Oldalak

6. fejezet | A túlélő


6. Születésnap

MÁSNAP REGGEL NEM AKARTAM FELKELNI. Nem csak azért, mert az álomból nem akartam felkelni, hanem egyszerűen utáltam a mai napot – már most.
Ennek a napnak rólam kellett volna szólnia, de már tegnap el lett döntve, hogy semmi sem lesz olyan, mint ahogy elterveztem. Anya túl akaratos ahhoz, hogy engedjen.
Csak hagytam, hogy a percek múljanak, s továbbra sem keltem ki az ágyból. Melissa és Angela nem jönnek át, tehát addig maradok az ágyban ameddig akarok. Vagy felkelek és elmegyek sétálni, a környéken. 
Valamit csak tudok ma csinálni – ha már suli nincs. Pajkos ma bent marad az istállóban, mert nem szeretném, ha holnapig valami baja esne.
A holnapi napomat is megterveztem teljes egészében, de nagy valószínűséggel nem lesz belőle semmi. Ugyanis nem mehetek sehova egyedül. A házunk rabja lettem.
Felöltöztem és kissurrantam a folyósóra. Nem láttam senkit, amiből arra következtettem, hogy anya vagy apával van, vagy pedig nincs itthon.
Halk motoszkálás hallatszódott a szüleim szobájából, ami gyorsabb tempóra ösztönzött. Halkan vettem fel a cipőm, majd a hátsó ajtón át kisurranva a kerítésen át távoztam.
Pajkos nézett, aztán visszafordult a fal felé. Azért sem akartam ma elvinni, mert a mai akcióm biztos nem fog elengedni anya, viszont Pajkossal át tudok ugratni a kerítésen.
Itt nem volt feltűnő, ha egy korombeli lány, vagy fiú az utcákon sétálgat egyedül. Engem már megszoktak, mert az iskolából hazajövet is szoktak látni.
Velem szemben egy kellemetlen ismerős jött. Megpróbáltam úgy elmenni mellette, hogy ne vegyen észre, nem sok sikerrel.
- Hát, te mit csinálsz egyedül? – Alex kérdésétől kirázott a hideg, valamiért taszított.
- Ezt én is kérdezhetném. Nem érdekel, hogy mit csinálsz.
- Hát, akkor, szia. Remélem, többet nem találkozunk!
- Én is! – mondtam ugyanolyan utálatosan, mint ő.
Alex biztos nem fog hiányozni, hiába csak egy napja ismerem. Utáltam, ha valaki nem hitt nekem és, ha hazugnak neveztek. Eddig egyetlen ellenségem sem volt, de úgy látszik, Alex nem hagy más utat.
Én nem tudtam senkire nagyon haragudni, még anyámra se, aki néha tényleg az őrületbe kerget. Nem szerettem, ha valakivel nem vagyunk olyan viszonyba, hogy legalább beszélgessünk. És nem szerettem haragudni, utálom azt az érzést.
Bementem Vivien néni boltjába, hogy vegyek magamnak egy tábla csokit. Már a pénztárnál álltam a kiválasztott trióládémmal – a fehér-, tej- és étcsoki különlegesség volt a kedvencem -, amikor a zsebemhez kaptam.
Lemondóan tettem le a csokit, majd üres kézzel sétáltam végig a futószalag mellett. Ez egyáltalán nem volt fer dolog – a születésnapom már tényleg csak egy szokványos nap lesz.
- Anne, várj! – kiáltott utánam Angela. Nem is értettem mit keres itt, de egyáltalán nem bántam.
A futószalag végénél megvártam, míg mellém ér. Láttam, hogy magához veszi a kiválasztott trióládémat, aztán fizetett. Nem is értettem, hogy mit csinál. Talán csak kérkedni akar? Angela nem olyan.
Kicsit morcosabb lettem, mert láttam az arcán, hogy Ő boldog. Gyermeki féltékenység futott át rajtam, s rögtön el is illant, amikor kezét kinyújtva a kezembe nyomta a csokit.
Hálásan néztem rá. Angela volt az egyik legjobb barátnőm, de én nem az anyagiak miatt szerettem, hanem mert kedves volt. Sok mindent meg tudtunk beszélni, olyan dolgokat is, amit Melissával nem.
- Boldog születésnapot! Sajnos csak ennyivel tudok most szolgálni – nevetett rám, mintha a nagyobb ajándékot máskorra tervezné.
- Köszi – nyitottam ki azonnal a csomagolást. – Kérsz? – Angela egy ideig hezitált, hogy elfogadja a felé nyújtott csokit.
Mindig is csodáltam, hogy Angela csak nagyritkán eszik csokoládét – ellentétben velem, aki csak úgy tömte magába a boldogsághormonokat tartalmazó nassolnivalót. Persze abban biztos voltam, hogy néha ő is bűnözik és a legrosszabb napjain képes magába fogadni egy kisebb tábla csokit, de ez még mindig semmi volt hozzám képest.
Angela útjai elváltak az enyéimtől – már a boltból kilépve. Boldogabb voltam – köszönhetően a csokoládénak -, s meg sem fordult a fejemben, hogy Angela elmondhatja anyának, hogy találkoztunk.
Gyorsabb tempóra váltottam, mert még nem akartam hazamenni. Anya vajon mit fog szólni, ha megtudja, hogy elmentem? Lehet, hogy már tudja is… Nem, akkor már rég utánam jött volna!
Már elég távol jártam amikor lassítani kezdtem lépteimen. Már messze jártam a házunktól, s a bolttól és az erdő mellettem futott. A házak itt csak néha-néha voltak fellelhetőek, de voltak nagyon díszesek is.
Ahogy távolabb értem szembe találtam magam a világ egyik legcsicsásabb épületével. Olyan volt, mint egy kacsalábon forgó kastély, de egyáltalán nem illett ide. Mikor közelebb mentem, hogy megnézzem mi áll névként a postaládán valaki lefogott.
- Ne menj oda! Ez a mások területe.
Hátrapillantva egy nem várt személlyel találtam szembe magam. Alex valószínűleg futott utánam, hogy még idejében elérjen, mielőtt közelebb megyek.
- Akkor már értem mi ez a sok dísz. Eléggé furák ezek a mások. Erdő mellé építkezni, ráadásul ilyen díszes házat. Vajon mire kell nekik ez a sok csicsa? – néztem Alexre kérdőn.
- Így csábítják ide a gyengébbeket. Ha engem kérdezel, akkor kannibálok.
- Ez nem túl csábító – borzongtam meg.
- Aki egyszer bemegy oda, az nem jön ki. Olyan ez, mint a filmeken. Hátborzongató, hogy milyen világban élünk – mesélte miközben maga után húzva elértük az erdő szélét.
- Reméltem, hogy nem kell haragban elválnunk. Nem azt mondom, hogy legyünk barátok, mert szemmel láthatóan nem szeretnél a barátom lenni, de ellenségek se legyünk – álltam meg vele szemben.
- Aha… Hát, akkor, szia! És ne menj a ház közelébe! – figyelmeztetett még utoljára, majd elindult tovább.
Fölösleges lett volna utána kiáltani. Még hátrapillantottam a ház felé, aztán én is elindultam haza. Most, hogy Alex sem olyan undok, talán ha újra találkozunk, akkor tudunk majd beszélgetni.
Remélem még fogunk találkozni, elvégre bármi megtörténhet. És, ha tényleg találkoznánk, akkor talán még barátok is lehetnénk. Jó lenne, ha barátok lennénk.
Hazabattyogtam, de a ház előtt megálltam. Nem tudtam, hogy csak simán bemenjek-e, vagy hátulról menjek, mintha, csak a kertben lettem volna. Az első variációra az igazat mondanám el, a másodikra meg kitalálnék valami hihető mesét.
Még mielőtt a kerítéshez értem volna az ajtón anya nézett ki. Nem tűnt túlságosan mérgesnek, de nyugodt sem volt. Semmi nem jutott eszembe, amiért így reagált az eltűnésemre.
A felismerés futótűzként terjedt végig a testemben. A kis szökésem közben eszembe sem jutott apa. Annyira belefeledkeztem a születésnapomba, hogy apára nem is gondoltam. Rettegve néztem anyára, aki nyugodt volt, s ezzel engem is megnyugtatott – nem tudott volna nyugodt lenni, ha apával történt volna valami.
Lehajtott fejjel somfordáltam anya elé, hogy megkapjam a fejmosásom. Semmi nem történt, s ez újfent ijedtségre adott okot. Felnéztem, de anya csak nézett, mintha lett volna valaki a hátam mögött. Gyorsan hátranéztem, hogy van e valaki mögöttem, de a levegőn kívül semmit sem láttam.
- Mi a büntetés? – sóhajtottam fel. Elfogott a rettegés, hogy anya szigorú lesz, s eltilt mindentől.
- Nincs büntetés. Vedd ezt szülinapi kiváltságnak, mert ilyen nem lesz többé. Most viszont azonnal felmész a szobádba, meg sem állsz odáig! – mondta el az ítéletet anya, majd oldalra állt, hogy be tudjak menni.
Teljesítettem kérését – mertem volna ellenkezni, azt hiszem nyomban kaptam volna egy fülest. Persze nem tudtam, hogy miért kell egyenesen a szobámba mennem. Éhes nem voltam, mert a csokival még mindig tele voltam.
Az ágyamon ülve elgondolkoztam. Sok minden érdekelt. Először is, hogy Alex honnan tudta, hogy én is tudok a másokról? És miért másoknak nevezte Őket?
A polcomhoz léptem és előkerestem a rajzaimmal teli mappát. A titokzatos Cullen család… A fekete-fehér rajzokról jól kivehető volt az arcok, s testek jellegzetességei. Minden egyes megszámlálás után hiányt éreztem. Eggyel több férfi volt, mint nő, de látszólag mindenkinek meg volt párja. Páros képeket nem készítettem – nem éreztem szükségét, s amúgy sem én irányítottam a rajzaim, ahogy az álmaimat sem.
Az egyik férfi – név szerint Carlisle – nagyon megtetszett, így rajzon keresztül. A többi férfihoz és nőhöz képest Ő idősebbnek látszott. Ezt csak az arcáról tudtam leolvasni, mert amúgy semmiben sem különbözött a többi húsz-huszonhárom éves férfiaktól. Arcáról viszont több éves tapasztalatot tudtam leolvasni.
A képen egy erős izomzatú, közepes testalkatú fiatal férfi tekintett vissza rám. Vonásai simák voltak, s ha rá néztem a képre rögtön egy filmsztár jutott róla eszembe.
De a képről azt is meg tudtam állapítani, hogy házas emberről van szó. A gyűrű ott csücsült a házasságot jelképező ujjon. Furcsa mód elszontyolodtam ettől a tudattól.
Miután összeszedtem a lapokat, s visszatéve a mappába a polcra tettem, a helyére. Valamiért úgy éreztem, hogy el kell dugnom a mappát – mintha valami titkos dolgot rejtegettem volna. Persze idegene nem is érthették, hogy kiket rajzoltam le. Lehet, hogy meg is vádolnának valamivel.
Ma már nem büntetik a boszorkánysággal vádolt személyeket, kivétel természetesen a mi kis községünk. Itt, mintha megrekedt volna az idő. Annyira régimódiak itt néha az emberek, hogy az már ijesztő. Ezért sem volt szabad ,,hihetetlen” dolgokat csinálni. Anyát már így is beskatulyázták, szerintem. Persze olyanok, hogy boszorkányégetés, vagy kínzás már nem volt, egyszerűen börtönbe zárták a megvádolt személyt. És mi csak egy kis község voltunk.
A mellettünk lévő városok, községek már felvették a globalizációs elemeket. Volt pláza, éttermek és minden, ami a fejlődéshez kellett. Még nem voltam olyan puccos helyeken, de terveztem, hogy elmegyek. Mindenki irigykedni fog majd rám, én pedig büszkén kihúzom magam – aztán mindenkinek elmesélem az élményeim, de nem várom el, hogy körülrajongjanak.
Leültem az ágyam szélére, mert meghallottam a közeledő hangokat. Kopogtak, én pedig behívtam. Azt hittem, hogy anya jön, s mégis megbüntet, de tévedtem. Az ajtóban anya helyett apa állt.
Szokatlanul erősnek nézett ki, s egy pillanatra elképzeltem, hogy meggyógyult. Azonban rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg csak a gyógyszerek hatása alatt van. Tegnap nem volt ilyen jól, de a gyógyszerek hatási ideje igen változó.
Becsukta maga mögött az ajtót, majd leült az ágyam szélére. Rám mosolygott, s megfogta a kezem egyik kezével. Tenyeremet maga felé fordította, majd másik kezével benyúlt a köntös zsebébe és kihúzott onnan valamit.
A tenyeremben egy kis dobozka foglalt helyet, talpig becsomagolva. Azt hittem, hogy anyától és apától majd közös ajándékot kapok. A kis dobozka után nyúltam.
Óvatosan bontottam ki, vigyázva, hogy a csomagolópapír sehol se szakadjon el, még egy kicsit se. Miután a csomagolópapírt sikeresen eltávolítottam a dobozkáról, s félretettem még jobban megszemlélhettem magát a dobozt. Csak egy egyszerű, tetőfelpattintós doboz volt, semmi cicoma.
Mikor a doboz tetejét felpattintottam és megláttam a benne rejlő ékszert azt hittem, hogy menten elsírom magam. Egy vékonyka aranykarkötő volt.
Apa az összes spórolt pénzét a gyógyszerekre költötte. És most mégis a kezembe tarthattam egy színarany karkötőt – bizonyára nem tíz fillér volt.
Vissza akartam Neki adni – ezt nem fogadhattam el, ez túl drága volt… Persze arról már fogalmam se volt, hogy miként kéne visszaadnom.
-          Apu… - kezdtem mondandómba, de Apa mosolya megállított.
-          Most vissza akarod adni, igazam van? – Bólintottam egyet, mire édesapám megingatta a fejét. – Ezt a karkötőt az édesapám hagyta Rám, hogy adjam át a lányomnak. Ha pedig fiam születik, akkor addig kell továbbadni, míg egy lány kezébe nem kerül.
-          Szóval ezt nem a gyógyszerekre szánt pénzből vetted? – kérdeztem megkönnyebbülve.
-          Nem – mosolygott rám, majd felállt és kiment a szobámból.
Persze én még akkor nem tudhattam, hogy a kis medál – ami rajta lógott - legalább annyiba került, mint egy aranykarkötő. Boldog volt, hiszen édesapja nem úgy nézett ki, mint, aki nagyon beteg. Életerős volt és vidám.
Egész sokáig csak a szobámban ültem és vártam anyára – és arra, hogy mikor ordítja le a fejem. Amikor nyílt az ajtó megrémültem. Végigfutott az agyamon, hogy mi van akkor, ha anya tényleg elkezd velem veszekedni.
Mindenféle veszekedés helyett anya szélesre tárta előttem az ajtót, majd kimutatott. Ebből már sejtenem kellett volna valamit, de mit sem sejtve mentem ki a szobámból, majd le a lépcsőn.
A nappaliba érve lesokkoltam. Mindenki egyszerre kiáltotta, hogy: boldog születésnapot! Meglepődtem, hiszen anya megtiltotta… Melissa és Angela boldogan öleltek át, nem átengedve szüleiknek.
Miután sikerült elszakadnunk egymástól a lányokkal a szüleik is gratuláltak, hogy már tíz éves lettem. Már nagyon vártam, hogy végre engem is nagyként kezeljenek.
A vacsora is nagyon jól sikerült. Mindenki degeszre ette magát – még apa is lejött, s velünk vacsorázott. A felnőttek felnőttes dolgokról beszélgettek, mi a lányokkal, pedig vagy azt veséztük ki, hogy Alex-szel mi lehet vagy azt, hogy a tanárok miért adnak annyi leckét.
Megmutattam a lányoknak a szobámat és a rajzaimat, majd kimentünk a pajtához. Pajkos élénken elkezdett nyeríteni, amint meglátott.
Megengedtem a lányoknak, hogy felüljenek lovacskám hátára, aki meglehetősen ól bírta a kiképzést. Angela tériszonyos, de azért Ő is felült. Nagyon büszke volt magára, hogy nem szédült le Pajkosról.
Sajnos ez a nap sem tarthatott örökké, pedig nagyon szerettem volna – főleg, ha tudtam volna, hogy mi fog történni az elkövetkezendő napokban. Annyira szerettem volna, ha ez a nap örökké tartott volna…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése