15. fejezet | Decision. Change. Love.

Emmett a székben ült. Amint meglátott felpattant és megölelt.
Miután elengedett megtörülköztem.
- Hiányoztál. – mondtam, miközben felvettem a ruhám.
- Te is nekem.
- Az egyikük focista lesz. Vagy mindketten és akkor, már kezd alakulni egy focicsapat. – mondtam nevetve.
Kezdtem egyre biztosabb lenni, hogy van köztük egy fiú.
- Emmett, szólj rájuk. Nagyon aktívak. – mondtam viccelődve.
- Az nem baj. Így jeleznek valamit. – mondta és megcsókolt.
Nem tudtam eldönteni, hogy elmondjam-e Emmnek a jósló fájások miértjét.
- Esme szerint jósló fájások. – törtem meg a csendet.
- Az mit is jelent?
- Bármikor elfolyhat a magzatvíz.
- Cherry, ez nem nyugtat meg.
- Úgy érzem, hogy most nem tudnék aludni. Nem vagyom fáradt.
Szembe álltam a tükörrel. Emmett hátulról átölelt és a hasamat simogatta.
Megcsókoltam és akkor…
- Cherry… - szakította meg a csókunkat Emmett.
Érzetem, ahogy valami nedves végigfolyik a lábamon. Tudtam, hogy ez mit jelent. A babák, akiket eddig a méhemben hordtam most már nem akarnak ott lenni.
- Ki akarnak bújni. – egy könnycsepp csordult ki a szemem sarkából.
- Mi a baj kicsim?
- Olyan jó lenne, ha még bent, maradnának.
- Lehet, de ők így döntöttek. – adott egy puszit, majd kiment.
Követtem…

Emmett gyorsan vezetett. Kézen fogva, mindketten idegesen mentünk be a kórházba. Legszívesebben visszafordultam volna.
- Nem lesz semmi baj.
- Félek. – mondta akadozva.
A recepciónál állt egy orvos – ilyenkor nem szokott nagy lenni a forgalom – és írta az adminisztrációt.
- Jó estét!- köszönt Emm.
- Jó estét, Önöknek is!- fiatal volt az orvos, de szimpatikus. Carlisle mindig is jól döntött. – Mi járatban?
- A feleségem…
- Óh, értem. Hány percesek a fájások?
- Tíz. – mondtam.
- Szeretne tolókocsit vagy gyalogol?
- Gyalogolok.
Lassan mentünk a vizsgálóba. Felfeküdtem az ágyra.
- Nyitva van a méhszáj. Mióta?
- Az ötödik hónap óta. – válaszoltam.
- És járt orvosnál azóta?- erre a kérdésre egyszerűen tudtam válaszolni.
- Igen.
- És elmondta, hogy miket kell tudni?
- Igen, de magamtól is tudtam. Orvos vagyok. – a fájások egyre sűrűbben jöttek.
- Az apám és a testvérem orvosok. – mondta Emmett.
- Megnyugodtam. Már öt perces fájásai vannak. – jegyezte meg az orvos. – Vegyen egy nagy levegőt és lassan fújja ki.
Emmett felajánlotta a segítségét és karjaiban vitt át az egyik kórterembe.
A légzésre koncentráltam. Az ágy kényelmes volt.
Beszív, kifúj, beszív, kifúj…
- Nagyon fáj?
- Igen, de kibírom.
- Tudom.
Egy ideje már feküdtem és a légzésre koncentráltam. Bejött a doktornő és két nővérke. Rám adtak egy köpeny szerűséget.
- Teljesen kitágult. – állapította meg a doktornő.
Át toltak a szülőszobába. Bíztam benne, hogy a doktornő tudja, hogy ikreket várok.
Rákötöttek egy monitorra, ami a fájásokat jelezte.
- Kér fájdalom csillapítót?
- Nem.
Szerettem volna átélni a szülés minden kellemes és kellemetlen részét.
Emmett végig fogta a kezem. Amikor az orvos azt mondta, hogy nyomjak, én nyomtam.
- Nagyon jól csinálod, kicsim. – bíztatott Emm.
- Nyomjon még egy utolsót és kint az első baba. – megnyugodtam, hogy tudja, hogy ikreket várok.
Teljes erőmmel nyomtam. Pár pillanaton belül meghallottam a kisbabám sírását.
- Kisfiú. 23:32.
Emmett hősiesen elvágta a köldökzsinórt, majd minden kezdődött előröl. Pár percen belül meghallottam a második babám sírását is.
- Kislány.23:45.
Emmett megint elvágta a köldökzsinórt, de ahelyett, hogy abba maradtak volna a fájások inkább még erősebbek lettek.
- Mi… mi történik?- kérdeztem aggódva.
- Egy harmadik baba.
A doktornő minden szavára figyeltem.
- Most ne nyomjon.
Próbáltam nem nyomni, de a fájások csak jöttek és jöttek… Végül a harmadik baba sírása törte meg a csendet.
- Kislány. 23:59.
Kifújtam a levegőt. Emmett utoljára elvágta a köldökzsinórt.
- Mi történt?
- A köldökzsinór a nyaka köré tekeredett. Sikerült úgy fordítani, hogy kicsusszanjon.
Mindhárom kisbabát odahozták és kettőt az én kezembe adtak. A harmadikat Emmett fogta.
Mindegyikük csuklóján volt egy cédula. A születési dátumot, vizsgálatot és súlyt tüntették fel rajta.
- Maxim Emmett. – mondta Emm boldogan.
- Ő itt Emese Mary. – mutattam a 23:45-kor született lányomra.
- Akkor ő…
- Emily Adriana.
Két nővérke elvitte őket. Ráírták a nevüket a cédulákra.
- Mindig is arról álmodoztam, hogy milyen jó valakinek, akinek van egy bátyja.
- A lányainknak van egy bátyjuk.
- Igen.
Nagyot ásítottam, majd elaludtam.

Maxim Emmett Cullen született: 2044. május 12-én 23:32- kor 3045 grammal.
Emese Mary Cullen született: 2044. május 12-én 23:45-kor 3050 grammal.
Emily Adriana Cullen született: 2044. május 12-én 23:59-kor 2800 grammal.

Másnap reggel még egy kicsit fájt a hasam. Emmett éppen akkor lépett be az ajtón, amikor kinyitottam a szemem.
- Jó reggelt! Hogy érzed magad?
- Mint, aki szült. Jól, csak egy kicsit fáj a hasam.
- A doktornő azt mondta, hogy ez normális.
- Tudom.
- Cherry, köszönöm.
- Nincs mit. Egy gyerekkel egyedül is elboldogultam volna. Kettővel még csak-csak, de hárommal már nem megy. Jó, hogy itt vagy.
- Olyat adtál nekem, amit eddig senki más nem adott nekem.
- Hol vannak a picik?- ültem fel.
- Mindjárt hozzák őket. Úgyis meg kell etetned az éhes szájakat.
Egy nővérke hozta be a gyermekeim egy tolható ágyban.
A három gyermekem békésen feküdt egymás mellett. Halkan szuszogtak.
Emmett előtt nem voltam szégyenlős. A kezembe vettem a fiam és megetettem.
Először egy kicsit fájt, de utána már meg sem éreztem. Sorjában megetettem őket.
- Milyen érdekes.
- Mi?- kérdeztem.
- Csak Emilynek szőke a haj.
- Nem baj. Legalább valamelyikük rám hasonlít.

Kis idő múlva bejött az egész család. Mindenki gratulált.

A szülést követően három napig bent kellett maradnom.
Végre elérkezett az a pillanat is, amikor a gyerekekkel hazamehettem.
Nem a Cullen-villába mentünk, hanem az én – most már a mi – házamba.
Alice boldogan vezetett körbe minket. Három gyerekszoba volt. Alice már látta.
Közel voltak a hálónkhoz, de mégse. A folyosó egyik végében – keleti – a hálónk és fürdőnk foglalt helyet, míg a másik végében – nyugati, hosszabb – a három gyerek- és egy fürdőszoba foglalt helyet.
Sorba benéztünk a szobákba. Nagyon tetszett. Mindenkinek megháláltam. Emmett odaköltözött hozzám.
Annyira álmos voltam, hogy állni is alig tudtam. Elköszöntünk mindenkitől, majd lefeküdtem aludni. Nem aludhattam sokat, mert elérkezett az etetés ideje. Felkeltem és álmosan megetettem a gyerekeket. Annyira édesen aludtak el. Betakargattam őket.
Visszabotorkáltam az ágyhoz, majd ledőltem.
Három óránként felkeltem, hogy megetessem a piciket.

Másnap reggel hulla fáradtan keltem. Emmett éppen álomba ringatta Emilyt.
- Tisztába tettem őket. Menj és egyél valamit.
Nem szóltam semmit csak lementem a lépcsőn és befordultam. A hűtőben találtam egy salátástálat. Kivettem a hűtőből és elkezdtem enni.
Emmett adott egy csókot, majd leült mellém.
- Nem fogom bírni.
- De. Majd belejössz.
- Emmett, neked nem kell aludnod.
- Ha, majd elkezdik enni a tápszert többet, fogsz tudni aludni.
- Az jó lesz. Ja, köszi. – mondtam és felmentem a lépcsőn…