Oldalak

6. fejezet | Broken Angel - Összetört Angyal


6. Múlt és jelen


Az nem lehetet, hiszen Ő… Képtelenség.
Félve sétáltam a kasszához, hogy kifizessem az árut. Körbenéztem, de másik kassza nem volt. Rossz érzésem támadt. Mintha bezártak volna egy szobába, ahonnan élve biztosan nem lehet kijutni. Hideg volt és a falak hideget árasztottak. A lámpa elkezdett pislákolni, majd végleg elaludt. Kintről halvány napfény szűrődött be, de ez nem volt elég. Ő, csak odasétált a kirakathoz és besötétített. Mintha egy szertartás közepébe csöppentem volna bele. Csak azt nem tudtam, hogy ki lesz az áldozat.

Céltudatosan jött felém. Éreztem a leheletét az arcomon, nem tudtam mit akarhat. Nem ismertem, még. Mert tudtam, hogyha most nem öl meg, akkor még találkozni fogunk.
Mikor Forksba költöztem mindenféle rémtörténetet hallottam, La Push-ról is. A La Push-iak félnek bemenni egy boltba, mert állításuk szerint egy boszorkány lakik ott, aki csak arra vár, hogy valakit feláldozhasson.
Én ebben nem hittem. Semmilyen rémtörténetben nem hittem, mert Én TUDTAM, hogy mik léteznek és mik nem. A vámpírokról természetesen tudtam, hiszen az a faj okozza a váltást – kivéve egyes esetekben -,  az alakváltó természetes volt, hiszen én magam is az vagyok, a vérfarkasokról is tudtam, vagyis a Hold Gyermekeiről. Boszorkányokról viszont csak mesét láttam.

Az előttem lévő személy viszont csöppet sem volt barátságos. Vajon, ha kimondanám a szerintem ráillő nevet megállna. Lehet, hogy megetette volna, de a hangom elmenekült és nem úgy tűnt, mintha vissza akarna jönni.

Halálfélelem… Talán ilyen helyzetben ez a legerősebb érzés, de most, mintha a hangommal együtt eltűnt volna. Messze, messze szökött, de küldött helyette mást. Önbizalmat, reménykedést. A félelem eltűnt, már csak a gerincemen végigfutó remegés jelezte, hogy itt járt.

A szeme olyan volt, mint az enyém. Türkiz. Egyedül a hajunk színe nem egyezett, viszont ugyanúgy omlott a vállunkra. Akár tükörbe is nézhettem volna, de ez nem Én voltam. Sokkal inkább hasonlított Esmre, de Rá sem teljesen. Mintha a kettőnk keverék lett volna.

Felemelte a kezét és valamire készült, de ütést már nem éreztem. Hűvös szellő kerekedett és hangos csörömpöléssel adta tudtomra, hogy támadóm ellenfélre talált.
Nem láttam semmit.

-         Hagyd békén!- morgott Rá Edward. Felismertem ezt a hangot. Megnyugtatott, de nem akartam, hogy miattam essen bántódása.

-         Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok. – sziszegte vissza a nő.

-         Nem tudom, hogy mit akarsz, de a LaPush-iakat hagyd békén!

-         De Ő, nem La Push-i. És mégis mit érdekel, hogy mit csinálok? Ő jött ide, a szíve súgta.

A szívem. Vajon, honnan fogom tudni, hogy kinek az életét kell egyengetnem? Egy ilyen veszélyes nővel, aligha tudnék mit kezdeni. Kettőt pislogok és elvarázsol, mert Ő egy boszorkány. Biztos voltam benne.

-         Edward, hagyd!- kértem.

-         Esther, ez a nő meg akart ölni. – hitetlenkedett.

-         Biztos van rá magyarázata. Tudom, hogy emlékeztet RÁ. De értsd meg, hogy ki kell derítenem, hogy ki Ő.

-         Nem hagylak Vele, egyedül.

-         Szerintem már elég nagylány, hogy tudjon magára vigyázni. – mondta a nő. – Jaj, még be sem mutatkoztam. Esmeralda Evenson vagyok.

A világ vagy kétszer megfordult, mert az, ami lehetetlen, na, az most teljesült. A szám is tátva maradt. Tudtam én, hogy apámnak van egy testvére, de azt is tudtam, hogy meghalt. Akkor most Ő nem lehet itt, és nem beszélhet hozzám. Az elmebaj határán álltam.

A nő az apámnak a testvére. Akkor csak nem akarhat megölni… Vagy fogalma sincs, hogy Én kivagyok és csak egy áldozatot lát magam előtt. Talán, ha sikerülne nekem is bemutatkoznom, akkor…

-         Ez nem gondolkozik. – szűrte a fogai közül Edward.

-         De, Edward… Csak, had próbáljak meg beszélni vele. – kértem.

-         De nem megyek ki. Itt maradok.

-         Jó. – mondtam lemondóan. – Esmeralda…

-         Hívj csak Esme-nek. – mondta Esmeralda, mire Edward morgott.

-         Esme, én nem tudom mit akarsz, csak amennyit Edward elmondott. Megvallom őszintén nem igazán tetszik a ,,megoldás”. Nem tudom, hogy mit tettem.

-         Senki se jön ide. Azt mondják, hogy félnek Tőlem, így beletanultam a szerepbe. – nevetett Esme. – Nem akartalak bántani, tetszel nekem. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól kijönnénk egymással. Edward bizonyára félreértett valamit.

-         Úgy nehéz, ha nem hallom a gondolatait. – dünnyögte maga elé Edward.

-         Edward már csak ilyen. Mindent túlreagál. Esther vagyok. – nyújtottam kezet.

Esme kezet rázott velem. Mintha megcsapott volna az áram, de ezt nem csak Én éreztem. Esme hátrahőkölt és ÚGY nézett Rám. Hideg fuvallat vonult végig az üzleten.

-         Azt hiszem, jobb, ha mentek. A festék a ház ajándéka. – sürgetett Esme.

Edwardot nem kellett kétszer kérni, ment haza. Megvártam, míg ráfordult a bekötőútra, ami a házhoz vezetett. Én viszont egy másik úton – ami Nate házához vezetett – mentem tovább.

Igazából nem Nate-hez mentem, hanem visszafordultam és az üzlet felé vettem az irányt. Esme látta, hogy megyek, de nem akart beengedni. Dörömböltem az ajtón, míg fel nem adta.

-         Mit akarsz?- kérdezte.

-         Tudom, hogy tudod. Beszélnünk kell. – mondtam és benyomtam az ajtón.

Villanyt nem kapcsoltam, mert Edward még képes lett volna visszajönni értem. Becsuktam az ajtót. Esme hellyel kínált.

-         Szóval, Esme. Mi is ez az egész?

-         Visszatérhettem. Sose haltam meg, de most új emlékeim lettek, amik nem is az enyémek. Bizonyára megismerkedtél már a Cullen családdal. Esme-t nem ismerhetted, mert meghalt mielőtt Te idejöttél volna. Szabad megtudnom, hogy Te ki vagy?

-         Esther Evenson. És rendkívül érdekes, hogy mennyire hasonlítasz Rám. Csak a hajunk színe. De Te mégse vagy Én. Inkább Esme-re hasonlítasz.

-         Segítenél nekem?

-         Persze.

-         Sosem voltak barátaim. Mindig elkönyveltek ,,furcsának”. Itt viszont nem én vagyok az egyetlen ,,furcsa”. Igaz, hogy Én más vagyok…

-         Szeretnél barátokat szerezni? Ezen könnyen lehet segíteni. Cullenék megkedvelnek, Edwarddal meg nem kell foglalkozni. – mosolyodtam el.

Persze mondhattam Én ezt Neki, akiben Esme lelke tovább él. Mindenre emlékszik, és nem lehet Neki könnyű, a saját fia támadt Rá. De, hogy jöttem Én ehhez az egészhez? Mindennél jobban szerettem volna egy normális életet, de ez nekem nem adatott meg. Helyette menekülhetek egy őrült vámpír elől és még csak átváltozni, se tudok. Meg kell barátkoztatnom a Cullen családot Esmeraldával…

Sietnem kellett ,,haza” mielőtt Edwardnak feltűnt volna, hogy  nem Nate-nél vagyok. A gondolataimat is rendszereznem kellett.
Amint átléptem a küszöböt három szempár meredt rám. Kettőre számítottam.

-         Hello! – mosolyogtam kínomban.

-         Hol voltál? Mielőtt azt mondod, hogy Nate-nél…

-         Ez nem jött össze. – mondta Nate, a harmadik, akire nem számítottam.

Teljesen az ajtónak nyomtak. Ha megpróbáltam volna megmozdulni, akkor valamelyik férfikéz visszanyomott volna. Nem tudtam, hogy mit terveznek a vallatásom során.

-         Te teljesen megbolondultál?- tette fel a kérdést Edward.

-         Ez egy jó kérdés. Te teljesen be vagy zárkózva és félsz az ismeretlentől?

-         Nem! Csak nem barátkozok veszélyes emberekkel.

-         Nem veszélyes. Miért van az, hogy mindenki hisz a pletykákban? És egyáltalán mi rossz van abban, ha valaki nem vámpír, vagy alakváltó, hanem mondjuk… boszorkány? Komolyan, fiúk!

-         Nem éppen épeszű ötlet barátkozni Vele. – mondta Nate és Carlisle egyszerre.

-         Nem tilthatjátok meg, hogy találkozzak vele.

-         Ó, dehogyisnem. – mondta Nate.

-         Nate, nem fogtok eltiltani a nagynénémtől. – boxoltam bele a vállába, de csak az Én kezem bánta. – Ez is mind miattad van. – fojtottam el egy hangos káromkodást.

Úgy éreztem, hogy eltört a kezem. Mi az istenért kell ilyen keménynek lennie Nate-nek? Ez nem normális, miért kell kővé válniuk az alakváltóknak?

-         Megnézhetem?- kérdezte Carlisle.

Nagyon dühösen nézhettem Rá, mert nem firtatta a kérdést. Azt hittem bepisilek a fájdalomtól. Edward volt az, aki megfogott. Rá morogtam, hogy engedjen el, de Ő nem tette.

-         Nyugodj le! Carlisle csak meg akarja nézni a kezed.

-         Nem kell. Semmi baja. – vettem oda félvállról.

Nem tudom, hogy Carlisle mikor tűnt el, de kezében egy fecskendővel tért vissza. Orvos voltam és tudtam mire készül. Le akar szedálni. Nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy úgyis erősebbek nálam.

Belenyugodtam a sorsomba. Érzéstelenítőt nem kaptam, de nem is kértem. Felfogtam úgy, hogy ez a büntetés. Carlisle rendelője egész otthonos volt, itt éreztem jól magam, ebben a környezetben.

-         Nem akartalak megbántani. Én csak…

-         Megértem… Nem szereted, ha parancsolgatnak Neked. – mosolyodott el halványan.

-         Carlisle, olyan vagy Nekem, mint az apám. – szorítottam meg az ép kezemmel a kezét, amennyire tudtam. – Elviselem, ha parancsolgatnak Nekem, de ha igazam van, akkor… általában ez történik.

-         Nem haragszom Rád, de az a nő veszélyes…

-         Engedd meg, hogy bemutatkozhasson. A nagynéném és másmilyen, mint amilyennek mondják.

-         Na, jó legyen. De a testi épségéért nem vállalok felelősséget. – fejezte be a kezem rögzítőkötését.

-         Köszönöm!- pusziltam arcon.

Ha Carlisle nem bólintott volna rá, akkor most nagyon nagy felfordulás kerekedett volna.

Hangos csörömpölés rázta meg a házat…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése