Oldalak

1. fejezet | A túlélő


1. Minden rosszban... 


AMIKOR REGGEL FELÉBREDTEM MÉG NEM GONDOLTAM VOLNA, hogy akár egy pillanat alatt minden megváltozhat. Kellett egy kis idő, mire felültem az ágyban, és kinyitottam a szemem.
Anya sokszor mondta nekem, hogy milyen ügyes és okos vagyok. Nagyon szerettem, amikor a hajamat fésülgette vagy babázott velem. Néha rám tört az az érzés, hogy fejlettebb vagyok a többi velem egykorúnál.
Anya megint szokásosan jött be. Mamusza már elhasználódott volt, s köntöse se mai darab. Nyújtózkodtam felé, hogy vegyen fel, s elkezdődjön végre a mai nap.
– Mama! – fogtam meg köntösnek szélét, és magamhoz húztam.
Kaptam egy puszit a homlokomra, majd anya kivett az ágyból és letett a földre. Az ajtót bezárta, miután kiment a szobából. Tudtam, hogy lemegy a konyhába és megissza napi kávéját. 
Előkerestem a játékos dobozomat, és megkerestem kedvenc babámat – Sindy-t. Szegény elég viharvert volt, meglátszott rajta az akkori szokásom, naponta megmostam a haját. Úgy hittem, hogy ő is legalább annyira szereti, mint amennyire én szerettem ezt a műveletet.
Nem sokkal később Anya már felöltözve jött vissza hozzám, és szólt Nekem, hogy: – Fejezd be a játékot, mert vásárolni megyünk.
Én jó kislányhoz méltóan elraktam a babámat és a ruhásszekrényhez mentem öltözködni – anyukám segítségével. Anya mindenképen egy rózsaszín ruhába akart öltöztetni, de ellenálltam és győztem, így világoskék ruhába indultunk vásárolni.
Miután beültünk a kocsiba, nagy csalódás ért minket, mert a kocsi nem akart elindulni. Anya megnézte az üzemanyagot mutató műszert, és rögtön kiderült, hogy miért nem indult a kocsi, ugyanis a mi autónkba is kell üzemanyag ahhoz, hogy menjen.
Anya átütemezte a programunkat, és így gyalog mentünk a közeli kis boltba, csak a legszükségesebb dolgokat vettük meg. Mindketten mást ítéltünk legszükségesebbnek. Amíg anya az ebédfőzéshez szükséges dolgokat rakta a bevásárlókocsiba, addig én az édességek berakásával voltam elfoglalva.
Anya figyelmét egészen a pénztárig elkerülte a több tábla csokoládé és néhány zacskó dunakavics, amit a tudta nélkül raktam a bevásárló kocsiba. Szemrehányóan nézett rám, majd megállapodtunk abban, hogy a fele édességet visszateszem a polcra, a másik felét pedig megvesszük.
A pénztáros néni jót mosolygott a helyzeten és az egyik dunakavicsot ajándékba megkaptam. Hazafelé úton egy kavics belement a cipőmbe, ezért felkéredzkedtem anya karjába.
Anya igazán erős volt, mert a sok zöldség és husi mellett még engem is felvett és hazáig vitt. Amint letett a székre – ügyetlenkedve – leszedtem magamról a cipőt.    
Az ebédünk ma –, akárcsak tegnap előtt – húsleves lett. Anya megengedte, hogy néhány csirkéről leszedjem a husit. Szerettem anyuval főzni, mert apu mindig megdicsért minket. Előre elképzeltem, hogy apunak mennyire fog ízleni – amikor tudta, hogy én is segítettem még repetát is kért.
 – Mama, szerinted apunak is fog ízleni? – kérdeztem kicsit félve, mert eddig sosem tettünk a levesbe fehérrépát
– Biztosan, kicsim! Apunak minden nagyon szokott ízleni, amit főzünk neki – simított végig a hajamon anyu, majd megmosta a kezét és az enyémet is.
 Én is elterveztem, hogy ma mit fogunk csinálni. Felszaladtam a lépcsőn – a korlátot már éppen felértem – a szobámba. Sejtettem, hogy anya utánam jön, miután elzárta a tűzhelyet.
Elkerestem Sindy babát és Tina babát, hogy anyunak már csak le kelljen ülnie és rögtön tudjunk játszani. Sindy-t a második születésnapomra kaptam 
   A nagypapa farmján mindent lehetett csinálni, még lovagolni is, ha lett volna lovam. Már hetek óta rágtam anyuék fülét, hogy vegyenek egy lovat, de hajthatatlanok voltak. Azt mondták, hogy még kicsi vagyok, és csak leesnék a lóról – ezzel erősen nem étettem egyet.
Anya mosolyogva lépett be a szobába, mint évek óta oly’ sokszor. Leült elém törökülésbe és várta, hogy elmondjam mit találtam mára ki. Eddig volt már, hogy hercegnők voltak – Sindy és Tina –, de volt már olyan is, hogy testvérek – anya akkor aggódott, hogy nekem nem lehet kistestvérem és emiatt szomorú vagyok.
 Játsszuk azt, hogy Tina az anyuka és Sindy a lánya – mondtam el ötletem, mire anya elmosolyodott. – Kár, hogy nincs fiúbabám, akkor itt lehetne apa is – szomorodtam el, de anya magához húzott és nem hagyta, hogy elszomorodjak teljesen.
Egészen egyig játszottunk, aztán elkezdtem unni a babázást. Anyu is látta rajtam, hogy kezd nem érdekelni. Még kétszer átöltöztettem Sindy-t, aztán visszatettem őket a dobozba.
Anya ölébe kuporodtam és vártam, hogy mondjon valamit. Nem is kellett sokat várnom, mert anya elkezdett mesélni.
 Tudod, hogy ismerkedtem meg apuval? – kérdezte, mire csak ráztam a fejem, hogy nem. – Kilencéves volt és az apukájával, vagyis a te nagypapáddal, sétált az erdőben. Anyuval mi is éppen arrafelé jártunk, mert szerettem volna látni egy nyuszit. Én akkor még csak hétéves voltam… Amikor a nagypapád rám nézett súgott valamit apunak. Később apu elmesélte, hogy azt súgta neki, hozzá illő vagyok – merengett el. – Pár év múlva újra találkoztunk és szerelmesek lettünk.
 Én is leszek szerelmes? Nekem is lesz egy férjem, mint neked apu?
 Persze, Anne! És nagyon boldog leszel, boldogabb, mint most vagy.
De én már így is boldog voltam. Mindenem megvolt – szerető család, ház és egészség – és ezen nem szándékoztam változtatni az elkövetkező legalább tizennégy évben.
Anyu elővette a fényképalbumokat, hogy megnézzük a régi képeket. Megnéztük apát, amikor még csak ötéves volt és anyut tizennégy évesen. Aztán előkerültek régebbi képek is, egy gyönyörű szép néni képét megkaptam.
 Anne, Ő a dédmamád! – Mondta anya és megérintette a fényképet. – Róla kaptad a neved, mert annyira hasonlítasz rá.
 Hasonlítok rá? – kérdeztem vissza, és még jobban megnéztem a képet. A haja lágy hullámokban omlott a vállára, mosolygott a képen, reménykedtem, hogy nagykoromban én is olyan szép leszek.
 Igen… - Mondta anya, majd felállt, mert hallotta az ajtó csapódását.
Anya a karjába vett és úgy mentünk le az emeletről. Engem letett a székre, majd az előtérbe ment, hogy köszönthesse apát. Hallottam, hogy valaki nagyot sóhajt, majd apa lépett be az étkezőbe.
 Szia, prücsök! – csókolt homlokon apa, majd leült a mellettem lévő székre. – Mi jót csinált ma a világ legszebb két hölgye?
 Elmentünk vásárolni és anyu vett nekem dunakavicsot, aztán húslevest csináltunk és utána babáztunk. Később pedig fényképeket nézegettünk és anyu elmesélte, hogy hogyan ismerkedtetek meg – meséltem lelkesen.
 Anya behozta a lábost és letette az asztalra. Egyesével mindenkinek szedett a levesből. Néha rápillantott apára, majd rám, mintha társalogtak volna.
Ma nem csak apa kért repetát, hanem én is. Kezdtem megérteni, hogy apa miért kér repetát – olyan jól lakott, hogy utána nagyon jól tudott aludni.
Mielőtt elmentem volna aludni még nézhettem egy kicsit a tévét apával. Szorosan a mellére vont és azt hajtogatta, hogy mennyire szeret. Én is néha visszasuttogtam, hogy szeretem, mert így is volt.
Fél óra múlva anya ágyba küldött – engedelmesen sétáltam fel a lépcsőn, miután adtam apának két puszit , megkértem, hogy meséljen egy mesét.
- Egyszer volt, hol nem volt élt egyszer egy lány. Ez a lány nagyon szeretett az anyukájának segíteni a főzésben. Egy nap azt találták ki, hogy meglepik aput egy tortával. Minden nagyon jól sikerült, aztán a lány, hipp-hopp, felnőtt, de pár év múlva sütött egy ugyanolyan tortát.
 Én is olyan leszek, mint az a lány – mondtam miközben egy hatalmasat ásítottam.
 Hát, persze! De most aludj! – takart be anya, majd kiment a szobából.
Éjjel kisétáltam a szobából – az ágyam nem volt akadály, mert az egyik rács mozgott , csendben lopakodtam a lépcsőig. Ott megálltam és hallgatóztam – nem direkt, csak alvajáró voltam, néha.
Csupa értelmetlen dolgot hallottam, mint például: párhónap, rák, hagyaték. Nem értettem semmit, ezért inkább visszamentem az ágyamba. Anyuék találkozásáról álmodtam -, mint egy külső szemlélő jelen voltam erdőbéli találkozásukkor.
Másnap reggel valaki – apa – karjában ébredeztem. Pillantása szomorú volt, de amint meglátta, hogy kinyitottam a szemem rám mosolygott.
– Jó reggelt, prücsök! – kaptam egy puszit a fejemre. Eddig apa mindig elment dolgozni, de most itthon maradt velem. Talán őt is rá tudom venni, hogy babázzon velem?!
– Jó reggelt! Apuci, te nem dolgozol? – vontam fel szemöldököm és vártam a magyarázatot. A következő kérdésem az lett volna, hogy anya hol van.
Apa nem válaszolt a kérdésemre, és ez kezdett egy idő után bosszantani. Elég nagy vagyok ahhoz, hogy engem is beavassanak… Mielőtt rákérdezhettem volna újra – mit keres itthon –, anya jött be a szobába.
Elhúzta a függönyöket és a Nap ezer meg ezer fénysugara megvilágította a szobát. Eltakartam a szemem, s vártam, hogy a Napocska elbújjon. Anya mindig azt mondta, hogy örökre fehér fogok maradni, mert egy picit sem megyek ki a kertbe – ilyenkor mondtam Neki azt, hogy ha lenne egy lovam kimennék.
- Anyuuu! – tiltakoztam erőteljesen, amikor kivett apa kezéből és rám parancsolt, hogy menjek a fürdőszobába vele, hogy azt követően reggelizzünk és indulhassunk.
- Hová megyünk? Kérdeztem izgatottan, mert a szokásos napirendünk nem így szokott történni.
Anyu megforgatta a szemét: – Kellemes programunk lesz, elmegyünk megnézni a szomszédos farmon élő kedves ismerőseink nemrég született kiscsikóját.
 Izgatottan reggeliztem meg és vártam a fejleményeket. Ezután kocsiba szálltunk és meg sem álltunk, amíg meg nem pillantottuk az ismerős épületeket a szomszédos farmon.
Érkezésünkre elénk sietett a szomszéd bácsi, üdvözöltük egymást, rám nézve megállapította, hogy sokat nőttem mióta nem látott. Ez nagy büszkeséggel töltött el és kihúztam magam, hogy még nagyobbnak látsszak.
- Anne, kíváncsi vagy a kiscsikóra? – kérdezte Mr. Pferd. Izgatottan bólintottam, majd az egész család követte. Mikor az egyik istállóból nem nézett ki egy ló, nagyon megijedtem. Aztán Mr. Pferd kinyitotta az ajtót és megpillantottam Őt.
Még pici volt, de már így is magasabb volt nálam. Fülét hegyezte – egyedül a füle volt fekete, amúgy mindenhol pely színű volt – és felállt, amikor nem indultam el felé. Odanyomta az orrát a szívemhez, mire én megsimogattam az orrát.
– Á, Mr. és Mrs. Platt! Jó Önöket újra látni! És Anne-t hol hagyták? – üdvözölte Mrs. Pferd apát és anyát. Majd a kiscsikóra nézett és akkor látta meg, hogy én is ott vagyok. – Anne, hogy te mekkorát nőttél! – csodálkozott el a néni, majd magához ölelt.
 Anyuék elmentek beszélni Mr. és Mrs. Pferddel, engem pedig ott hagytak a kiscsikóval. Hasra feküdt, elkezdtem vakargatni a füle mögött – amit láthatóan nagyon élvezett –, majd utána a hátát kezdtem el simogatni.
Mikor visszajöttek értem apa kezében egy papír volt. Anya megfogta a kezem és elkezdett húzni maga után, de én nem emeltem a lábam – anyát ez sem érdekelt, mert felvett a karjába.
– De, anya! Még el sem búcsúzhattam Tőle – tört ki belőlem a sírás. Annyira megkedveltem ez alatt a pár perc alatt a kiscsikót, hogy…
 Kicsim, a lovacska velünk fog jönni. Mrs. Pferd meghívott minket ebédelni, és most kezet mosni megyünk – nevetett fel édesanyám – hangjában volt valami keserűség.
Ezek után egy szó nélkül mostam kezet és ültem le az asztalhoz. A környéken az összes farm nagyon hasonló volt – a mienk különbözött, egyedül.
Mrs. Pferd töltött husit csinált – volt benne répa, gomba… –, majd desszertként palacsintát szolgált fel. Anyu figyelmeztetően rám nézett – ezzel jelezve, hogy elég lesz a palacsintából –, de Mrs. Pferd észrevette s rácsapott anyu kezére.
- Ugyan, kedvesem. Egyszer hagyd legyen neki gyereknap! Anne, te pedig bátran egyél még palacsintát. Milyet szeretnél? – kérdezett, még mielőtt anyu bármit is mondhatott volna.
Mrs. Pferd kent nekem egy nutellásat. Jóízűen megettem, de többet nem kértem, mert féltem, hogy kipukkadok –, mint egy lufi.
El sem hittem, hogy lett egy lovam – teljesen az enyém. Apa megengedte, hogy a lovon ülve menjek haza – miután megebédeltünk, s megköszöntünk mindent haza indultunk –, ő pedig vezeti majd a lovat. Anya ment az autóval előre, hogy elő tudja készíteni az egyik istállót egy lovacska befogadására.
Pajkos – így neveztem el a lovat, mert egész úton bökdöste aput, ami vicces volt – nem akarta, hogy leszálljak róla – nem feküdt le, így nem tudtam lemászni –, de apu leemelt.
Szomorúan nyerített egyet, de megsimogattam a fejét és jobb kedve lett. Nagyon örültem, hogy apuék megvették nekem Pajkost. Mert idáig két dolog tartotta vissza őket – az egyik, hogy kicsi voltam… 
A másik ok a nagypapa halálával volt összefüggésben. Apu tízedik születésnapjakkor a nagypapa már nem ünnepelhetett. Anyu azt mondta, hogy a nagypapa már régóta tudta, hogy egyszer elérkezik az, az idő is…
Apa és anya is szomorúak voltak – bár megpróbálták álcázni ezt, de én átláttam az álarcukon. Nem tettem szóvá, mert féltem, hogy haragudni fognak rám. Azt se említettem meg, hogy alva jártam és hallottam, hogy beszélgetnek.
Anyu megengedte, hogy kint maradjak Pajkossal egy kicsit, de sötétedés előtt be kellett mennem a házba – addig volt még egy kis idő.
– Pajkos, ugye tudsz titkot tartani? – kérdeztem suttogva tőle, attól félve, hogy a házban pihenő szülők meghallják. Egy halk nyerítés volt a válasz. – Azt hiszem baj van, nagy baj. Anyuék nem tudtak volna megvenni, mert apunak kellett valamit venni.
Pajkos fejét az ölembe tette és szomorúan figyelt a ház irányába. A fejét simogattam és néztem a Napot – talán akart egy kis időt adni, s ezért csak piciket ment lejjebb… Mikor elkezdett alkonyodni felálltam – még nyomtam egy puszit Pajkos homlokára –, és besiettem a házba.
Anyu éppen a konyhában készítette elő a vacsorát, apa a tévét nézte. Egyenesen a fürdőszobába mentem, hogy kezet mossak – és arcot.
Mikor végeztem és az ebédlőbe mentem még láttam, hogy apa átöleli anyát – volt ebben a képben valami, valami zavaró. Gyorsan leültem, és lesütöttem a szemem – el akartam titkolni, hogy láttam őket.
Az asztal körül volt valami elektromos bizsergés, miután mindenki leült. És ez az elektromos bizsergés most rosszat engedett sejtetni. Anya megpróbált mosolyogva odaadni egy megkenet kenyeret – mondanom se kell, hogy egy furcsa grimasz lett belőle.
– És Pajkos, jól érzi magát, nálunk? – törte meg a feszült csendet apa. Mindig tudta, hogy mikor mit kell mondania, vagy tennie.
– Jól, szeret itt lenni! – mondtam teli szájjal vigyorogva. Apa letörölte az arcomról a vajat.
Az asztalnál újra beállt a halálos csend. Senki se szólalt meg, senki nem csinált semmit – az evésen kívül. Anya lopva rápillantott apára, aki tudomást se vett róla.
Segíteni akartam anyának elpakolni, de ő rám parancsolt, hogy maradjak nyugton – megijedtem, úgy mondta. A konyhából hangos csörömpölés hallatszódott és mindketten – apával – arrafelé kaptuk a fejünk.
Apa maradásra intett, míg ő maga anya után ment. Hallottam, hogy anya sír… Valami rossz dolog történt!
Anyáék után szaladtam, de a küszöbnél megálltam. A konyha padlóján mindenhol tányér darabkák hevertek. Anya a földön ült, miközben apu hátulról átölelte – nagyon szívszorító volt ezt látni.
Lábujjhegyen mégiscsak odamentem és sírva vetettem apu kezébe magam. Mostmár azt mondtam, hogy: Én még kicsi vagyok ezekhez!
Anya magához ölelt, ahogy felénk fordult – sírása nem szűnt meg. Egyedül apa nem sírt, de neki tartania ,,kellett” magát. Ő volt az erős, a férfi. Megcsókolta anyát, előttem, mintha ez természetes lett volna.
Homlokukat egymásnak döntötték – egyedül én nem tudtam mit csinálni. Nem tudtam, hogy kihez bújjak – apához, vagy anyához.
Miután mindenki megnyugodott, leültünk a nappaliba. Pár percig apa és anya farkasszemet néztek, majd apa sóhajtott egyet. Mosolyogva felém fordult – igaz mosollyal…
– Emlékszel, hogy anya mit mesélt neked a nagypapáról? – kérdezte kedvesen. Bólintottam. – Kiderül, hogy én is olyan beteg vagyok, mint a nagypapa. Tudom, hogy ez nehéz, mert körül-belül én is ilyen korban tudtam meg… De ez csak erőssé tesz minket! – tette egyik kezét a saját, másik kezét az én szívemre. – És azt szeretném, hogy nagyon boldog legyél, amíg veled… veletek vagyok – fogta meg anyu kezét, mire megint eleredtek a könnyei.
– Nem akarok erős lenni, inkább Téged akarlak! – bújtam sírva apához, mikor felfogtam, hogy a haláláról beszélt. Ki akar erős lenni, ha valakijét elveszíti közben? Mit ártott apa, hogy ezt érdemelte?
– Ez természetes, de hidd el, hogy jól fog jönni, majd ha erős leszel! Vannak olyan nénik és bácsik, akik… Kicsim… - nem bírt végigmondani egy mondatot. Magamhoz húztam a gallérjánál fogva.
Amikor valami rosszra gondoltam még nem tudtam, hogy ilyen szörnyűséget titkolnak el előlem a szüleim. Apa lemondott a kezelésekről, amiről anyu beszélt, hogy a nagypapa sem akarta… Az én édes, drága apukám, aki mindent olyan lelkiismeretesen elvégzett és mindenkivel kedves volt…
Hát ez volt a rák… nem a tengeri élőlényre gondoltak tegnap este, hanem egy betegségre… Egy rossz betegségre, ami a jókat bünteti. Ezért nem ment el apa ma dolgozni, mert így nem mehet…
Lefektettek az ágyba és pár percig még mellettem maradtak, de miután kimentek nem jött álom a szememre. Hogy is jöhetett volna azok után, hogy megtudtam apukám meg fog halni…
Éjjel apa bejött és a kezében álomba ringatott – hallotta, hogy sírok és tudta, hogy miért…
 Aludj, kicsim, itt vagyok melletted!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése