Oldalak

3. fejezet | Road to infinity... because love is eternal


/4 hónappal később/

(Cherry szemszög)

Négy hónapos terhes vagyok. Eredeti terveimet semmibe véve, most itt rugdalózik bennem egy kisbaba. Gyönyörű fekete ruhát kaptam. Éppen egy ünnepre készülök.
A fekete ruha bársonyanyaga kedvesen szólongatta a testem. Aro nagyon kedves volt velem. És a többiekkel is kezdett feloldódni a hangulat. Persze ma még mást is meg fogok tenni. Végre újra élesen látok mindent és az emlékeim is élesebbek lettek.
Alec jött be a szobába.
- Gyönyörű vagy! - forgatott rajtam kettőt.
- Köszi. Te is jól nézel ki.
- Ugye tudod, hogy az életed meg fog változni?
- Igen.
Belékaroltam és elindultunk a nagyterem felé. Boldogan lépkedtem Alec mellett.
A nagyteremben minden szokásos volt.
- Á, Cherry! - köszönt Aro. Marcus és Caius csak biccentettek.
Odaléptem Aro mellé.
- Istenem, de szép vagy. Jó, hogy végre döntöttél. Bár szomorkodom egy kicsit.
- Igen. Döntöttem, de te is tudod nagyon jól, hogy nem maradhatok itt örökre.
- Igen, tudom.
Mindenki felállt a székéből és körbeálltak engem. Aztán egyszerre meghajoltak és ezt mondták:
- A hymonok királynője, a hymonok utolsója. Éljen sokáig!
Az érzés, hogy én vagyok az utolsó, fura volt. Hisz ott vannak a gyerekeim, akikben van hymon vér. De abban igazuk van, hogy csak egy teljes hymon van. És az én lennék. Emlékszem, mikor ,,átváltoztam”. Kómába estem és… Szörnyű volt.
- Esküszöl, hogy a hymonokat és esetlegesen a vámpírokat megbünteted, ha az oly’ hibát követett el? - mondta Aro.
- Esküszöm – mondtam magabiztosan.
- Akkor ezentúl, te vagy a hymonok fővezére, s te parancsolsz nekik.
Bólintottam. Mindenki nagyon örült neki.
- Most elmennék.
- Menj.
Kimentem a teremből, egyenesen a szobámba. Leültem az ágyba és arra koncentráltam, hogy a következő beszélgetést senki se hallja, még Edward se.
Kezembe vettem a telefont és tárcsáztam. Kicsöngött…
- Halló?
- Esme, Cherry vagyok.
- Cherry?
- Igen, de erről a beszélgetésről senki sem tudhat.
- Senki?
- Senki.
- Rendben.
- Bocsánat, hogy csak most hívlak. Rögtön akartalak, csak…
- Mi történt?
- Vissza akartam menni, de a kocsi kereke kipörgött és nekimentem egy fának.
- Jól vagy?
- Igen, Alec és Jane megmentettek. Most itt vagyok Volterrában, de ti nem jöhettek ide.
- De…
- Esme, kérlek, bízz bennem.
- Cherry, te tényleg terhes vagy?
- Ezt honnan tudod? Ugye Emmett nem tudja?
- Nem, azt már mondta volna. Én Carlisle-tól tudom.
- Sajnálom, tényleg.
- Ígérd meg, hogy visszajössz.
- Ígérem, de most le kell tennem. Fáradt vagyok.
- Rendben. Szia, és vigyázz magadra.
- Te is. Szia!
Leraktam a telefont és hirtelen rám tört a sírás. A kisbabám élénken rugdosott. Tudta, amit én. Csak sokára, nagyon sokára megyek haza. Viszont a kisbabámnak majd ott kell felnevelkednie. Vagy legalábbis élnie. Miután betölti azt a kort, elengedem és a saját életét kell élnie. Nekem van még itt dolgom. Aztán majd én is utánamegyek. A kisbabámnak ez az ötlet nem nagyon tetszett.
Tara megnyalta a lábam, megsimogattam a füle mögött, mire hanyatt dobta magát. Elkezdtem a hasát vakargatni.

(Esme szemszög)

Cherry felhívott, de erre nem szabad gondolnom. Edward nem tudhatja meg. Talán Carlisle-nak elmondhatnám, de lehet, hogy ez mégsem jó ötlet. Hisz megkérte Arot, hogy hívja fel, amint megtud valamit Cherryről. De nem tette. Biztos Cherry kérte rá.
Vagy el kéne mondanom, hisz abba még senki se halt bele. Félek.
Kopogtak az ajtón.
- Szabad.
- Esme, kedvesem. Minden rendben? - ölelt át Carlisle.
- Persze. – Kicsit ideges voltam. Sosem hazudtam még Carlisle-nak.
De most más dolgok miatt is aggódtam. Nem tudom, hogy normális-e az, hogy a kisbabám még nem mozog.
- Carlisle, én félek – bújtam szorosan az ölébe.
- Szerelmem, semmi baj.
Leültünk az ágyra. Nem bírtam. Nagyon ideges voltam. Felálltam és átsétáltam a fürdőbe. Megmostam az arcom.
Nem hazudhatok Carlisle-nak. Nem tehetem.
Megnéztem magam az egészalakos tükörben. A pocakom már látszódott, de én még mindig szomorú voltam, hogy nem éreztem a kis lurkót odabentről.
Carlisle hátulról átölelt. Kezét a hasamra tette. Aztán csoda történt. A kisbabám megmozdult. Örömömben villámgyorsan megfordultam és adtam kedvesemnek egy forró csókot.
Olyan váratlanul érte szerelmemet, hogy hátradőlt.
- Esme… - szakította meg a csókunk.
- Bocsánat. – szégyelltem el magam.
- Tudod, hogy én nem tudom, hogy miért örülsz ennyire? - emelte fel a fejem.
- Hát… - nagyon elgondolkoztam, de nem szálltam fel róla.
- Kedvesem, ugye semmi baj? - ijedt meg, és már fel akart kelni, de mivel most én voltam az erősebb, így nem tudott.
- Tudod, Carlisle, a mi kisbabánk nem éppen akart engem megzavarni – próbáltam keríteni, de Carlisle rögtön felfogta.
- Azt mondod, hogy az előbb mozdult meg először?
- Igen. – Most Carlisle húzott magához és csókolt meg.
Nem akaródzott elválni gyengéd ajkaitól. Mire észbe kaptam, már meztelenül feküdtünk egymás mellett. Finoman átölelte a derekam. Láttam rajta, hogy az önuralmának velem szemben annyi.
- Dr. Cullen, csak nem megingott az önuralma?
- Mrs. Cullen, maga orvul elcsábított.
- Én csak teszteltem az önuralmát – mosolyogtam rá.
- Az önuralmamnak semmi baja. – kezével a takaró alatt megsimogatta a lábam.
- Tesztelhetem – gördültem fölé.
Szerelmes csókban forrtunk össze.

(Emmett szemszög)

A lányok és Maxim minden napra kitalálnak valamit, csak hogy ne kelljen óvodába menniük. A ma esti kifogásukat kivételesen elfogadtam. Az egész óvodában kiütött a bárányhimlő. Így az én gyermekeim se úszták meg.
Tanácstalanul néztem Emesét. Karba font kézzel állt. Most már akart volna menni óvodába.
- Ez nem igazság – mondta durcásan. – És most mit fogunk csinálni? Tök unalmas az egész. És nagyit se látogathatom meg.
- Nemsokára elmúlik.
- Persze.
Emese elszaladt. Emilyvel kezdtek el bújócskázni. Maxim Rosalie-val töltötte az idejét. Nagyon jól megvoltak együtt, bár vámpírnál nincs bevésődés, hymonnál nem tudhattam…
Istenem, Cherry, ha tudnád mennyit kerestelek. De egy helyen eltűnik a nyom… Akármennyire meg szeretnélek találni, Volterrába nem megyek. Hisz te mondtad, védjem meg a gyerekeink, akkor miért mentél Volterrába?
Tara is elment. Cherryvel tartott. Annyira szeretném megtalálni őket…
Előkotortam a fiókba rejtett levelet. Újra és újra elolvastam. Az utolsó, amit leírt, nem értettem valóban. Majd megértem? És milyen babát vetet el? Csak nem…
Cherry, hogy tehetted ezt velem? Elmentél úgy, hogy el sem mondtad, babát vársz. Plumy… Plumy és Curranty biztos tudták, de most nem rontok rájuk. Hisz mindenki a kis trónörökössel van elfoglalva. Plumy-nak nem tartott tovább két hónapnál a terhessége. Valószínűleg azért, mert az apja egy vámpír…
Sokkal többet kell foglalkoznom a gyerekekkel. De ma még utoljára felkutatom Cherryt. Ha most sem találom, akkor egy időre felhagyok a keresésével. De csak egy időre.

Megint eljutottam Olaszország határáig. Körülnéztem. Egy fa törzse be volt dőlve. Közelebb mentem és észrevettem, hogy ezt csak egy autó okozhatta.
Reszketve dőltem le a fa törzsének aljába. Mi van, ha Cherry… Nem az nem lehet.
Zajt hallottam. Felálltam és még innen is jól láttam a szituációt. Ketten veszekedtek. Az egyik előrántott egy kést, a másik megfogta a kezét, de mit sem ért vele. Felhasította az arcát. Kapott még néhány karcolást, amik egyhamar nem múlnak el.
Viszont a sebzett nem adta fel. Felugrott, majd egy síkoltás és a sebzett fogta a másik fejét. Gyorsan elővett valami fémtárgyat. Egy öngyújtó volt. Felgyújtotta a testet, majd felém nézett.
Mikor elfordult jól látható lett a hasa. Ez a sebzett terhes. Nem kellett orvosnak lenni, hogy lássam.
A sebzett elfutott, de még utoljára felém nézett. Láttam, ahogy valami csillogó lefolyik az arcán. Csak utólag jöttem rá, hogy az egy könnycsepp volt.

(Cherry szemszög)

Itt volt. Láttam Emmettet. Tehát keres, de miért nem jön tovább? Biztos a Volturi…
Biztos, hogy látta a kis csatánkat Nimával. Nima volt az egyetlen, aki nem kedvelt meg. Nima Volturi, a katonák vezére.
Emmett most biztos azt hiszi, hogy a vágások miatt sírok, de nem. Azért sírok, mert szeret. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy én is nagyon szeretem, de nem hagyhatom életben a rosszakaróimat. Nem szeretném, ha bármi is történne a kisbabámmal, vagy a gyerekeimmel, vagy akár Emmettel és az egész Cullen családdal.
Visszasiettem a palotába. Aro a kapuban várt. Magyarázatot követelt.
- Aro, szeretném, ha tudnád, hogy nem volt más lehetőségem. Nem kockáztathatom a családom életét – mondtam lehajtott fejjel.
- Cherry, nézz fel és úgy mond a szemembe.
Felemeltem a fejem, de mielőtt elismételhettem volna az előbbieket Aro az arcomat kezdte vizsgálgatni.
- Cherry, istenem mi történt veled? Nima volt?
- Megtámadott egy késsel. Jól vagyok, bár több helyen is megszúrt, és szerintem vámpírméreggel kente be. Ezek egy ideig még itt lesznek – mutattam a karomra, a testemre, majd az arcomra.
- Semmi baj. Azt csinálsz, amit akarsz, de szeretném tudni, hogy kiket szeretnél még…
- Már csak egy valaki van – mondtam.
- És ki az?
- Gerard.
- Gerard? Cherry, miért teszed ezt velem?
- Nem tehetek róla. Összeesküdtek ellenem. És én…
- Rendben, de tudnod kell, Gerard nincs itt, csak pár hónap múlva tér vissza.
- Megvárom.
Besétáltam a kastélyba, majd felmentem a szobámba. Megnéztem, hogy hol ért szúrás. Az arcom jobb felén volt egy mély vágás. A homlokomtól a számig, a szememet épphogy nem érintette.
Szerencsére a hasamat nem találta el. Viszont a karomat eléggé. És a hátamat.
Lefeküdtem aludni…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése