Az idő gyorsan telt és hirtelen az idő már májusbaba fordult, de öt évvel később. Nem is emlékeztem semmire, már csak arra tudtam gondolni, hogy tavasz van és megint Pajkossal lehetek egész nap.
Anya is visszatért, bár néha láttam rajta, hogy hiányzik neki apa. Nekem is hiányzott, de én megpróbáltam mással elterelni a figyelmemet. Általában Pajkossal, de volt olyan, hogy csak rajzoltam.
Az álmaim viszont azóta sem tértek vissza és ez már kezdett rajtam látszani – ideges voltam, és képes voltam felkapni a vizet, ha valaki az álmokról kezdett el beszélni.
Annyira szerettem volna valamit csinálni – már kezdtem mindent unni. A hétköznapjaim szürkék voltak és unalmasak, néha már azon is elgondolkoztam, hogy megkérem Arót tegyen most azonnal mássá.
De azért ennyire mégse voltam mazochista – még hogy idő előtt mássáváljak. Na arra senki nem tudott volna rávenni – inkább őrülök meg, minthogy mássáválljak. És ha eszembe jutott a másság, eszembe jutott Aro legutóbbi látogatása – ami az utolsó is volt.
Éppen ebédet készítettünk anyuval, amikor Pajkos – aki eddig a kertben vágtázott – prüszkölve felnyerített. Azonnal tudtuk, hogy valamelyik feketeköpenyes jött „meglátogatni” minket, de nem tudtuk hova tenni a korai látogatást.
Anyu rám nézett, majd az ebédünkre – értettem a célzást: az ebédkészítés későbbi szakaszai az én kezemben vannak. Aztán kiment a konyhából és már csak a megjátszott vidám köszöntést hallottam.
A mézesmázos hangtól – ami Arótól származott – kirázott a hideg. Mindannyian tudtuk, hogy a férfi nem éppen jókedvéből jár hozzánk – vagy éppen azért, mert szeretett biztonságban tudni.
A biztonság ez esetben jól jött – mert így aztán senki nem mert bántani, vagy egyáltalán a közelembe jönni. Az előbbi előny volt, az utóbbi… na az már nem. Eddig sem volt túl sok barátom, de édesapám halála után – amikor kitudódott, hogy a mások már egy ideje látogatnak minket – mindenki elfordult tőlem.
De azért kíváncsi lettem, hogy Aro most miért jött. A tűzhelyen kisebbre vettem a lángot, majd átmentem a nappaliba. Mosolyt erőltettem az arcomra, majd kezet nyújtottam Arónak.
- Milyen okos vagy, caromia. Ezért leszel hasznunkra, majd – mondta Aro, miközben leült anyu mellé a kanapéra.
- Aro, miért jött? – bukott ki édesanyámból a kérdés.
- Oh, kedvesem, nem kell aggódnia – fogta meg anyám kezét a férfi, majd maga mellé intett. – El kell mennünk és már nem fogunk visszatérni, csak, amikor itt az idő.
Elmentek és az életem megint a megszokott mederben folyt tovább. Barátaim száma még mindig nem haladta meg a hármat, de már ezt is haladásnak lehetett betudni.
Aki viszont még mindig nagyon hiányzott az Alex volt. Hiába volt a kapcsolatunk felemás – nekem mindig ő maradt az egyetlen olyan barátom, aki teljesen megértett.
És közben meg már eltelt egy csomó idő... Kinéztem az ablakomon és láttam Pajkost - vidáman ugrándozott és élvezte a tavaszias időt. Az arcomról leolvadt a mosoly és helyét átvette a szomorúság.
Annyi minden történt velem az elmúlt öt évben, hogy csodálkozom, hogy a fejem még nem robbant fel – na jó, ez egy kicsit morbid dolog lenne, azonban a dolgok teljes tudatában lévén… nem meglepő.
Az csak a kezdet volt, hogy Aro és a többi feketeköpenyes elment. Persze igen, ez volt a lehető legjobb dolog, ami történhetett – így már kevésbé féltek tőlünk az emberek. Viszont így megszűnni látszott az a fajta félelem is, ami miatt senki nem akart bántani – és az ellenkezője történt, ami miatt néha féltem már iskolába menni.
Aztán kinőtték ezt a fajta viselkedést és elkezdtek irigykedni – a lányok. Ami még így is nagyon zavaró volt – hát még, amikor meghallottam, hogy megint a dédmamához hasonlítanak…
Igen, hasonlítottam rá, és ezt büszkén viseltem. Egészen addig, amíg az egyik lány széjjel nem küldte a képeket – amin a dédmamám és én szerepeltünk, a felirat pedig ez volt hozzá „Akár a dédanyja, öngyilkos lesz, hiszen kívülről is ugyanolyanok”. Általában nem vettem magamra ezeket a szövegeket, de ez szíven ütött – semmit nem tudtak a dédmamámról.
A fiúk persze ebből semmit nem fogtak fel – vagy nem akartak felfogni. Inkább próbáltak megvigasztalni – minden lehetséges módon. Hárítottam, ahogy csak tudtam – ezek itt azt hiszik, hogy majd én, csak úgy bedőlök az ágyukba…
De nem csak az iskolában kezdtek rendszertelenné válni a dolgok. Ugyanis apu halála után nem éppen a legjobb dolgokkal kellett – és kell – szembeszállnunk. Nem is tudtam, hogy hogyan történt…
Már kezdtük megszokni anyuval, hogy kettecskén élünk – persze Pajkos is ott volt. Apu halála után egy fél évvel azonban minden megváltozott.
Az a nap is ugyanúgy kezdődött – felkeltem, aztán elment az iskolába -, de a délután már korántsem folytatódott ilyen jól. Valamikor az utolsó órám közben az igazgató helyettes jött be a terembe és hívott ki engem.
Azt mondta, anyuval történt valami és most kórházban van. Ledermedtem és hirtelen elfelejtettem levegőt venni. Apunál is így kezdődött – anyu elmesélte, hogy mi történt akkor. Nagyon reméltem, hogy ez valami más lesz. Mondjuk a kimerültség…
Sajnos ez a reményem szertefoszlott, amikor megláttam édesanyám egy kórházi ágyon feküdni. Kicsit kába volt – valószínűleg gyógyszereket kapott.
Csak ültem az ágya mellett és bíztattam. Mondtam neki, hogy nem lesz semmi baj, hogy minden rendbe jön és együtt maradunk, hiszen ezt terveztük. Akkor régen azt mondtuk – megígértük -, hogy semmi nem állhat a közé, hogy egy teljes életet éljünk.
De az orvos kíméletlenül keresztülhúzta a terveink, amikor bejelentette: édesanyám rákos. Akkor nem omolhattam össze, mert anyunak kellett a támasz – de belül teljesen összetörtem.
Utáltam az egész életet, azt, hogy van egy betegség, ami szép sorjában szinte kiírtja a családunkat. És rettegtem, hogy ezt az egészet én is örököltem.
Megpróbáltam beszélni anyuval, hogy a gyógyszerek és a kezelések segítenek. De hajthatatlan volt, ugyanis ő már eldöntötte, hogy úgy akarja leélni az életét, hogy nem kell rosszul lennie.
És aztán sokáig nem beszéltünk…
De végül megoldottuk és – kénytelen-kelletlen – beletörődtem édesanyám választásába. Arra sikerült rávennem, hogy néhányfajta gyógyszert azért használjon. De azokat is csak azért sikerült ráerőltettetnem, mert ő is belátta, hogy fájdalmakkal nem jó élni.
És a legjobb az évek múlásába – és amire még emlékeztem is -, azok az álmaim visszatérte volt. Hihetetlenül boldog voltam, amikor „derültégből villámcsapás” egyszer csak megjelent előttem Carlisle – a férfi, akinek sokáig nem tudtam a nevét, aztán egyszer mégis elárulta nekem.
Számomra egyre jobban ő lett az álomférfi. Kedvességével, odaadásával és szerelmével… Egyik álmom nagyon kedves lett számomra…
A Nap már magasan járt az égen, s én egy hosszú uszályú ruhában álltam a szobában. Az ajtó nyikordult egyet, majd egy női kéz érintését éreztem a vállamon.
Amikor ránéztem a gyönyörű fiatal lányra rögtön elszörnyedtem – Ő olyan gyönyörű volt; a haja vöröses volt, a szeme boldogságtól csillogott…
- Jól vagy?- kérdezte kedves hangon. – Még a végén megijed, hogy mégsem akarod – nevetett fel.
- De, akarom. De ő is akar?Nem vagyok olyan szép, mint ti… Én csak egy hasonmás vagyok… - hajtottam le a fejem.
- Te bolond vagy! Úgy szeret, ahogy vagy. És ezt a hasonmásos témát már ezerszer átbeszéltük…
- De…
- Nincs de! Most viszont készülj, mert az életed megváltozik – nevetett fel megint, majd kinyitotta az ajtót.
Jonathan állt az ajtóban és feszengve gyűrögette a nyakkendőjét. Elnevettem magam a látványon, aztán belekaroltam. Alex sajnos azt mondta késni fog, ezért kénytelen voltam Nate-et befogni – aminek ő hirtelenjében nem nagyon örült.
Mielőtt kiléptünk volna a kertbe mindketten nagylevegőt vettünk és idegesen szorítottuk meg a másik kezét. Aztán az induló lágy dallamaira -, amit Rose játszott a zongorán – elindultunk.
Ahogy lassan sétáltunk az oltár felé, egyre jobban remegtem. Csak az Ő arcát tudtam nézni – minden más semmisnek hatott. Ott állt és várt Rám.
Félszemmel láttam, ahogy Alex elmegy mellettem, majd azt is láthattam, hogy súg valamit Neki. Elpirultam, ahogy bólintottak, majd Ő egy kedves mosollyal rám nézett. Minden rémisztő gondolat kiszállt a fejemből és csak a boldogságnak volt helye.
- Gyönyörű vagy kedvesem – súgta a fülembe, mikor végre elértünk hozzá.
Kezdtem magam normálisnak érezni – amiért nekem is vannak ábrándozós álmaim. Persze, az ilyen álmaim is többnyire valósak, mintsem megfoghatatlan levegőhalmazok.
De igazából ennyi volt. Igaz az életemet elszigetelve éltem és miután álmaimban Carlisle teljesen átadta egy férfi minden érzését – és nem volt sem rámenős, sem „csak egy menet”-es – ezért ő volt a tökéletes férfi.
A korombeli fiúk meg csak voltak. Hiába próbáltak behálózni, nem ment nekik. Láttam rajtuk, hogy nem adják fel, de egy-egy visszautasítás után láttam, hogy már nem annyira önelégültek.
De voltak pillanatok, amik örökre belevésték magukat az emlékeimbe. Ilyen például anyukám betegsége, vagy Pajkosé.
Drága, egyetlen lovacskám mintha csak megérezte volna anyu betegségét, Ő is beteg lett. Először nagyon megijedtünk, mert egy lónál soha nem jó, ha sokszor beteg. Aztán sikerült megnyugtatnunk – azzal, hogy anyu kijött a kertbe és nézte, ahogy vágtázom.
Pajkos pedig kezdett visszatérni, aminek anyuval nagyon örültünk.
Sóhajtva léptem ki a szobámból, miközben már fölöslegessé vált lovaglócsizmámat a kezemben tartottam. Nem szerettem volna tőle megválni – mintahogyan Pajkostól sem -, de anyu gyógyszereiért meg kellett tennem ezt a nehéz lépést.
Az utóbbi napokban több időt töltöttem lovacskámmal, mint eddigi életemben – pedig az aztán nagy szó. És egy rakás képet készítettünk anyuval.
Így visszagondolva, ha nem lett volna Pajkos, vagy a betegség – amiben apu és anyu is szenvedett -, akkor most egész máshol tartanánk. És az nem biztos, hogy olyan jó lenne – hiába szerettem volna apával tölteni egy kis időt, és hiába akartam, hogy apu velünk legyen… most mát nem másítottam volna meg semmit.
Nem ilyen életet akartam – senki se akarna ilyet -, de nem cseréltem volna el senkivel. Valahol ott motoszkált az agyam hátsófelében, hogy ha ezek nem lettek volna, akkor az álmaim és a jövőkép se lenne ugyanolyan.
Aztán ott volt a barátságom Alexel, amit semmiért oda nem adtam volna – igaz, hogy csak pár percig lehettünk barátok, de már az is rengeteget számít. És, ha Alexre gondoltam elöntött a keserűség, mert ő tudatta velem, hogy a barátommá fogadott, én viszont nem tudtam neki sehogy sem jelezni.
Alex rendes fiú volt csak a szüleit korán elvesztette… Elvesztette, mert ők ellentmondtak a másoknak. És ott motoszkált valahol az agyamban, hogy ha anyu is ellenkezett volna, akkor most mi sem lennék sehol?!
De egyszer kaptam egy levelet Alextől – persze gondosan el kellett rejtenem a gondolataim között, valaki másnak álcáznom, nehogy Aro rájöjjön Alex hollétére.
Azt a levelet mindig mosolyogva vettem elő. Megálltam a nappaliban és kinyitottam a kis kredencet, könyökig elmerültem benne, de végül meglett a papírdarab. Gyorsan szétnyitottam – a már agyon gyűrött – papírt és magamban olvasni kezdtem a kedves sorokat.
Kedves, Anne!
Most valószínűleg meglepődtél, hogy írok neked… Csak szerettem volna, ha tudod: én barátomnak tekintelek. Egy papírdarab nem elég, hogy elmeséljek mindent, ami történt velem, de egyszer – remélem – úgyis találkozni fogunk.
Persze, ha tudnád itt miket csinálnak… Hiányzik Ohio, hiányzik a családi farm és a friss levegő. Itt – a városban – minden olyan piszkos és a levegő is fullasztó.
Azért egy kicsit hadd meséljek. Csak, hogy tudd mekkora mázlista vagy. Egy ilyen menhelyen – igen, én is azt hittem, hogy egy árvaházba kerültem – élek, ahol minden gyerek arra vár, hogy örökbe fogadják. Persze csak a kisebbek olyan szerencsések, hogy elkerülnek innen – a „nagyok” már csak rongálnak és…
Anne, hiányzol, de úgy érzem nemsokára találkozunk. Addig is vigyázz magadra:
Egy féltő lélektestvéred
Amikor megláttam édesanyámat, aki az ajtófélfának dőlve nézett engem, az arcom pillanatokon belül vált szederjessé. Igaz, hogy ő úgy volt vele nekem már ideje lenne, hogy barátot kerítsek én ezt minden erőmet bevetve elleneztem.
Jó, akartam barátot, de nem olyat… Jó volt nekem az álmaimban szereplő férfi. Most viszont biztos azt hiszi, hogy egy barátom – egy fiú barátom – írt nekem.
Csak megáztam a fejem, majd a hátsózsebem rejtekébe helyeztem biztonságba. Anyu néha annyira sokat gondolkozott azon, hogy milyen legyen a jövőm és csak egy valami gátolt meg abban, hogy beolvassak neki. Az pedig az volt, hogy olyankor mindig kivirult, mondhatni elfelejtette a betegségét.
És a betegség volt az, ami meggátolt minket egy két dologban – ilyen volt például egy utazás a messzi La Push-ba, meglátogatni anyu unokatesóját. Persze az előtt -, sőt még utána is - sokat terveztük az utat. Csak a gyógyszerek ára megemelkedett és többé nem tudtuk volna megfizetni még az utat is.
Pedig anyu mesélt róla – igaz, hogy csak egyszer járt arra még régen -, de az elmondásaiból egy gyönyörű hely lehetett. Eldugottan, ahol senki se keresne…
- Most már elmondhatod, Aróék nem jönnek többé. Ki az a titokzatos idegen, aki magát csak „féltő lélektestvérnek” nevezi – nézett rám anya mindentudón.
- Te… te megnézted? Mi lett volna, ha Aro rájön? Hogy sodorhattad veszélybe?! – akadtam ki minden ok nélkül – magammal hiába hitegettem, hogy van rá okom.
- A heves természeted tőlem örökölted. – Anyu megforgatta a szemeit, mintha a legrosszabb tulajdonságot örököltem volna. – De megnyugodhatsz, mert csak Aro távozása után néztem bele. Előtte pedig Aro hívta fel a figyelmem, hogy valaki „legyeskedik” körülötted.
- Alex csak a barátom, és már olyan régen láttam. Öt éve… - sóhajtottam.
- Rendes volt tőle, hogy írt a születésnapodra. És biztos, hogy még fogtok találkozni… - indult vissza a konyhába, majd még visszafordult, s sejtelmesen annyit mondott – a közeljövőben.
A tizenötödik születésnapom jól alakult, anyu egy szó nélkül megengedte, hogy Melissánál aludjak. Először meglepődtem, aztán rájöttem, hogy a mások már nincsenek itt.
Persze reggel még anyuval is ünnepeltem, mert tudtam, hogy mennyire szeret ünnepelni – az elmúlt években legalábbis nagyfokú érdeklődést mutatott az efféle tevékenységek iránt. Azt hittem, hogy így próbál nem tudomást venni a betegségéről – ami nem szövődött tovább.
És akkor reggel anyu egy óriási mosollyal jött be a szobámba – kezében egy tálcát tartva, ami tele volt pakolva finomságokkal. Kivételesen édességet – palacsintát – is ehettem reggelire. Persze ez csak azért volt „kivételes” eset, mert anyu egy időben betiltotta, hogy sok édességet egyek. Pedig az alakomon nem is látszódott meg – anyu szerint „most, még”.
És ott volt a tálcán egy fehér boríték – tudtam, hogy nem kapok pénzt, ezért nem is álmodoztam róla. Viszont a boríték meglepett, és amit anyu hozzá mondott… valami olyasmi volt, hogy: Vigyázz rá, mert egyszer még sokat fog jelenteni.
És miután elolvastam értettem mire gondol – a barátságot nem lehet pénzen venni, s amikor szükségem volt rá, akkor Ő írt nekem, mint a barátom.
Mikor kiléptem a kertbe megcsapott a friss levegő – ami Alexnek már hiányzik. Aztán tekintetemmel megkerestem Pajkost, még mindig vágtázott. Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy ez az utolsó napja velünk.
Egy kósza könnycsepp utat tört magának, de gyorsan letöröltem. Pajkos utolsó napja…
- Lovacskám! – hívtam magamhoz.
Első hívásra jött, majd engedelmesen lejjebb hajolt. Sokkal jobban szerettem szőrén megülni, mert úgy nem éreztem magam korlátok közé szorítva. A selymes szőrbe fúrtam a fejem miközben átkaroltam Pajkos nyakát. Olyan nehéz volt őt odaadni valaki másnak.
Lovacskám hangosan felnyerített, amikor megérezte a nedvességet a nyakánál. Idegesen kezdett el járni, majd két lábra állt – egy kicsi hiányzott, hogy leessek.
- Sajnálom Pajkos! Nagyon szeretlek lovacskám – simogattam meg a fejét, amikor végre újra négy lábon állt. – Nem akarlak odaadni senkinek, de meg kell tennem. Anyunak szüksége van pénzre, hogy meg tudjuk venni a gyógyszereket.
Kihúztam magam és úgy vágtattunk el egészen a mezőnkig. Ott futottunk pár kört – ennyivel tartoztam Pajkosnak a sok együtt töltött szép év ért. Annyira szeretett itt almákat kergetni…
Egy almafa alá álltunk és leszedtem neki a legpirosabb almát – amit magától nem ért volna fel. Jóízűen ette meg, majd boldogan vágtáztunk két kört még.
De végül mégiscsak el kellett indulnunk a piac felé. Szívem a torkomban dobogott és nagyon féltem. El kellett adnom a lovam, lehetőleg egy olyan embernek, aki nem lóhúsnak akarja.
Körülnézve láttam, hogy egy csapat fiatal – nálam egy évvel talán idősebbek – tart arrafelé amerre én. Hallottam, hogy bandázni szoktak járni a piac mellé, de nem gondoltam volna, hogy ma is jönnek – elvégre nem mindennap szoktak járni és tegnap már voltak…
Megkerestem a számomra kijelölt helyet, majd vártam… S miközben vártam tekintetemmel körbe pásztáztam a környéket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése