(Cherry szemszög)
Másnap korán keltettem Rosiet. Nem akart felkelni.
- Öltözz! Gyakorolunk!- mondtam és lehúztam róla a takarót.
- Mit? És minek?- kérdezte álmosan.
- A védőburok használatát.
- Muszáj?
Kimentem a szobából.
Emmett átölelt.
- Miért nem jöttél előbb vissza?- erre a kérdésre mindenki összegyűlt.
- Visszafordultam. Átfutott az agyamon, hogy talán csak félreértettem valamit. – lehajtottam a fejem.
- Akkor meg?
- A kocsi kereke kipörgött… Én megpróbáltam visszarántani a kocsit, de nem sikerült… Neki mentem egy fának. Aztán pár nap múlva felébredtem, Volterrában. Minden olyan homályos volt.
- De amikor kitisztult a fejed miért nem jöttél vissza?
- Négy hónapos terhes voltam. Egyedül egy valaki tudott rólam…
- Ki az?
- Nem mondom el!
- De attól még visszajöhettél volna.
- Nem! Nima egy új vámpír volt. Ő volt a legerősebb és legügyesebb. Kinevezték a vámpírhadsereg vezérévé. – összeszorult a gyomrom, ha rágondoltam. – Nima szövetkezett Sulpiciával. Aztán Sulpicia mégsem akart megölni… Nima nem ölhette meg Sulpiciát, mert akkor Aro megölte volna. Egyik nap megfenyegetett. Azt mondta megöli a családom, amikor nem tudom megvédeni őket…
- Te minket védtél?
- Nem tehettem mást! Harcoltam az ellen, hogy szeresselek.
- Nem sikerült.
- Nem.
- Megbántad?
- Nem.
- Itt vagyok. – mondta Rosie, de az utolsó lépcsőfokot nem vette észre és hasra esett. – Jól vagyok. – mondta és majdnem visszaaludt.
- Tényleg jól van?- kérdezte halkan Carlisle.
- Igen. Reggelente megesik vele.
Rosie lassan felállt és elbotorkált a konyháig.
- Utálom a reggeleket!- mondta és becsapta a hűtőt.
- Megértelek.
Szerelmesen odabújtam Emmhez.
- Rosemary rád hasonlít. – mondta.
- Maxim és Emese viszont rád.
- Emily, pedig… - egyszerre néztünk Carlislera.
Emily mindig is Carlislere hasonlított.
- Miért néztek rám? Amikor Cherry, így nézel, tudom, hogy rólam van szó. – Carlisle kicsit félve nézett minket.
- Semmiről, apa. – mondta Emmett, mire oldalba böktem.
- Arról beszélünk, hogy Emily kire hasonlít.
- És rám esett a választás?- kérdezte nevetve.
- Miután kibeszéltetek és Rosie felébred, elkezdhetnénk a gyakorlást. – jött le a lépcsőn Emily.
- Nem akartunk kibeszélni senkit sem. – emeltem fel védekezőn a kezem.
- Oké-oké. De Rosie akkor is alszik. – mutatott az alvó Rosiera.
- Rosemary Lia Cullen, vagy felkelsz, vagy repülsz.
- Miért? Mond miért?- jött mellénk Rosie.
- Ez nem is olyan szörnyű. – mondtam.
- Ha te mondod.
Kimentünk a ház elé.
- Mehet?- kérdeztem.
- Aha, de kit kell…?
Ösztönösen védte azt, akit kell. De túl gyorsan feladta.
- Látod? Nem megy.
A gitárja felé néztem, amit kihozott. Felrepült a levegőbe.
- Ezt nem teheted!- akadt ki.
Elhajítottam a gitárt. 10 centivel a földtől megállt. Rosie koncentrált.
- Most ne koncentrálj a gitárra!
Rám nézett. Egymást néztük.
Felkerekedett a szél. Emily jött ki a házból.
Rosie ijedten nézett rám.
Lassan elengedtem a gitárt. Emily már nem csinált szelet.
- Ez jól ment. Most jöjjön valami nehezebb. – mondtam. – Ryan, ne mozogj!
- Cherry… - Esme aggódva nézte a fiát, aki a levegőben volt.
- Nyugi Esme, vigyázok rá!
Esme rettegve nézte végig, ahogy ,,harcolunk” Rosemaryvel.
Lassan letettem Ryant.
- Most védd meg! – utasítottam.
Megpróbáltam felemelni, de nem sikerült.
Esme a végén félve szorította magához a fiát.
Három napig folyamatosan gyakoroltunk.
Egyik reggel boldogan mentem le a lépcsőn. Emmett átkarolta a derekam és megcsókolt.
- Ha nem az út közepén… - hallottam meg a fiam hangját.
- Nem az út közepén, hanem a lépcsőaljában… - szólt közbe Emese.
Emmett és én elszakadtunk egymástól. Kézen fogva sétáltunk át a nappaliba.
Esmevel szembe Ian állt, Carlisle gyengéden átkarolta a feleségét.
Valamin vitatkoztak.
- Ez ment egész reggel. – mondta Emmett.
Esme-ék ránk néztek, amint beléptünk a helyiségbe.
- Cherry, mondd meg neki!- könyörgött Esme.
- Szívem, szerintem Cherry nem ért semmit ebből. – simított végig Carlsile Esme vállán.
- Anyu, felhívlak, meglátogatlak... – győzködte valamiről az anyját Ian.
- Miről van szó?- kérdeztem.
- Ian el akar menni Volterrába. – mondta Emmett.
- Miért?- kérdeztem, aztán leesett. – Be akar állni a Volturiba?
- Igen. – mondta Ian.
- Nem kell ezt tenned… - kezdtem bele.
- De ezt akarom tenni. – erősködött tovább Ian.
- Én nem pártolom. – mondtam.
Kimentem a konyhába, de hallottam, ahogy tovább veszekszenek.
(Esme szemszög)
Ian mindenképpen el akar menni. Itt akar hagyni.
Született két fiam és most az egyikük itt akar hagyni. Megértem., hogy bűntudata va, de akkor sem kell elmennie.
- Anyu, nekem ez a sorsom. A képességem is hasznos lehet…
- Hiányozni fogsz. – sírtam könnyek nélkül.
Nem tudtam ellene mit tenni. Ezt akarta és mindig eléri amit akar. Most már csak abban reménykedek, hogy Ryan itt marad.
Csak az a baj, hogy Ian nemsokára elmegy.
- Anyu! Gondolj rá úgy, mintha kirepülnék a fészekből. - Ian szorosan ölelt.
A mai napig nem értettem, hogy Cherry, hogy tudott elmenni, olyan gyorsan, egy szó nélkül…
(Emmett szemszög)
Jó, hogy Cher itthon van. Így nem lesz nehéz a gyerekeket nevelni.
Az a sok év, mikor nem volt itt…
Most egy köntös volt rajta, ami éppen hogy eltakarta idomait. Annyira kívánatos…
Ian is velünk jön. Cherry viszont még így is el akar menni, hogy tisztázza a dolgokat.
Gyengéden átfogtam a derekát.
- Emmett, most ne!
- Nyugi, kicsim. Csak egy csókot akarok lopni, majd utána elkzdek készülődni.
- Rendben.
Megcsókoltam, de nem akart elengedni. Hiányzott ez a vadság.
Finoman eltoltam magamtól. Szemében perverz fény csillogott.
- Mit tervezgetsz?
- Majd megtudja Mr. Cullen. – nevetett rám, majd megfordult és tovább kutatott a hűtőben.
Felmentem a szobánkba.
Szinte itt lakunk, pedig van egy saját házunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése