes.

-          Cherry, vegyél levegőt. – rázott meg Curranty.

-          Te… te terhes vagy?

-          Igen. – bólogatott Plumy.

-          Hisz ez csodálatos.

Még egy fél órát ott maradtam, majd hazaindultam.

Otthon csöndbe mentem fel a lépcsőn, mert nem akartam felébreszteni a gyerekeket.

A vendégszoba ajtaja –ahol most Rosalie lakik - résnyire nyitva volt. Közelebb mentem és benéztem.

Bár ne tettem volna. Rosalie és Emmett csókolóztak. Visszafojtottam a sírást. Bementem a hálószobába és bezártam magam mögött az ajtót.

Aztán elkezdtem írni. Közben sírtam. Miután leírtam, azt, amit akartam felálltam és elkezdtem pakolni. Gyorsan bepakoltam egy csomó ruhát. Tara halkan nyüszített.

-          Tara, édes kiskutyám. Velem akarsz jönni?

Tara halkan vakkantott.

Emmett elment vadászni.

Csöndben bementem mindegyik gyermekem szobájába és nyomtam a fejük búbújára egy-egy puszit.

Sírva léptem ki az ajtón. Beültem a kocsiba és elhajtottam.

Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, nem álltam meg. Csak mentem és mentem…

16. fejezet | Decision. Change. Love.

Három nap után belejöttem az anyaságba. Emmett a pelenkázást szerette nagyon.
- Szeretlek. – súgta a fülembe. Éppen a konyhában voltunk.
- Én is.
- Olyan csendesek a babák, mintha nekünk akarnának jót.
- Emmett, kérlek!
- Cherry, te nem akarsz?- kérdezte idegesen.
- Nem erről van szó.
- Akkor?- csókolt a nyakamba.
- Em…
Emmett nem engedte, hogy befejezzem. Szenvedélyesen megcsókolt. Nem bírtam ellenállni. Lassan felhúzta a ruhám, majd elhajította. Feltett a pultra és tovább folytatta a csókot.
Még mielőtt bármi is történhetett volna az egyik baba – valószínűleg Emily – felsírt.
- Emily. – Emmett is megérezte, hogy melyikük sír.
- Megyek. – gyorsan magamra kaptam a ruhámat.
Felszaladtam a lépcsőn.
Emily érdeklődve pislogott. Mikor meglátott felém nyújtotta a kezét.
- Hát, szia. Mi a baj?- gügyögtem a kislányomnak.
,, Leesett egy kődarab.”- hallottam meg a kislányom gondolatát.
Először megijedtem, de rájöttem, hogy a gyerekeim biztos tudnak telepatikusan üzenni.
- Semmi baj, kicsim. – ringattam álomba.
,, De én csináltam.”- hallottam meg az utolsó gondolatát, majd elaludt.
Ő csinálta? Ezt, majd meg kell beszélnem Emm-mel.
Megkerestem a kődarabot, kivettem és utána betettem a kiságyba Emilyt.
A kő szív alakú volt. Eltettem a zsebembe.
Átsétáltam Maxim szobájába. Maxim békésen aludt. Betakartam, majd kimentem a szobából.
Emese akkor ébredt fel, amikor beléptem. Kivettem a kiságyból.
- Na, mi újság? Hogy aludtál?- néztem a babaarcocskát.
,, Jól. Anyu, nekem miért nincs képességem?- törte a fejét.
Nem szerettem volna, hogy ilyeneken gondolkozzanak.
- Majd… Élvezzétek ki a gyerekkort.
,, Anyuci, én bízom benned. Mikor látogat meg a nagyi? És Alice néni?”
- Hiányoznak? Nekem is.
- Cheryyyy!- Alice futott be. Az i-t hosszan elnyújtva.
- Emlegetett szamár. – mosolyogtam a lányomra.
- Ki a szamár? Inkább add ide az unokahúgom!- követelődzött Alice.
- Tessék!- adtam át neki a lányom. – Esme itt van?
- Itt. De vigyázz, mert Jasper és Maxim nagyon egyetértenek. – mondta nevetve.
Kiléptem a szobából. Út közben benéztem Maxim szobájába. Jasper a kezében tartotta Maximot és beszélt hozzá.
Leszaladtam a lépcsőn. Esme és Carlisle egymás mellett álltak és Emmett-tel beszélgettek. Lassan odasétáltam Emm mellé. Átkarolt.
- Szia, Cherry!- köszönt Esme.
- Szia!- boldog voltam, hogy a családom itt van.
- Hogy érzed magad?
- Jól. Kezdek belejönni.
Még elbeszélgettünk. Volt valami feszültség. Az egyik pillanatban boldog voltam a másikban már sírtam volna.
,, Anyu úgyse tudja meg. Köszi Jasper bácsi.”- hallottam meg Maxim gondolatát.
- Elnézést. – mentem fel a lépcsőn.
Jasper és Maxim nevettek.
- Remélem, jól érzitek magatokat.
- Igen. – mondta Jasper.
- Örülök.
Egy párnával megdobtam Jaspert. Direkt úgy, hogy Maximot is érintse egy kicsit.
- Hé!
- Játszadoztok az érzéseimmel? Nesze nektek. – mondtam mosolyogva.
- Megadjuk magunkat. Kérlek, Cher.
- Oké, de, ha…
- Nem fogjuk. – tette a szívére a kezét Jasper.
Lementem a lépcsőn. Visszamentem Emmetthez.
- Na?- kérdezte Emm.
- Mi na?
- Mit csináltál?
- Párnacsata. – mondtam.
- Párnacsata?- kérdezte Esme.
- Valami olyasmi. Én dobáltam Jaspert.
- Cherry… - kezdte Emm.
- Jasper és a fiad az ÉN érzéseimmel játszottak.
- A fiam?
- Tudod Maxim. Édes kisfiú. Nagyon szereted…
- Jól van, na. Tudom, hogy ki a fiam. De, hogy játszott volna az érzéseiddel? Még beszélni se tud.
- Emmett, te tiszta hülye vagy.
- Most miért?
- Ehhez fáradt vagyok. Majd…
Karon ragadtam Esmet és kimentünk a teraszra.
- Mi a baj?
- Nincs baj, csak…
- Ha a csak szócska ott van, akkor máris van valami.
- Minden olyan zavaros.
- Mi minden?
- Hát… Először is szültem három gyereket és az elején fogalmam se volt, hogy mikor mit kell csinálnom. Mintha nem lennének anyai ösztöneim.
- Értem.
- Másodjára, mindegyik gyerekemnek van képessége kivéve Emesének, ami fura. Persze a telepatika megvan mindegyiküknek. Maxim tudja az emberek érzéseit manipulálni. Emily meg valószínűleg az öt elemmel van kapcsolatban.
- De Emese nem tud semmit. Ez bánt?
- Nem bánt, csak sajnálom. Nem tudom, hogy hogyan fogom elmondani neki. Nincs hozzá bátorságom.
- Nem mered neki elmondani? Miért?
- Mert nálam se rögtön ,,jelentkeztek”.
- Értem. Akkor lehet, hogy Emesénél is majd később ,,jelentkeznek”.
- Remélem.
- Mi bánt még?
- Itt vagy te, egy végtelenül jó anya, aki…
- Cherry, miattam ne aggódj.
- De én annyira szeretném, ha neked is teljesülne néhány kívánságod.
- Hidd el én is szeretném, de nekem ez jutott. És én boldog vagyok. Itt van nekem a világ legjobb férje, Carlisle. És vannak gyerekeim. Mi már megtanultunk így élni.
- Sajnálom, hogy felhoztam ezt a témát. – hajtottam le a fejem.
- Cherry, te egy végtelenül aranyos, kedves lány vagy. Úgy szeretlek, mint a saját lányomat. Boldog vagyok, mert vannak unokáim.
Megöleltem Esmet.
Nagyon szerettem, mintha az anyukám lenne.
Bementünk a házba. Carlisle és Emmett beszélgettek. Csöndben felmentünk Emily szobájába.
Kivettem a kiságyból és átadtam Esmenek.
Úgy fogta, mintha egy törékeny váza lenne.
Jó volt őket elnézni. Csöndben kismentem a szobából...

17. fejezet | Decision. Change. Love.

(Három év múlva)

Reggel legszívesebben ki sem mozdultam volna az ágyból.
Valaki próbált felmászni az ágyra.
Lassan kinyitottam a szemem.
Emese állt az ágy lábánál és próbált felmászni.
- Gyere kincsem!- kaptam fel.
- Hogy aludtál anyuci?
- Jól drágám. És te?
- Én is.
- Hol van apu?
- Apu? Kergetőzik Maximmal és Emilyvel.
- És te miért nem játszol?
- Hát… Nélküled nem olyan jó.
- Értem. Mindjárt felkelek, addig menj és játssz a többiekkel. Ettetek már?
- Nem.
- Akkor csinálok nektek is reggelit.
- Oké.
Emese kiszaladt a szobából.
Lassan felkeltem az ágyból. Lementem a lépcsőn. A konyhába érve meglepődtem. Tökéletes rend volt, ami csak egyet jelenthetett. És annak a neve éjjeli nasi. Kinyitottam a hűtőt és elővettem egy csomó mindent, ami egy szendvicshez kellhet.
Gyorsan megkentem négy kiflit, tettem rá sajtot, paradicsomot, sonkát és paprikát.
- Reggeli!- kiáltottam fel.
Rögtön futottak le.
- Kézmosás!
Kiszaladtak a fürdőbe, hallani lehetett a vitatkozásukat, hogy ki mos előbb kezet.
Emmett hátulról átölelt.
- Jó reggelt!- suttogta a fülembe.
- Neked is!
- Hogy aludtál?- kérdezte.
- Emmett…
A gyerekek szaladtak be és ültek le az asztalhoz. Emmett nyomott egy puszit a nyakamba, majd ő is leült.
Odavittem a szendvicseket. Rögtön elkapkodták.
Még sikerült megmentenem egyet, amit én ettem meg.
- Anyu mit csinálunk ma?- kérdezte Maxim.
- Ti a mamáékhoz mentek.
- Miért?
- Mert apunak és nekem el kell mennünk vásárolni.
- Vásárolni?
- Igen.
- Hát, jó. Jasper bácsival biztos elleszünk.
- Gyerekek, a képességeteiteket ne nagyon használjátok. – mondta Emm.
- Ha lenne mit. – mondta szomorúan Emese.
- Ugyan kicsim. Nekem se rögtön volt, és neked is van telepatikus képességed.
- Igen, de Maximnak és Emilynek…
- Hidd el hugi, ha nem használhatjuk nincs sok értelme. – ölelte át húgát Maxim.
- Köszi, bátyus. Te mindig megnyugtatsz. – mondta mosolyogva Emese.
- Anyu, de ha valaki szomorú, akkor sem?- kérdezte Maxim.
- Ott lesz Jasper…
- De nekem is kell gyakorolnom, így, hogy leszek olyan, mint Jasper bácsi?
- Rendben, de nem játszadozunk mások érzéseivel, csak, ha szomorúak.
- Rendben. –nyomott egy puszit az arcomra.
Ahhoz képest, hogy csak három évesek, nem annyinak néznek ki. Talán egy éves koruk után kezdtek nőni.
Felszaladtak a lépcsőn és elkezdtek öltözködni.
- Mit szólnál, ha ma este a gyerekek Esme-éknél aludnának?- csókolta meg a kezem.
- Nem szeretném, ha zavarnának.
- Tudod, hogy Esme mennyire szereti őket.
- Igen.
- Akkor ezt megbeszéltük.
Emmett is felment és hallottam, ahogy megnyitja a csapot.

Emmett vezetett. Hátul a gyerekek azon vitatkoztak, hogy ki mit fog csinálni.
Kiszálltunk az autóból. Besétáltunk a házba.
Emese elengedte a kezem és Esmehez rohant.
- Nagyiii!- ugrott fel Esme karjaiba.
- Szia!- puszilta meg a gyermeki arcocskát. – Sziasztok!
- Szia!- pusziltam meg. – Mindenki itthon van?
- Igen.
- Megyek, köszönök, aztán mehetünk. – mondtam Emmnek.
- Oké.
Maxim már el is tűnt. Emily a hatalmas fenyőfát nézte, ami a nappali egyik sarkában volt.
- Anyu, ez gyönyörű!- fogta meg a kezem.
- Igen, az.
- Szia, Cherry! És szia, Emily!- köszönt Carlisle.
- Szia Papi. Segíthetek? – nézett rám Emily.
- Igen, de csak óvatosan. Nem fejbe vágni a testvéreidet.
- Oké. – vidult fel.
Egy arany csillag felszállt a levegőbe és pontosan a fa tetején megállt. Óvatosan ráereszkedett a fa csúcsára.
Emily örömében tapsolt.
- Sikerült!
- Aha…
- Ügyes vagy. – mondta Carlisle.
Köszöntöm még Alicenek, aki a fa oldalát díszítette.
Emese Esmevel sütött, persze néha bele is evett.
Maxim és Jasper gyakorolták a képességüket.
Emily pedig a fát díszítette.

Beléptünk a játékboltba. Sok szülő – mint mi – most veszi meg az ajándékokat. Emese egy babát szeretne babakocsival. Emily plüssöket. Maxim meg kisautókat.
Emmett rögtön a kisautók felé vette az irányt. Én toltam magam előtt a kocsit. Emmett betett egy ,,pár” autót.
- Biztos, hogy ennyi autót veszünk?
- Igen. Megérdemli.
- Oké.
Aztán a babák felé vettük az irányt.
Találtam egy nagyon aranyos babát, amit rögtön be is tettem a kocsiba. Aztán egy babakocsit kerestem. Találtam egy nagyon szépet. Piros volt.
Emily ajándékát közösen választottuk ki.
A kasszánál kicsit meglepődtek. Ennyi mindent nem nagyon szoktak venni.

Átmentünk egy ékszerboltba. Esmenek választottunk egy nyakláncot.
Aztán egy ruhaboltba mentünk. Alicenek innen választottunk ajándékot.
Jaspernek Emmett választott ajándékot, mint, ahogy Carlislenak is.

Otthon gyorsan eldugtuk az ajándékokat.
Emmett végig simított a hátamon. Belepuszilt a nyakamba, mint reggel.
- Mit tervezget Mr. Cullen?
- Egy kis Cullent.
Nyomtam egy csókot a szájára, majd eltűntem. Bementem a fürdőszobába és beálltam a zuhanykabinba. Megnyitottam a csapot, a meleg víz finoman simogatta a bőröm.
Kinyílt a kabin ajtaja és Emmett lépett be rajta.
Forró csókban forrtunk össze…

Reggel, jókedvűen keltem fel. Emmett mellkasára tettem a fejem. Emm a hátam simogatta. Kaptam egy puszit a fejem búbjára.
Felemeltem a fejem és nyomtam egy csókot az ajkára. Megfogta a vállam és egyre közelebb húzott magához.
- Éhes vagyok. – szakítottam meg a csókunk.
- Kár…
- Nyugi.
Felálltam. Felvettem a köntösömet, majd lementem a konyhába.
- Hogy érzed magad?- kérdezte Emm és leült az egyik székre.
- Jól.
Csináltam magamnak egy szendvicset, amit gyorsan benyomtam.
- Holnap La Push-ba megyünk.
- Miért?
- Mert nekem ott van a családom.
- Oké.

8. fejezet | Decision. Change. Love.

Befejezetem a kajálást és Emmettet néztem. Rám mosolygott.
- Mi van?- néztem rá.
A fülem mögé tette az arcomba lógó hajszálakat.
- Ez nem válasz. – nevettem el magam.
- Meg tudsz bocsátani?- kérdezte komolyan.
- Miért? Ugye nem azon rágódsz?
- Nem, hanem… Azt hittem, hogy az együttlétünk miatt…
- Sejthettem volna. Már előtte is fájt a fejem, ha ez megnyugtat.
- Egyáltalán nem nyugtat meg. – mondta komolyan Emm.
- Sejtettem. – mondtam nevetve.
- Ez nem vicces. Miután a feleségem leszel, én fogom hordani a nadrágot. – húzta ki magát.
- Persze. – bólogattam.
Alice viharzott be és ült le előttem.
- Mikor lesz az esküvő?- kérdezte.
- Nem tudom. – ráztam meg a fejem.
- Mit szólnátok… Jövő hét.
- Akkor már a hatodik hónapban leszek. – húztam el a szám.
- Nem baj. Csinálok neked olyan ruhát, amit a nem terhes menyasszonyok is megirigyelnek.
- Állapotos. – javítottam ki.
- Akkor állapotos.
- És mikor?
- Jövő hét… Mit szólnátok szerdához? Akkor ismerkedtettek meg. Éppen három éve.
- Az már három éve volt?- néztünk egymásra Emmettel.
- Igen. – bólogatott Alice. – Szabad?- kérdezte és a hasamra tette a kezét.
- Persze. – a kicsik, mintha megérezték volna, hogy Alice túlpörgő lány és eszeveszettül elkezdtek rugdosni. – Hú. – mondtam, mikor Alice elvette a kezét.
- Bocsi, de annyira megnyugtató. – mondta, Jasper lépett be az ajtón.
- Szabad?- kérdezte, mire én mosolyogva bólintottam.
Leült mellém és megölelt.
- Köszönöm, hogy itt vagy. – mondta nekem.
- Nincs mit. Emmettnek köszönd. – mondtam nevetve.
Jasper elengedett és látszott rajta, hogy valamivel nyugodtabb.
Megint elkezdtek szállingózni a többiek is vissza a nappaliba. Esme engem nézett.
- Carlisle ugye nem baj, ha Cherry ideköltözik, amíg meg nem születnek a babák?
- Nem baj.
- Ikrek?- ugrott fel Alice, mire én a szívemhez kaptam.
- I-igen. – mondtam.
- De még nincsenek kész a szobáik, ugye?
- Nem, nincsenek. – mondtam gyanútlanul.
- Akkor, majd megtervezem. Esme nagyon szépen tud festeni és…
- Alice, nyugi. – mondta Jasper.
- Igen, hugi. Még először az esküvő van. – mondta nevetve Emmett.
- Jól van, na. – sértődött meg Alice.
- Cherry, tényleg szívesen segítek kifesteni.
- Köszönöm. – hálás pillantást küldtem Esme felé.
- Egy valaki nem festhet. – törte meg a csendet Carlisle.
- Tudom. – mondtam lemondón.
Aztán már csak arra emlékszem, hogy Edwardék is bejöttek a házba. Aztán elaludtam, Emmett karjaiban.

Másnap reggel, azt kívántam bárcsak ne keltem volna fel. Alice rontott be az ajtón.
- Gyere már!- húzott magával.
A konyhában csak Esme állt, de pár pillanat múlva, már Carlisle segített feleségének. Olyan szép pár voltak. Az idő mit sem változtatott a kapcsolatukon. Vajon mi is ilyenek leszünk Emmett-tel?
A gondolatmenetből Alice rántott ki.
- Esme, gyorsan…
- Hova siettek?- kérdezte Carlisle.
- Nem tudom. – rántottam meg a vállam. – Alice fut a vonatod?
- Nem, de még egy csomó dolgunk van. Nem szeretném, ha bármi megzavarná a ceremóniát.
- Mire célzol? A paradicsomra? Mert ha nincs paradicsom, akkor nem leszek rosszul.
- Csak a paradicsom?- kérdezte Alice, de láttam, ahogy Carlisle is felém pillant.
- Azt hiszem. – hajtottam le a fejem.
- Cherry, az lehetetlen. Általában… - Carlisle végig nézett rajtam. – Na, jó, kivételek azért vannak.
- Utálni fogom a hatodik, hetedik és nyolc, kilencedik hónapot.
- Nem vészes. – mondta halkan Esme.
Eszembe jutott, hogy Esme fia meghalt, miután megszületett.
Alice elkezdett rángatni, hogy egyem meg gyorsan a reggelim. Engedelmeskedtem.
Mire észbe kaptam már ruhába, indulásra készen álltam a bejárat előtt.
Alice rángatott a kocsijáig, majd beültetett és elindultunk az ismeretlen felé.
- Olyan szépek lesztek. Nagyon-nagyon összeilletek. – csacsogta Alice.
Egy hatalmas üzlet előtt álltunk meg. A szeme is elkerekedett. És mivel ez egy esküvői bolt volt, így nem számíthattam semmi jóra. Alice kinyitotta nekem az ajtót, majd elindultam a hatalmas üzeletbe…

9. fejezet | Decision. Change. Love.

A hatalmas üzlet belülről még hatalmasabb volt. A szám tátva maradt.
- Csukd be!- mondta Alice.
- Alice, ez, ez hatalmas. – mondtam akadozva.
Alice csak bólintott, majd kézen fogva elkezdett húzni. Hatalmas volt az üzlet, de barátságos színe megnyugtattak.
Alice egy pulthoz húzott.
- Jó napot!- köszönt egy magas, vékony nőnek.
- Jó napot! Miben segíthetek?
- A barátnőm nemsokára férjhez megy és szeretnénk ruhát nézni. – mutatott rám Alice.
- Oh, gratulálok.
- És lenne még valami. – kezdte Alice. – A barátnőm öt hónapos terhes, de valószínűleg az esküvőig még nőni fog a hasa.
- Értem. Akkor olyan ruhát kell keresnünk, amit még lehet változtatni. – gondolkozott el az eladó.
- Valami egyszerűt szeretnék. – vágtam közbe, mielőtt Alice elkezdett volna csacsogni.
- Értem. – bólintott az eladó.
Egy külön részlegre mentünk. Furának, de egyben érdekesnek is találtam, hogy egy nagyon drága üzletben egy kismamáknak fenntartott részleget is kialakítottak. Nem arról volt szó, hogy rossz ötlet volt, de biztos, hogy nagyon drágák a ruhák és kötve hiszem, hogy van annyi pénzem, bár, ha Alicen múlik…
- Szerintem ez még neked is tetszeni fog. – rángatott meg Alice.
Alice egy hófehér, selyemruhát tartott a kezében.
- Hófehér… - nyeltem egy nagyot.
- Hé, az régen volt szokás. Nem fog senki lehurrogni, hogy nem tört fehér ruhában mész férjhez. – értette meg Alice.
- De Alice, ez annyira…
- Visszamegyek a helyemre, ha szükségük van, valamire szóljanak. – mondta az eladó.
- Szóval, Alice egy száz valahány éves pasihoz megyek feleségül. – fojtattam miután az eladó elment. A kezemmel egyet mutattam. – A pasim családja se mai darabokból áll. – mutattam kettőt. – És már nem vagy szűz, tehát elég nagy égés az, hogy nem tartom tiszteletben a hagyományokat.
- Senki sem fog haragudni. – nyugtatott Alice. – Próbáld fel.
- De csak próba. – emeltem fel a mutatóujjam.
- Oké. – vigyorgott Alice.
Bementem a próbafülkébe és elkezdtem levetkőzni. Mikor már csak fehérnemű volt rajtam belenéztem a tükörbe. A hasam már nagyon nagy volt. Finoman megsimogattam a hasam és elmosolyodtam, amikor a picik elkezdtek rugdosni.
A selyem kedvesen cirógatta a lábam, majd az egész testem. A ruha lágyan omlott rám.
- Gyere ki!- hirtelen elhúzódott a függöny és Alice tát szájával találtam szembe magam. – Azt a…
- Alice!- szidtam le még mielőtt elkezdett volna káromkodni.
- Bocsi, de ezt a ruhát rád szabták. – mondta és kétszer megforgatott.
A szoknya a magasba emelkedett. Nevetve ültünk le egy puha puffra.
- Állapotosan megyek férjhez, ami szerintem ,,bűn”. – mondtam.
- Dehogy is. Cherry, Te és Esme ugyanazon a nézőponton vagytok. Esme még abban a korban élt, amikor ezt bűnnek tartották. Carlisle viszont nem engedte és így Esme fehérruhában ment férjhez.
- Értem. Esmenek született gyereke, ugye?- tudtam a választ és tudtam, hogy Esme átérzi azt, amit most én is átélek.
- Igen. – Alice szomorúan válaszolt. – De meghalt.
A kezem önkétlenül is a hasamra csúszott. Aztán témát váltottam.
- Nagyon nagy benne a hasam?- pattantam fel.
- Nem, de szerintem a hasadat is megmutathatnád. – Alice felpattant és hátul babrált valamit.
A ruha összeszűkült.
- Ezzel a fűzővel be lehet állítani…
- Alice, muszáj, hogy mindenki lássa a hasam?
- Igen. Van egy valami amiben Emmett és Én egyetértünk. – húzta ki magát.
- Fülelek.
- Te vagy a legszebb kismama.
- Ez hülyeség.
- Nem, nem az. Ahhoz képest, hogy ikreket vársz, nem látszik akkorának. – tárta ki a karját Alice. – Mindenki szerint gyönyörű vagy.
Megint nevetésbe törtünk ki.
Visszamentem a próbafülkébe és visszavettem a ruhámat. Alice elvette tőlem a ruhát.
Még körül néztünk és beszélgettünk. A pénztárhoz vezető úton eszembe jutott valami.
- Öhm… - meggondoltam és inkább elhallgattam.
- Mondjad!- kíváncsiskodott Alice.
- Kutya. – csak ennyit mondtam.
- Kutya? Értsem úgy, hogy szeretnél egy kutyát?- vonta fel tökéletes szemöldökét.
- Valahogy úgy. De, ha szerinted ez rossz ötlet, akkor csak, amikor hazaköltöztem akkor szerzek be…
- Nem, nem. Csak a többiekkel is meg kell beszélni. – mondta a végén már mosolyogva.
- Akkor nincs veszve minden.
Gyorsan kifizettük a ruhát, majd távoztunk.
Alice ügyesen elrejtette a ruhát a titkos csomagtartóba, ami a csomagtartó alatt helyezkedett el.
A visszautat végig beszélgettük. Alice már a hajamat és a sminkemet tervezgette. A ház díszítését már csak ledarálta nekem. Csodáltam, hogy semmit sem felejt el. Velem néha megesett.

A nappali kivételesen üres volt. Leültem a TV elé és bekapcsoltam azt. Az egyik latin-amerikai sorozat ment benne. Árva angyal volt a címe. A főszereplőnő Marichuy nem rég szült és eltitkolja a kicsit az apja elől. Nem nagyon néztem az elejét, de egy ideje leragadtam és már kíváncsi voltam a folytatásra.
- Árva angyal. – ült le mellém Esme egy tálca levessel.
- Igen és köszönöm. – nyomtam egy puszit az arcára, majd elkezdtem enni.
- Szeretem ezt a sorozatot.
- Én is. – mondtam az utolsó falatot is lenyelve.
- Gyorsan megetted. Palacsintát vagy valami sütit ennél szívesebben?
- Csináljunk együtt sütit. – Esme már állt volna fel. – De persze csak Árva angyal után.
Együtt izgultuk végig Marichuy történetének mai részét. A sorozat után egyszerre álltunk fel és mentünk a konyhába. Esme elővett egy receptfüzetet és elkezdtük lapozgatni. A választott süti neve: Túrós süti-nek volt beírva.
- Túrós süti?- kérdeztem, mert az összes többi sütinél ,,sütemény” volt leírva.
- Még lánykoromban írtam.
- Bocsánat. – sütöttem le a szemem.
- Ugyan már. – mondta nevetve. – Inkább vedd ki a hűtőből a tejet, túrót és…
- És ennyi. – nevettem vele együtt. A hűtőben nem volt paradicsom, szerencsére.

A süti gyorsan kész volt. Az illata belengte az egész házat. A konyhába beszaladt egy macska. Ránézésre Karthauzi fajta volt.
- Egy macska?- kérdeztem.
- Nem tudom, hogy került ide. – mondta Esme.
A cica hirtelen eltűnt és helyette Plumy állt előttünk.
- Nem vagyok macska. – húzta ki magát.
- Hát azt látom. – mondtam és átöleltem.
- Igazából búcsúzni jöttem. Elmegyünk Olaszországba és Párizsba Adammel.
- Ez szuper.
- Igen. – bólogatott.
- Jó utat. – ölelte át Esme Plumyt.
- Köszönöm. Te pedig vigyázz magadra. – mutatott rám.
Miután elköszöntünk tőle elment.
Leültem az egyik székre és megkóstoltam a sütit.
- Ez nagyon finom.
- Miért érzem azt, hogy kérdezni szeretnél valamit?- nézett Esme.
- Hatodik érzék? De igazad van. Mindig is szerettem volna egy kiskutyát. Aki néha elesik és bukdácsolva megy.
- Nekem volt kutyám. De miért félsz ettől a kérdéstől?
- Esme, én most egy ideig itt fogok lakni és nem szeretnék kellemetlenséget okozni.
- Megbeszélem Carlisle-val.
- Köszönöm.
A süti gyorsan elfogyott. Elköszöntem Esmetől, majd felmentem a szobámba és ledőltem az ágyra. Felhúztam a térdem és elkezdtem simogatni és beszélni a hasamhoz.
Emmett jött be az ajtón.
- Szia!- ültem fel az ágyon.
- Hogy vagytok?- kérdezte és megpuszilta a hasam.
- Jól. Hiányoztál. – csókoltam meg.
Emmett lefeküdt, majd én a mellkasára feküdtem. A hátamat simogatta, mint mindig. Így feküdni annyira megnyugtató volt.
- Emmett…
- Igen, kicsim?
- Szeretnék egy kiskutyát. – néztem a szemébe.
- Egy kutyát?
- Igen. – feküdtem vissza a mellkasára.
- Bármit, amit csak szeretnél.
Álomba simogatott és közben szerelmes szavakat suttogott a fülembe.

Valószínűleg egész este cirógatta a hátam, mert reggel a simogatására ébredtem.
- Szeretlek. – nyomtam csukott szemmel egy csókot az ajkára.
- Én is. Hogy aludtál?
- Jól. És te?- kérdeztem nevetve.
- Édeseket álmodtam.
- Hm?- ültem fel és kinyitottam a szemem. – Újonnan aludni is tudsz?
- Nagyon aranyosokat mondtál álmodban. – elpirultam.
Emmett a hajammal babrált.
- Nem vagy éhes?- kérdezte és felült.
- Őszintén? Nem.
- Nem? Pedig a kismamák sokat szoktak enni és általában mindig éhesek.
- Akkor én kivétel vagyok.
Emmett adott egy csókot, majd felállt.
- Hm…
- Mi…?- már késő volt. Mellette álltam. – Cher…
- Csss… - egy csókkal letapasztottam a száját.
Emmett belemarkolt a fenekembe, majd elengedett. Felvett egy bokszert, majd egy pólót és végül egy farmert.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy a mai reggeli csókunknak vége.

10. fejezet | Decision. Change. Love.

Magamra kaptam én is egy ruhát. Emmett kézen fogott és levezetett a nappaliba. Mindenki ott ült vagy állt, ahogy beléptünk mindenki minket nézett, jobban mondva engem.
- Jó reggelt!- köszöntem, mire mindenki biccentett.
Leültem a kanapéra, persze Emmett rögtön mellém ült. Alice rögtön elkezdte az esküvői díszítést ecsetelni. Emmett vállára dőltem.
,, Ez hosszú esz”- hallottam meg Edward gondolatát.
Behunytam a szemem és arra koncentráltam, hogy Alice befejezze a beszédet. Alice hirtelen elhallgatott.
- Hé, ki volt ez?- kérdezte összeszűkült szemmel.
- Én. – tettem fel a kezem. – Vagy tudsz mást mondani, aki képes erre?- kérdeztem mosolyogva.
- Nagyon vicces. – duzzogott Alice. – Inkább reggelizz! – nyújtotta ki a nyelvét.
- Nem vagyok éhes Alice és ezt te nagyon jól tudod. Bosszút akarsz állni?
- Igen. – csillant fel a szeme.
- Akkor fogadjunk.
Lehet, hogy Alice látja a jövőm valamennyire, de én bele tudok nézni bármikor a fejébe.
- Nem ér csalni. Én nem kutatom a jövődet, te meg..
- Nem nézek bele a fejedbe.
- Nem bírjátok ki csók nélkül az esküvőig, ha ezt megszeged, akkor elmondhatom, hogy milyen nemű lesz az egyik kicsi.
- Alice! Ez-ez zsarolás, de benne vagyok. – érzetem, ahogy Emmett teste megfeszül.
- Abban nem kételkedek, hogy te kibírod. De Ő már kevésbé. – gonosz mosoly jelent meg az arcán.
- Ki fogja bírni!
- Cher, ez biztos?- kételkedett Emm.
- Igen. – böktem oldalba a könyökömmel.
- Ha te mondod. – rántotta meg a vállát.
Alice arcáról nem akart eltűnni az a mosoly.
Felálltam és elindultam a szobám felé. A mai napot nagyon nem vártam.
Mehetek vizsgálatra. Hurrá!
Egy gyors sminket tettem fel magamnak.
- Hova mész? Így?- kérdezte Emm az ajtóban megállva.
- Meglátogatom Dr. Work-öt. – húztam el a szám.
- Ne menj!- ölelt át.
- Nem akarok. – mosolyogtam rá. - De muszály.
- Semmi sem muszály.
- Csak a picik miatt megyek.
- Jó. Elkísérlek. – fogott kézen.
- Felőlem. – rántottam meg a vállam.
Lementünk és elindultam a kijárathoz, de Alice szavai megállítottak.
- Most biztos elmentek, de akkor én nyerem a fogadást. – termett előttem.
- Képzeld, elmegyek. Emmett, pedig velem akar jönni. – mondtam és a keze már a kilincsen volt.
- Aha, aha. – mondta Alice, aztán leesett neki. – Ja, értem. – hajtotta le a fejét.
- Örülök, de most mentem. Szia!
Halottam, ahogy Alice még mond egy sziát, aztán kiléptem az ajtón.
Emmett már a ház előtt állt az autóval. Beültem mellé.
- Ki ez az autó?- kérdeztem.
- Carlisle.
- Értem.
Az út további részén nem beszéltünk egymással. A kórház előtt megállt, hogy ki tudjak szállni, majd elhajtott, hogy keressen egy helyet.
Besétáltam az épületbe. A nővérpultnál Lili állt.
- Jó napot! Hogy van, Mis Winkins?
- Jól. Dr. Work-höz jöttem.
- Engem ki keres?- hallottam meg a hátam mögül az ismerős férfihangot. – Cherry.
- Dr. Work.
- Hogy vagy?
- Jól. Te?
- Megvagyok. Akkor indulhatunk?
- Hülye kérdés. – szűrtem a fogaim között.
- Egy ultrahangba még senki sem halt bele.
- Semmi bajom vele, de olyan rossz érzésem van.
- Elmeséled, hogy mik történtek veled? Egy ideje már nem találkoztunk.
Bementünk egy szobába, majd leültünk egy-egy székre.
- Sok minden.
- Kicsit bővebben?
- Emmett visszajött, aztán…
- Ugye nem…
- De. Ha Carlisle nincs ott, akkor valószínűleg a babák… - nem tudtam befejezni.
- Szóval dupla veszélyeztetett terhes lettél. Ugye tudod, hogy ez mit jelent?
- Igen. – rántottam meg a vállam. – Nem csókolózhatunk az esküvőig. Aliceszel fogadtunk. A szex nélküli életet pedig már megszoktam.
- Optimista vagy.
Kopogtak az ajtón. Nem kellett hozzá nagy ész, hogy tudjam Emmett az.
- Szabad. – szólalt meg nevetve Benjamin.
- Benjamin?- Emmett a döbbenettől megállt az ajtóban.
- Emmett. Mi újság?
- Dr. Work? Honnan jött ez a név?
- Nem tudom, megtetszett.
- Ti ismeritek egymást?- kérdeztem és felálltam.
- Igen. – mondta Benjamin.
- Ez… szuper. – mondtam és leültem a székre.
Végig néztem rajtuk és láttam, hogy nem mondanak el valamit.
- És mi újság van nálatok?- kérdezte Emm Benjamintól.
- A szerelmem meghalt. Jó rég történt, de még mindig bennem él és az a legszörnyűbb, hogy láttam.
- Tia?
- Nem. Sharona.
Sharona... Sharona… Sharona…
- Sharona?- kérdeztem és egy nagyot nyeltem. – Sharona Winkins?- kezdtem dühös lenni.
- Igen. Ismerted?- Benjamin nagyon megörült.
- Én most elmegyek.
Sírva futottam ki az épületből, se Emm, se Benjamin nem értette. Egy fa árnyékába ültem le a legközelebbi kiserdő közelében. Felhúztam a térdem. A fejem a térdemre helyeztem és zokogtam.
Valaki átölelt.
- Nincs semmi baj. – nyugtatgatott Esme.
- Esme. – bújtam az ölelésébe.
- Mi a baj, kicsim?
- Benjamin…
- Az orvosod nem?
- De, vagyis már nem. Utálom. Nem akarom soha többé látni.
- Miért?
- Benjamin… Benjamin az apám.
- Ez biztos?
- Igen. Anyu elmondta, hogy Benjaminnak hívják az apám. És Emmett ismeri. És egy Tia nevű nő is elhangzott.
- Tia? Akkor Benjamin, az a Benjamin.
- Te is ismered?
- Igen. Amikor Nessiet meg kellett védeni ő is jött. Van egy különleges képessége. Kapcsolatot tud teremteni mind az öt elemmel.
- Azt mondta, hogy anyám volt a szerelme és, hogy látta, amikor megölik. Miért nem tett semmit?- zokogtam és Esme még szorosabban húzott magához.
- Az alakváltók az ellenségeink. Könnyű szerrel megölnek minket és szerintem Benjamin próbált segíteni…
- Ez nem igaz. – álltam fel és már futottam is el.
Egy hegy felé vettem az irányt. A hegyoldal egyik szélénél leültem. A lábam a levegőbe lógott.
Ott ültem és vártam valamire, de, hogy mire azt nem tudom. Felálltam és lendületet vettem és ugrottam.
- Cherry! – hallottam a kiáltozásokat, de már csak azt éreztem, ahogy a szélben száll a hajam és az egész testem.

11. fejezet | Decision. Change. Love.

Száguldottam a föld felé. Csak a kicsiket sajnáltam. És Alicet, meg a családomat.
Szegény kicsik meg sem születhetnek az én hibámból.
A földre érkezés nem fájt annyira, mintha egy matracra érkeztem volna, ami kicsit kemény. A fejemet beütöttem, de egy csontomat se éreztem töröttnek.
A fejem viszont vérzett. Éreztem, ahogy a nedvesség elúsztatja a pólóm. Ott feküdtem mozdulatlanul és vártam a véget.
Elvesztettem az eszméletem. És csak néhány szót hallottam.
- Megpróbáltam… Szerintem sik…
- Cher… Hallasz?
Valaki felvett a karjaiba és úgy vitt. Résnyire kinyitottam a szemem és láttam Emm arcán, hogy, ha tudna, már sírna.
- Bocsáss meg! Kérlek. – csak halk suttogás volt, ami kijött a torkomból.
- Megbocsátok, de most pihenj. – adott egy csókot a szememre.
Miután becsuktam a szemem, elaludtam.

A fejem még mindig fájt egy kicsit, de már nem annyira. Már ébren voltam, de a szemem még nem nyitottam ki.
- Lemondjuk az esküvőt. – mondta Alice szomorúan.
- Ne!- mondtam halkan. – Ha kell suttogva is elmondom az esküt és mindent, de az esküvőt tartsuk meg. – még mindig csak suttogva tudtam beszélni, de a vámpírfül segítségével nem okozott a bent lévőknek megfejteni, hogy mit mondtam.
- Cher. – Emmett megfogta a kezem, mire én kinyitottam a szemem.
- Emmett szeretném megtartani az esküvőt, bármi áron.
- Én is, de még túl beteg vagy.
- Nem vagyok beteg. Már sokkal jobban vagyok. – felültem az ágyon, és körül néztem. – Alice megszegtük a fogadást. – mondtam lemondón.
- Nem baj.
Esme nem volt benn a kórteremben és elkezdtem a tekintetemmel kint keresni.
- Hol… hol van Esme?- kérdeztem, már kicsit hangosabban.
- Esme kint vár. Megrázták az események. – mondta Alice. – Jasper, pedig kint van vele. Próbálja megnyugtatni.
- Hívjátok be!- kértem és egy könnycsepp gördült ki a szemem sarkából.
- Rendben. – mondta Alice és már az ajtónál is volt. Valamit mondott, majd az ajtón Esme lépett be.
- Hagyatok kettesben minket, kérlek!- mondtam és néztem, ahogy Esme lehajtott fejjel közelebb jön az ágyamhoz.
Emmett és Alice kimentek a szobából. Esme leült a székre, ami az ágy mellett helyezkedett el, de fejét még mindig nem emelte fel.
- Sajnálom. – mondta halkan.
- Esme, te nem tehetsz semmiről.
- De velem beszéltél utoljára és…
- Ugyan már.
- És a hegy?
- Csak szaladtam, nem tudtam merre megyek.
- Annyira hasonlítasz az egy rokonomra. Olyan vagy, mint ő. És képzeld neki volt egy férje, akit Frank Winkinsnek hívtak.
- Winkins? Esme. Az én nagymamám volt Winkins nagyi. A férje Frank Winkins volt. És Frank hymon volt.
- Ez meglepett. Szóval akkor mi rokonok vagyunk. Lehet, hogy újra házasodott Frank.
- Biztosan. És akkor mi tényleg rokonok vagyunk. Fura.
- Az, remélem nem bánod.
- Nem.
Egy ideig csak néztük egymást, majd Esme felállt.
- Most hova mész?- ijedtem meg.
- Látogatód jön. Kettesbe hagylak titeket. Szia!
Esme kiment és helyette bejött Benjamin. Elfordítottam a fejem.
- Cherry, nem tudom, miért nem beszélsz velem.
- Benjamin, miért nem csináltál semmit, amikor Sharona életveszélybe volt?
- Én próbáltam. De Sharona blokkolt mindent. Nem tudom, hogy, hogy. Miért fontos neked Ő?
- Azért, mert az anyám volt. Hét éves voltam. Érted? Hét. És elvesztettem miattad az anyukám.
- Az anyukád? Sharona sosem említtette, hogy van egy lánya. Hét évig együtt voltunk.
- Te vagy az apám. Azt mondod, hogy szeretted anyut?
- Igen. Elfogadtam, hogy ő egy hymon. Én voltam a legboldogabb, amikor kiderült, hogy gyereket vár, persze az véletlen volt…
- Sajnálom, hogy letámadtalak.
- Semmi baj. Most már értem.
- Jobb, ha tudod, hogy férjhez megyek.
- Emmett boldogan elmesélte. De ugye nem tudod, hogy milyen nap van?
- Nem. Miért milyen nap van?
- Kedd.
- Kedd?- az, azt jelenti, hogy holnap eskü… esküvő.
- Alice le akarta mondani…
- Meg lesz tartva.
- Örülök.
- Szeretném, ha te kísérnél az oltárhoz. – mondtam, amikor már az ajtónál volt és nyitotta ki azt.
- Hogy mi?
- Igen, jól hallottad. Szeretném, ha te kísérnél az oltárhoz.
- Ez… ez megtisztelő. Örömmel kísérlek holnap az oltárhoz.
- Köszönöm. – mondtam, majd kiment.
Emmett jött be. Én pedig nem bírtam tovább és felálltam az ágyból és Emm karjaiba ugrottam.
Boldogan csókolt meg. Alice látta, de nem szólt semmit.
Emmett a karjaiban vitt ki, majd letett.
Hazafelé Carlisle vezetett, mert lejárt a műszakja. Emmett karjaiban elaludtam.

Másnap reggel Alice már az ágyon fekve várta, hogy felébredjek. Mikor kinyitottam a szemem, megijedtem egy kicsit, hogy mit keres az ágyban Alice.
Alice felpattant és magával húzott.
- Gyerünk, nem érünk rá! Még egy csomó fontos dolgunk van.

12. fejezet | Decision. Change. Love.

Hogy mennyi munka van még az esküvőig azt én, nem tudom, de Alice már nagyon be van pörögve. Alice kézen ragadva átvonszolt egy fürdőszobába.
- Ez itt az én fürdőszobám. – mondta boldogan Alice.
- Szuper. – ültem le a kis székre, ami a tükör előtt helyezkedett el.
Belépett az ajtón Esme, Curranty és a rég nem látott Zara.
Még félig aludtam így köszönni sem tudtam. Csukott szemmel ültem és csak azt éreztem, hogy valaki a hajamat babrálja.
- Úgy innék egy kávét. – sóhajtottam.
- Sajnálom. – mondta Alice.
Zara elkezdte elkészíteni a sminkem. Éreztem, ahogy kihúzza a szemem és kifesti.
Esme a hajamat csinálta meg. A vége felé már kezdtem felébredni, de még mindig fáradtan állítottak fel, hogy felvegyem a ruhám. Gyengének éreztem magam és hiányzott a kávé.
- Cherry, ébredj már fel. – kérlelt Alice.
- Nem megy. Hiányzik a kávé. – mondtam és kinyitottam a szemem.
Éreztem, ahogy a szemhéjamra került smink lehúzza azt.
- Jól vagy?- kérdezte Esme aggódón.
- Igen, csak kicsit fáradt vagyok, meg izgulok.
A ruha tökéletesen simult az alakomhoz, mert Alice meghúzta, hogy a hasam, ami már megint nőt, jobban látszódjon.
- Tessék. – nyújtott át Zara egy csokrot.
- Zara ez gyönyörű. Honnan van?- kérdeztük egyszerre.
- Tőlem.
- Zara, nem kellett volna.
- Különleges lánynak, különleges virág dukál. És amúgy is. Valami új.
- Köszönöm. – öleltem át.
- Nincs mit.
Esme és Zara kimentek. Alice pedig felhúzta a harisnyakötőm.
- Kölcsön darab. Kérem, majd vissza. – mondta nevetve.
Csak bólintottam. A szívem már a torkomba dobogott.
Benjamin lépett be az ajtón.
- Gyönyörű vagy. – mondta és egy virágos nyakláncot helyezett a nyakamba. – Valami régi. És valami kék. – mondta és egy hajcsatot tűzött a hajamba.
- Köszönöm.
- Anyád biztos büszke lenne rád. És én is büszke vagyok rád.
Belekaroltam a karjába. Alice elindult. Követtük.
A lépcső tetején még vettem egy nagy levegőt.
Alice elindult és mikor leért elindultunk mi. A nászinduló ismerős dallamaira lépkedtem. Nem néztem oldalra, csak előre. Magabiztosan lépkedtem, de ha nincs ott Benjamin biztos, hogy összeesek az izgalomtól.
Nagyon lassan értünk oda. Le nem tudtam venni Emmettről a szemem. Az ünneplőjében egy egész más ember - vámpír – állt előttem.
Benjamin a kezemet Emmett kezébe helyezte.
Emmett boldog volt.
A pap gyorsan elmondta a szövegét. Majd ki kellett mondani a bűvös szót.
- Igen. – mondtam magabiztosan.
- Igen. – mondta Emmett, miután rá került a sor.
- Ezennel férj és feleségé nyilvánítalak bennetek. Megcsókolhatod a mennyasszonyt. – mondta a pap.
Emmettnek rögtön élt a lehetőséggel és szájon csókolt. Első hitvesi csókunk. Alig akartunk elválni egymás ajkaitól.

A sok gratuláció fogadása után következett a csokorhajítás.
A csokrot Basti kapta el, aki maga sem hitte el, hisz csak véletlen volt.
A menyasszonytáncot is túléltem. Emmettel keringőzni maga volt a csoda. Aztán a harisnyakötő lehúzást is élveztem.
A nászajándékok mind nagyon drágák lehettek. Az egyik dobozból viszont egy kiskutyát vettem elő. Egy Golden Retriever. Alice viszont elvette tőlem, mert látszott a kiskutyán, hogy fáradt.
- Mrs. Cullen. – mondta nevetve Emm. – Engedje meg, hogy átadjam a nászajándékomat.
- Oké.
Emmett elhúzott az erdő felé. Az egyik fa mögül Plumy lépett elő.
- Meglepetés. – ölelt át.
- Plumy!
- Igen, itt vagyok. Ki nem hagytam volna.
- Istenem.
- Nem, Emmettnek hívnak. – mondta Emmett.
Plumyval még beszélgettünk egy ideig, majd elköszöntünk egymástól és ő visszaindult. Engem Emmett átkarolt és úgy vitt a táncparkettre.
A fáradság szele megint megütött, de nem foglalkoztam vele.
Emmett lassan táncolt.
- Jól vagy?- kérdezte aggódva.
- Igen. Miért?
- Nagyon elsápadtál.
- Csak az izgalom. – próbáltam megnyugtatni.
Egyre rosszabbul éreztem magam. Előtörtek megint a rossz érzéseim. Mi van, ha a terhességet nem nekem találták fel?
- Emmett, mi van, ha a terhességet nem nekem találták fel?
- Ugyan már. Ezt a hülyeséget felejtsd el.
- Oké. Elfelejtem ezt a hülyeséget. Tényleg. Te hány gyereket szeretnél?
- Négyet.
- Négyet?
- Igen. Tudod, hogy szeretem a nagycsaládokat.
- Igen. Én is. Négy…
- Nem muszáj. Kettőnek is nagyon örülök.
- Talán egyszer…
- Nem erőltetek semmit.
- Tudom és szeretlek.
Aztán, mintha kihúzták volna a lábam alól a földet.
Emmett szorosan a karjába zárt. Éreztem, ahogy Carlisle a hasamra teszi a kezét.
- Azt hiszem ennyi izgalom épp elég lesz Cherrynek. – mondta ki, amitől nem nagyon nyugodtam meg…