Oldalak

1. fejezet | Road to infinity... because love is eternal


(Cherry szemszög)

Már nem is tudom, hogy merre járok. Mentem komppal és mindennel. Csak egyenesen előre.
A szemem tele volt könnyel. Tara mellettem ült és lehajtotta a fejét. Érezte, hogy valami baj van. Valami nagy baj.
- Tara, kiskutyám. Sajnálom. Én, lehet, hogy csak képzelődtem?
Tara szemében könnycseppek csillogtak. Idegesen fogtam a kormányt.
Hogy tehettem ezt Esmevel? És a gyerekeimmel… Sose fognak nekem megbocsátani. Majd egyszer, mikor mindenki lehiggadt, meglátogatom őket.
Úgy szeretnék mindent visszacsinálni. Hol rontottam el? Talán meg sem kellett volna születnem. Miért hittem azt, hogy Emmett csak engem szeret?
Nem, Cherry Winkins túl kell lépned rajta. Ha nem szeret, akkor te se szeresd őt. Nem érdemli meg…
Dehogy is nem. Szeretem az életemnél is jobban, de megcsalt. Lehet, hogy nem tudta elfelejteni Rosaliet.
El se tudtam mondani neki, hogy… hogy terhes vagyok. De soha sem tudhatja meg. Ha megtudná, akkor biztos nagyon haragudna. Sose bocsátana meg…
Már rég óta vezettem és azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Egy tábla jelezte, hogy Olaszország felé tartok. Azt, hittem, hogy rosszul látok.
Szeretem Emmett-et? Igen. Akkor miért nem megyek vissza, és kérdezem meg, hogy miért csókolta meg Rosaliet?
Ez lenne a leghelyesebb. Talán meg tudnánk beszélni a dolgokat. Talán csak én reagáltam túl. Lehet, hogy van rá magyarázat.
Elhamarkodottan döntöttem. De visszamenni féle. Csak délután érnék vissza. De ha még most visszafordulok, akkor talán hamarabb visszaérek.
Elértem Olaszország határát. Meg akartam fordulni. Mikor már visszafelé indultam volna el, a kocsi kipörgött és egy hangos csattanás jelezte, hogy nekimentem egy fának.
Éreztem, ahogy a vér átitatja a pólóm, aztán elájultam.

(Emmett szemszög)

Másnap lementem a konyhába reggelit készíteni. Rosalie leült az egyik székre és engem nézett.
- Mi történt Emmett?- hangja szomorú volt és baráti.
- Cherry…
- Úristen. Mi van vele? Ugye jól van?- nagyon megijedt.
- Nem tudom. Cherry meglátott minket és… elhagyott.
- Miattad ment el. – sírta Emese.
Nem is vettem észre, hogy itt van. Amikor odamentem volna ellökött magától.
- Kicsim…
- Nem érdekel. Én tudtam, hogy ez lesz.
- Kicsim, semmi baj.
Odamentem hozzá és szorosan átöleltem.
- Reggelizünk, aztán átmegyünk a nagyiékhoz.
- Úgyse lesz ott. – mondta és leült.
Lassan és szomorúan lejött Maxim és Emily is. Alig ettek valamit. Emily csak egy falatot evett. Maxim rámosolygott Rosaliera.
- Az én hibám. – suttogta halkan.
- Nem a te hibád.
- De én megengedtem. Én tudtam, hogy ez csak egy búcsúcsók, de anyu nem…

A házhoz érve döbbentem rá, hogy, ha Esme megtudja, akkor biztos ő is olyan letargikus állapotba lesz, mint a gyerekek. És kétlem, hogy jót tenne a babának az anyukája szomorúsága.
Emily rögtön Carlisle kezébe vetette magát. Néztem, ahogy az apám próbálja megnyugtatni a kislányomat.
Alice csak ült a kanapén, mellette Jasper foglalat helyet. Alice csak rázta a fejét, hogy ,,nem”.
Egy ideig senki sem szólalt meg. Emese Alicehez ment, Maxim, pedig Jasperhez.
- Ez szörnyű. És én láttam előre. Nem láttam azt, hogy mikor… - Alice is magát hibáztatja.
- Miért ment el?
- Látta, ahogy megcsókolom Emmettet. – mondta Rosalie.
- Emmett, te hagytad ezt?- Alice, hangja csípős volt.
- Csak egy búcsúcsók volt, hogy mindketten tudják, ők már sose lesznek együtt. Rosalie velem, apu, pedig anyuval… de nem így lett. – mondta Maxim. Ő tudott erről?
- Ezt Esme nem tudhatja meg. – mondta Carlisle és Alice egyszerre.
Az én egyetlen, drága anyukám.
- Mit nem mondhattok el nekem?- kérdezte.
Most jött le, az emeletről. Éppen csak annyit hallhatott…
- Mit nem mondhattok el nekem?- kérdezte, már idegesen.
- Szívem, ülj le!- kérlelte Carlisle. Esme leült és várta a magyarázatot.
- Nem mondjátok?- kérdezte kíváncsian. – Akkor is kiszedem belőletek.
- Nincs semmi különösebb, anyu. Csak ilyen mindennapos dolgok.
- Nem hazudsz jól Emmett. Valami baj van, és nem akarjátok elmondani.

(Esme szemszög)

Emmett nem mondott semmit. Engem nem tud becsapni.
- Itt ülhetünk az örökkévalóságig is, de én még ma tudni akarom.
- Anyu, ez nem ilyen egyszerű…
- A mindennapos dolgok egyszerűek szoktak lenni. Szóval?
Carlisle mereven maga elé nézett, ölében a síró Emilyvel. Cherryt nem láttam sehol. Emmett is szomorú volt és dühös.
- Ha ti nem mondjátok… Hol van Cherry?- erre a kérdésre Emmett keze ökölbe szorult.
- Cherry… elment. – mondta ki nagy nehezen Emmett.
Azt hittem, hogy kitéptek a szívemből egy darabot. Cherry…
Könnyek szöktek a szemembe. Mióta terhes lettem előjöttek az emberi dolgaim.
- Szívem. – simogatta meg a hátam Carlisle.
Felálltam és felrohantam a szobámba. Az ajtót magam mögött bezártam. Az ajtónak támaszkodva ültem.
Remélem nincs semmi baja. Istenem, ha bármi történt vele…
- Esme, engedj be!- jött a hang kintről.
Nem volt erőm ahhoz, hogy felálljak és kinyissam az ajtót.
- Esme, kérlek!
Nagy nehezen felálltam.
Carlisle jött be az ajtón. Rögtön megölelt. A vállára tettem a fejem.
- Miért nem akartátok elmondani?
- Csak a te érdekedben. Tudod, hogy mindennél jobban szeretlek. – súgta a fülembe Carlisle.
Így álltunk egy ideig. Carlisle becsukta az ajtót.
- Pihenj le!- mondta Carlisle aggódóan.
Nem voltam fáradt. Egyáltalán nem. De azért ledőltem az ágyra. Carlisle mellém feküdt.
- Alice és még Emese is látta előre.
- Emese? Azt, hogy?
- Látta a jövőjét. A tiedet is látja.
- Látja?- kérdeztem és felé fordultam.
- Igen. Cherry is így tudta meg, hogy… - Carlisle elhallgatott.
- Hogy? Carlisle.
- Emese csak azok jövőjét látja, akik terhesek. – mondta ki Carlisle.
- Cherry terhes?
- Igen.
- Istenem. Szegény kislányom. Miért ment el?
- Látta, ahogy Emmett és Rosalie búcsúcsókot adnak egymásnak.
- És félreértette?
- Valószínűleg.
- Carlisle, Cherry gondolkodik. Még ha később is, de átgondolja. Szerintem visszafordult.
- Esme, ha így lenne, itt lenne már. De nincs itt.
- Carlisle, szerintem történt valami. Azt hittem, hogy csak egy rossz álom, de úgy látszik nem… Cherrynek balesete volt az álmomban.
- Ez csak egy álom volt.
- De nagyon valóságos volt. Én nem hagyom, hogy Cherrynek valami baja legyen. Fel kell hívnom őt.
Carlisle odaadta a mobilom. Beírtam Cherry számát. Ki sem csengett.
- Biztos ki van kapcsolva.
- Ha ki lenne, azt mondaná a telefon, hogy próbálkozzak később. Carlisle kérlek.
Carlisle nem hitt nekem. Ha ő nem hisz nekem egyedül megyek Cherry után. Felálltam.
- Most meg hová mész?
- Megkeresem Cherryt. – mondtam eltökélten.
- Inkább felhívom Arot, hátha látta.
- Jó ötlet.
Carlisle tárcsázta Aro számát.
- Aro, barátom.
- Carlisle? Rég hallottam felőled.
- Az iránt érdeklődnék, hogy Cherryt nem láttátok-e?
- Carlisle, csak én vagyok itthon. A többiek elmentek vadászni. Meg körül nézni. Ha látom, szólok.
- Köszönöm, barátom.
Carlisle letette a telefont.
- Na?- kérdeztem.
- Elmentek vadászni. Ha tud, valamit felhív.
- Remélem nincs semmi baja.
Lefeküdtem Carlisle mellkasára.
- Kedvesem, kezdem azt hinni, hogy ember vagy. Alszol, eszel…
- Nem Carlisle. Ez csak a terhesség miatt van.
Lehunytam a szemem és mélyen beszívtam az illatát. Olyan jó volt tudni, hogy Carlisle sosem hagyna el.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése