6. fejezet | Road to infinity... because love is eternal

(Rosemary szemszög)

Másnap reggel korán fenn voltam. Első napom a suliban. Kicsit féltem.
Kinyitottam a bőröndöm és előkerestem egy ruhát. Majd lefutottam a lépcsőn és megreggeliztem.
Kissé meglepődtem, hogy vannak tancuccaim. Hiába, anyu…
Felvettem a táskám. Sietős léptekkel kiléptem az ajtón. Zártam, majd elindultam a főút mellett.
Tényleg közel volt a suli. A parkolóban állt egy Audi R8-as, egy BMW M5, és egy Mercedes SL65 AMG.
Táskámmal a vállamon indultam el. Az Audi R8-asból egy sötét barna hajú fiú szállt ki. A BMW-ből két lány és egy fiú. A Mercedes-ből pedig szintén egy fiú. A haja szintén sötét barna volt, mégis másmilyen, mint a másiknak.
A két lány jól elvolt a másikkal, míg a mögöttük kullogó fiú fáradtan hallgatta végig a párbeszédet.
Én a titkárság felé vettem az irányt. Egy kellemes hangulatú kis helyiségbe mentem. Elkértem a papírjaimat, majd elindultam, hogy részt vegyek első órámon ami: Olasz volt. Ezen egy jót mosolyogtam.
Előttem mentek be a terembe az Audisok. A két lányon ugyanolyan ruha volt. Csak a színük volt másmilyen. Az egyiknek kék, a másiknak sárga. Kinéztem az ablakon és láttam, ahogy esik az eső. A két lányra sandítottam, akik engem néztek.
Leültem egy üres padba.
A tanár magyarázott valamit, de én nem figyeltem. Egyre csak a két lányt néztem.

Szerencsére a többi órán nem találkoztunk, vagy legalábbis azt hittem. Az utolsó óra töri volt. Misztikus lényekről tanultunk. Hülyeségnek tartottam, hisz az emberek nem is tudnak a vámpírok létezéséről…
Mellém ült valaki, felismertem a Mercedes-es fiú volt az. Kedvesen rámosolyogtam. Aztán eszembe jutott Alec. Ó a francba! Én Alecet szeretem.
- Hello! Ryan vagyok. – mutatkozott be.
- Rosemary. – nyújtottam kezet, mire ő gyengéd csókot lehelt a kézfejemre.
Ezt régebben volt szokás csinálni. Biztos régi neveltetésű fiú.
Elkezdődött az óra. Az elején még mindig a lányokat néztem, majd áttértem Ryanre.
Jól nézett ki, azt meg kell hagyni…
A tanár még gyorsan elmondta a leckét.
- Ma párban kaptok leckét. Az lesz a feladatok, hogy választanotok kell három téma közül és arról írnotok. Persze nem egy egyoldalas dokumentumot várok. Legyen információkkal teli. Érezzem azt, hogy kutattatok. – mondta a tanár. – A három téma: Vámpírok, Vérfarkasok és Boszorkányok.
Kicsit megsértődtem, hogy a hymonokat meg sem említi. Persze ez azért van, mert mi tényleg vigyáztunk arra, hogy ne derüljön fény rólunk.
- És akkor a párok. Emese-Emily… Ryan és az új lány, Rosemary.
Szuper. Biztos jól fogunk együtt dolgozni, már csak azt kéne megtudni, hogy mikor.
- A beadási határidő holnapután, de aki már holnap beadja, az számíthat valami pluszra.
Kicsöngettek. Ryan megfogta a karom.
- Bocsi, csak szeretnék veled időpontot egyeztetni.
- Nekem a ma is megfelel.
- Nekem is, nincs több órám. Neked?
- Nekem sincs. És hol fogunk tanulni?
- Nálunk, szerintem anyuék nem fognak haragudni.
- Oké.

Beszálltam az autójába.
Egy háromszintes házhoz hajtottunk.
- Te itt laksz?- kérdeztem tátott szájjal.
- Szerény kis viskó. Nem igaz?- kérdezte nevetve.
- Tényleg nagyon… szerény.
Mellette sétáltam.
Hatalmas ház volt.
- Szia, Anya! Itthon vagyok.
- Ryan. Megijesztettél. Ian azt mondta, hogy…
- Jó napot!- mondtam kicsit halkan.
- Szia! Esme vagyok, Ryan anyukája. És te?
- Anyu ő itt Rosemary, az új diák, aki nem mellesleg a közös házi feladatban fog nekem segíteni.
- Történelem?- kérdezte Esme kedvesen.
- Igen. – fintorogta el magát Ryan.
- Mit talált már megint ki a tanár?
- Három téma körül kell választani.
- És mik azok?- kérdezte kedvesen Esme. A fia nem szólalt meg ezért én mondtam el őket.
- Vámpírok, vérfarkasok vagy boszorkányok. – hadartam el őket egy szuszra.
- Érdekes… Carlisle?- kiáltott fel Esme.
A szőke hajú férfi lejött a lépcsőn. Szóval ő az a Carlisle…
- Rosemary, nem hittem volna, hogy ilyen hamar találkozunk. – eresztette el egy mosolyt.
- Én sem. – mondtam.
- És te fogsz segíteni a fiamnak?
A fia. Ilyen fiatal és…
- Igen.
- Apa, szeretném birtokba venni a ,,könyvtáradat”. – mondta Ryan.
- Természetesen.
Felmentünk egy szobába, ahol a falakat polcok díszítették. Tele voltak könyvekkel.
Ryan elkezdte csinálni a házit, míg én keresgéltem a könyvek közt.
- Nyugodtan nézelődj, csak majd a helyére tedd vissza őket.
Levettem egy albumot a polcról.
Az albumba képek voltak, alattuk vicces írásokkal. Ahogy lapozgattam úgy tűnt fel egyik pillanatról a másikra az anyám.
Ott volt terhesen, és esküvői ruhában. A derekát átölelte egy férfi. Aztán három kisbaba.
Szóval nem én vagyok az első, bár ezt sose titkolta anyu…
- Mégis, hogy képzeled?- rontott be az ajtón az a férfi, aki a képeken anyut ölelte át.
- Én sajnálom, ha tudtam volna, hogy nem nyúlhatok hozzá…
A két karomnál fogva neki nyomott a falnak egy üres pontjához.
- Soha többé, meg ne lássalak ebben a házban, se Ryan közelében. – sziszegte a fogai között.
Hirtelen elengedett én pedig a földre estem. Gyorsan összekapkodtam a cuccaim és már viharoztam is ki a házból.
A könnyeim csak csorogtak és nem akartak megállni.
Fogalmam se volt, hogy hol vagyok, és, hogy merre van a haza. Lehet, hogy ott kellett volna maradnom Volterrába.

(Emmett szemszög)

Mégis, hogy gondolta ez a kislány, hogy turkálhat más magánéletében?
- Emmett, ezt igazán nem kellett volna. – pattant fel Ryan.
- Miért? Úgy nézte Cherryt, mintha ufó lenne.
- Te nem tudod, de Emesét és Emilyt figyelte minden órán. Valószínűleg a ruházatuk miatt és, hogy nem fáznak.
Leszaladt a lépcsőn…

(Esme szemszög)

Csak annyit lehetett hallani, hogy valaki neki nyom valakit a falnak. Aztán Rosemary futott le sírva. Meg sem állt, egyenesen kirohant az erdőbe. Nem sokkal utána Ryan is lejött.
- Elment?- kérdezte és kezében a vázlatfüzetét szorongatta.
- Igen, de mégis mi történt?
- Emmett… Rosie megtalálta a családi fotóalbumot és belenézett. Emmett felkapta a vizet és neki nyomta a falnak. Aztán elküldte, hogy soha többé nem akarja itt látni és, hogy tartsa távol magát tőlem.
- Emmett… Nehéz lehet most neki.
- Igen, de akkor is. Nem kellett volna elüldöznie azt a szerencsétlen lányt. És szerintem valamit tud. Vagy miért nem érezte meg a bőröm hidegségét?
- Lehet, hogy csak nem figyelt.
- Egyet biztosan állíthatunk. Nem vámpír, de akkor micsoda?
- Nem kell túlbonyolítanod ezt a dolgot. Biztosan találkozott már fajtánkbelivel.
- Úgy legyen, anyu. Úgy legyen.

(Ryan szemszög)

Felmentem a szobámba és tovább folytattam a házi megírását. Két példányba írtam. Szerencsére itt hagyott egy papírt. Így könnyen le tudom másolni az írását.
Leírtam sok érdekességet, de persze hagyatkoztam a mondabeli valónkra. Nem akartam felfedni magunk, így is tudja már egy valaki.
Apám lépett be az ajtón.
- Fiam, tudnod kell valamit.
- Igen?
- Ha az a lány csak megsejt valamit, akkor a Volturi megtalálja, és nem kegyelmez.
- De apám, én nem mondtam semmit. Ő nézte úgy Emesét és Emilyt. És nem rázkódott meg az érintésemtől.
- Fiam, nem szeretném, ha ez a lány megtudna valamit rólunk.
- Apám, amikor nézte a képeket, akkor láttam az arcán átsuhanni egy kérdést. Mintha olyat látott volna, amitől eddig nem tudott.
- És azt tudod, hogy melyik kép volt az?
Átmentem apám dolgozószobájába. Levettem a polcról az albumot és kinyitottam ott ahol Rosie megállt.
- Maxim, Emese és Emily kiskorukban.
- Ez a lány tud valamit. – mondta apám, majd távozott a szobámból